Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-10 / 41. szám
Angolkodunk? A közelmúltban a tévében láttam amint az angolok éneklik a himnuszukat. Másnap az egyik angol napilap munkatársa ezt írta: Ahogy a himnuszt énekelték (nyilván lelkesedéssel), abból az tűnt ki, hogy ez a társaság bizonyára mindenre képes (szertelenül angolkodtak). Csakhogy ezt nem írta az angol napilap munkatársa. Próbálta volna meg, valószínűleg másnap szedhette volna sátorfáját, a szigetországot kénytelen lett volna titokban és nagy gyorsasággal elhagyni, vagy meghúzni magát valahol téglagyári munkásnak álcázva, akinek semmi köze az angol újságíráshoz. Szóval az eset nem az angolok, hanem a magyarok országában történt úgy jó öt esztendeje, amikor részese voltam egy konzervatív egyesület megalakulásának. Hát a magyar nyelven író újságíró bizony ijedten állapította meg, hogy mi nem az illemnek megfelelő tárgyilagossággal énekeltük a himnuszt, hanem számára szertelen lelkesedéssel, amiből ugye még egy jó kis fasisztaság is kikerekedhet, de magyarkodás mindenképpen. Hogy miért jut most mindez az eszembe? Mert pont most hallottam és láttam énekelni Angliában az angol himnuszt, (a tévében persze, mint mondottam) talán még lelkesebben, még öntudatosabban énekelték a himnuszukat, mint mi a miénket. De ijedelem és felháborodás nem követte ezt a lelkes himnuszéneklést. Nem kiáltottak fasisztát, nem minősült a dolog angolkodásnak. Angolkodni, bocsánat magyarkodni csak nálunk szoktak. Mint az a nyugat-európai magyar férfiú is, aki hazatért látogatóba. (Lám ez is körülbelül öt éve történt, amikor a magyarországi újságírók és riporterek minden bokorban lélekszakadva keresték a fasisztát.) Szóval ez a férfi valami ilyesmit talált mondani az egyik tévés hölgy mikrofonja előtt. Tenni kellene már valamit a szomszédos államokban élő magyarság érdekében, akiket bizony, alaposan elnyomnak. Aztán még elhangzott egy-két intő mondat a hazáról, a hazaszeretetről. Mire a tévés hölgy kinyilatkoztatást tett: a magyarkodással, a haza emlegetésével sehova se jutunk. Szegény idegenbeszakadt honfitársunknak elállt a lélegzete. Azt hitte, tán tévedésből egy idegen ország tévéállomására érkezett, ahol bizony nem túlságosan kedvelik a magyarokat. De nem! Ez bizony magyarnak nevezett tévéállomás volt. Szerencsétlen honfitársunk aztán sebesen véget is vetett e furcsa interjúnak, vette a kalapját, hogy amilyen gyorsan csak lehet elhagyja a tévé épületét, mielőtt letartóztatnák. Talán megsejtett valamit, hogy vannak területek a magyar honban, ahol a hazát emlegetni nem szokás, legalábbis úgy, hogy hazaszeretet egyáltalán nem. Nem tudtam, hogy a haza fogalma nem olyan, ahogy ő elképzelte. Hogy a haza inkább négy falat jelent tapétázva, sok fotellel, összkomfortosan, távfűtéssel, a lakónak jó állást, sok fizetéssel, könnyű munkával. Jó nyaralást a Kanári-szigeteken, de ezen felül aztán semmi mást. Fazekas János Az más labancokról Díjosztás Horn(Pető)-(Göncz?)-módra Úgy hazudnak, hogy a szemük sem rebben; úgy hozzák vissza a pártállami (állampárti) módszereket, mintha meg sem buktak volna, mintha Soros dajkamese-álladalma (melynek megvalósításán buzgólkodnak) valaha is megszülethetne (s ha igen, a szabadságot szolgálná); úgy osztják a díjakat, ahogy egykoron. .. még elvtárs korunkban. A tökéletlenjei. Azt hiszik, meg lehet bennünket etetni. - Mást nem tesznek! S mást sem teszünk?... Nem valami horthysta-antallista-szabódezsőista csavargó, hanem (személyesen) egy olyan egykori antikommunista liberális irodalmár árulja el a Szabad Népben, hogy is megy ez Anyaországunkban. .. a demokratikus fordulat után úgy nyolc évvel. Radnóti Sándor az illető - regélik irodalombarát, határon túli egykoriáim -, aki kitálalt: vitázhattak napestig a kurátor urak, állíthattak össze bármilyen sokfelől megtámogatott névsort, a Kossuth-, meg a Széchenyi-díjat (nem kis részben) mások kapták. Szinte teljesen függetlenül a szakma véleményétől, azoknak ítélték, akiknek akarták. Akik valamivel (valamiért, valahol, valamikor, valamennyire nagyon) megszolgálták. A Hám-, Pető-, Zemplényi-, Tocsik - s az ennél tartósabb Göncz-kurzustól (persze) mit vársz? Ami még cifrábbá teszi a dolgot, hogy a hazánkról csodálatosan szép verseket író Radnóti Miklós vezetéknevét viselő úriember megája: tudják jól a díjgyári (díjgondnok, díjfelügyelő) kurátorok, hogy eleve nem érdemes olyan embert - a példa kedvéért megnevezve: Csurka Istvánt - díjazásra javasolni, aki a díjat adományozó kormány megveszekedett ellenfele s akit emiatt a hatalom úgyis elutasít! Való, potya munkát ki szeret? Ellenben (ha jól emlékszünk itten Zarándban, ha még nem ment el az eszünk, nem meszesedünk annyira s annyian, mint az Anyaországban!), került olyan tudós férfiú, aki az akkori kormány esküdt ellensége volt, kit mégis fölterjesztett (ugyanazon, mára úgy elbizonytalanodott?) díjgyám-csapat, s ki minden gyalázkodása ellenére megkapta Amáliáktól a Nagydíjat! Jobbat (valami tisztességeset) hogy várhatsz ezektől? Kurta Miska Zaránd vármegyéből EZ A HÉT