Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-09-05 / 36. szám

Sajtó- és médiarefrén Hallgatom a tévé meg a rádió hír­adásait a kormány kirobbanó sikerei­ről és minden híradásban - már napok óta - feltűnik a refrén arról, hogy Pozsgay Imre valamiféle iratokat, le­véltári anyagokat szolgáltatott ki egy külföldi intézetnek. (Ami egyébként saját levelezése volt.) Ez az egész úgy hangzik, mint va­lami kétségbeesett kiáltás vagy perle­kedés: ugyan Pozsgay uram, azokat az iratokat mégse kellett volna kiszol­gáltatni! Borzasztó káros cselekedet volt! Tömi a hallgató, a néző fejét óránként a média ezekkel az iratokkal, de azt minden esetben elhallgatja vagy elfelejti hozzátenni vagy közölni a kedves hallgatóval, nézővel, hogy esetleg miről szólhat ez a levelezés és vajon kire nézve lehet kompromittáló. Mert valakire biztosan az, különben nem csapnának ekkora égzengést. Gondolkozzunk csak. Lehet, hogy ezek az iratok kompromittálják Csur­­kát? Vagy Giczyt? Vagy Maczó Ág­nest? Nem lehet! De ha így is lenne, saj­tóköreink azért ennyire nem szeretik a fentebb említett politikusokat, hogy védelmük alá vegyék őket, el a kezek­kel Csurkától, Giczytől. Akkor meg ki az, vagy kik azok, akiktől él a kezek­kel?! Pozsgay ki­ket kompromittál? Ugye nem lehet említeni az ügy­ben a katolikus egyházat sem. Vagy ha igen, a média mostaná­ban nem túlságo­san veszi őket pártfogásába, sőt! Hát akkor meg ki az, akiért szól a véget nem érő ref­rén, kiáltás óránként? Csak nem va­laki vagy valami olyan, ami közel áll a média szívéhez? Szóval ha valamicske konkrétum volna arra nézve, hogy miként, ho­gyan és kit bánt a közrebocsátott leve­lezés. Mert ugye csak úgy belekiáltani a hallgató és a néző hajnalába meg éjszakájába, hogy valakit bántottak, az eléggé általános. Most ugye nem tudja a hallgató, hogy kit kell neki megvédeni, hogy miért kell neki Pozsgayra haragudni. Hát uraim, ez itt most a nagy kér­dés! Vagy nem is kérdés? Haragudni kell Pozsgayra és kész? A többi meg az okosokra tartozik? Fazekas János Az más labancokról Tapsosok Gyulája, Gyula tapso­­sai, ha egymásra találnak! -Taps,kikapcs! Be. Akar Ceausescu Miklós honában a minapában Zarándban a kibalzsa­mozott komenizmus koporsója kátrá­nyos deckáján. (­ Hallod, ezt jól megaszontad!) Mit Zarándban, a Hazában! Odaát. Hóm elvű­ gödöllei (ha már világ­méretűtől berezelt, hát­a) nemzeti ki­állítási főbeszédére a mezei főhivatal (úgymint vlach nyelven agrárius mi­nisztérium) körlevélileg odarendelte az össz érintett (valamennyire is álló­ Gyula-taps­ dalmi) kishivatal embereit: „Állomá­sukról 40 fő részvételére számítunk - a főosztvezők”. Mentek is, mint az őrültek. Ki nem félti manapság (e két hazá­ban) a kenyerét? Biztosnak sem mondható, ám egy darabig bizonyára mégiscsak betölt­hető munkahelyét.­­Taps. Intettek-e nekik, vagy sem, nem tudni - a „Magyar” Képernyő Nem­zeti Vállalat képcsöve domborúján mindenesetre nem tűnt ki, hogy is esett a gödöllői tapsnyitogató Hom­­beszély­­, hogy akkor mostan adj ne­ki! Taps. Jesszusom, ha ezt otthon a harma­dik szomszéd kiskapujában a nyolca­dik szomszédnak elmesélem... Neós cucilistái a világnak, tapsol­jatok! Rogyásig. ... Csak hát: nem azért verték ösz­­sze a tenyerüket azok a szegény ki­rendeltek, mert annyira tetszett nekik az első­ miniszteri beszély! Hol volt ott (már) cocilista öntu­dat! Hit. (Sat., sat.) Félelem, abbiza, elvi­kéi ennek a takonykóros világnak. Kurta Miska Zaránd vármegyéből

Next