Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-07-18 / 29. szám

Most én rajzollak le, Bandi! Szász Endre ifjúkori portréja Mielőtt nekilátnék, rossz szokásom szerint hadd mondjak el egy látszólag ide nem illő történetet. 1950-től jó másfél évtizeden át a Magyar Távirati Iroda előbb Bródy Sándor utcai, majd naphegyi központjában dolgoztam, de közben két évre el kellett menni intéz­kedni, aztán meg Szolnokra kértem magam (mintha tudnám, hogy ’56- ban hol a helyem), végül büntetésből a diósgyőri kohók híranyagát bízták rám. Ötvenhat következményei még ak­kor sem csitultak el, amikor visszahe­lyeztek a fővárosba. A mezőgazdasági rovatban dolgozván, az én „kompe­tenciámhoz” tartozott az Erdészeti Fő­­igazgatóság, melynek sajtóelőadója az időben Csillag Pista volt, aki előbb is, meg utóbb is a Magyar Nemzet meg­határozó személyisége volt. Azzal mentem el hozzá, hogy valami hír­anyagot sajtoljak ki belőle, s feltűnt, hogy a szoba sarkában egy markáns arcú férfiú olvasgatja az újságokat. Aztán elvonult anélkül, hogy Csillag bemutatott volna egymásnak. - Milyen jóarcú fickó! Ki volt ez? - kérdeztem Csillagot. - Balassa erdészeti igazgató elvtárs sofőrje - mondta Pista fapofával. - Érdekes, rokonszenves figura - jegyeztem meg. Pistából kitört a röhögés. - Tényleg nem ismerted meg? Hát ez Bárdy Gyuri, a színész, aki most a büntetését tölti! Hát, ennyire voltam én akkor tájé­kozott a pesti dolgokban. * Valahogy hasonlóan ismertem meg Szász Bandit is. Péteri Pista barátom­nak, aki akkoriban a Népfront című havi szörnyűséget szerkesztette, az volt a mániája, hogy ne csak a legne­vesebb újságírók dolgozzanak neki, de a lapban megjelent grafikákat se akárkik csinálják. Így bukkant fel az akkor már könyvillusztrációival nagy sikereket aratott Szász Bandi, aki örült a meghívásnak, mert jövedelmeit nem csak a Képzőművészeti Alap sarcolta, de volt feleségei is számon tartották. Az itt kapott pénzecske fölött viszont szabadon rendelkezett. A találkozásból rövid, de nagyon intenzív barátkozás lett. Gyakorta ül­dögéltünk a New York Hungária presszójában, no meg a környékbeli kocsmákban. Bandi pedig csak raj­zolt, rajzolt, szinte megállíthatatlanul. Egyszer megkértem rá, hozza már össze egy lapra legkedvesebb, legsi­keresebb illusztrációit. Természetesen megtette, és Villon, Csehov, no meg a Carmina Burana ábrázolatai közé - ki tudja miért -, még egy öreg autót is odatett. Aztán kicsit gondolkozott, majd megjegyezte: „Nem is olyan rossz” - és szignálta a rajzot. Egy másik alkalommal pedig anélkül, hogy kértem volna, kinyitotta a map­páját, és kezembe nyomott egy icipici festményt, amely nem volt, nagyobb.

Next