Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-10-10 / 41. szám

Angolkodunk? A közelmúltban a tévében láttam amint az angolok éneklik a himnuszukat. Más­nap az egyik angol napilap munkatársa ezt írta: Ahogy a himnuszt énekelték (nyilván lelkesedéssel), abból az tűnt ki, hogy ez a társaság bizonyára mindenre képes (szer­telenül angolkodtak). Csakhogy ezt nem írta az angol napilap munkatársa. Próbálta volna meg, valószí­nűleg másnap szedhette volna sátorfáját, a szigetországot kénytelen lett volna titok­ban és nagy gyorsasággal elhagyni, vagy meghúzni magát valahol téglagyári mun­kásnak álcázva, akinek semmi köze az an­gol újságíráshoz. Szóval az eset nem az angolok, hanem a magyarok országában történt úgy jó öt esztendeje, amikor részese voltam egy konzervatív egyesület megalakulásának. Hát a magyar nyelven író újságíró bizony ijedten állapította meg, hogy mi nem az illemnek megfelelő tárgyilagossággal énekeltük a himnuszt, hanem számára szertelen lelkesedéssel, amiből ugye még egy jó kis fasisztaság is kikerekedhet, de magyarkodás mindenképpen. Hogy miért jut most mindez az eszem­be? Mert pont most hallottam és láttam énekelni Angliában az angol himnuszt, (a tévében persze, mint mondottam) talán még lelkesebben, még öntudatosabban énekelték a himnuszukat, mint mi a mién­ket. De ijedelem és felháborodás nem követte ezt a lelkes himnuszéneklést. Nem kiáltottak fasisztát, nem minősült a dolog angolkodásnak. Angolkodni, bocsánat magyarkodni csak nálunk szoktak. Mint az a nyugat-eu­rópai magyar férfiú is, aki hazatért látoga­tóba. (Lám ez is körülbelül öt éve történt, amikor a magyarországi újságírók és ri­porterek minden bokorban lélekszakadva keresték a fasisztát.) Szóval ez a férfi vala­mi ilyesmit talált mondani az egyik tévés hölgy mikrofonja előtt. Tenni kellene már valamit a szomszé­dos államokban élő magyarság érdeké­ben, akiket bizony, alaposan elnyomnak. Aztán még elhangzott egy-két intő mon­dat a hazáról, a hazaszeretetről. Mire a tévés hölgy kinyilatkoztatást tett: a ma­gyarkodással, a haza emlegetésével seho­va se jutunk. Szegény idegenbeszakadt honfitár­sunknak elállt a lélegzete. Azt hitte, tán té­vedésből egy idegen ország tévéállomásá­ra érkezett, ahol bizony nem túlságosan kedvelik a magyarokat. De nem! Ez bi­zony magyarnak nevezett tévéállomás volt. Szerencsétlen honfitársunk aztán se­besen véget is vetett e furcsa interjúnak, vette a kalapját, hogy amilyen gyorsan csak lehet elhagyja a tévé épületét, mielőtt letartóztatnák. Talán megsejtett valamit, hogy vannak területek a magyar honban, ahol a hazát emlegetni nem szokás, leg­alábbis úgy, hogy hazaszeretet egyáltalán nem. Nem tudtam, hogy a haza fogalma nem olyan, ahogy ő elképzelte. Hogy a haza inkább négy falat jelent tapétázva, sok fotellel, összkomfortosan, távfűtéssel, a lakónak jó állást, sok fizetéssel, könnyű munkával. Jó nyaralást a Kanári-szigete­ken, de ezen felül aztán semmi mást. Fazekas János Az más labancokról Díjosztás Horn(­Pető)-(Göncz?)-módra Úgy hazudnak, hogy a szemük sem rebben; úgy hozzák vissza a pártállami (állampárti) módszereket, mintha meg sem buktak volna, mintha Soros dajka­­mese-álladalma (melynek megvalósítá­sán buzgólkodnak) valaha is megszület­hetne (s ha igen, a szabadságot szolgál­ná); úgy osztják a díjakat, ahogy egyko­ron. .. még elvtárs korunkban. A tökéletlenjei. Azt hiszik, meg lehet bennünket etet­ni. - Mást nem tesznek! S mást sem teszünk?... Nem valami horthysta-antallista-sza­­bódezsőista csavargó, hanem (személye­sen) egy olyan egykori antikommunista liberális irodalmár árulja el a Szabad Népben, hogy is megy ez Anyaorszá­gunkban. .. a demokratikus fordulat után úgy nyolc évvel. Radnóti Sándor az illető - regélik irodalombarát, határon túli egy­­koriáim -, aki kitálalt: vitázhattak napes­tig a kurátor urak, állíthattak össze bár­milyen sokfelől megtámogatott névsort, a Kossuth-, meg a Széchenyi-díjat (nem kis részben) mások kapták. Szinte telje­sen függetlenül a szakma véleményétől, azoknak ítélték, akiknek akarták. Akik valamivel (valamiért, valahol, valami­kor, valamennyire­ nagyon) megszolgál­ták. A Hám-, Pető-, Zemplényi-, Tocsik - s az ennél tartósabb Göncz-kurzustól (persze) mit vársz? Ami még cifrábbá teszi a dolgot, hogy a hazánkról csodálatosan szép verseket író Radnóti Miklós vezetéknevét viselő úriember megája: tudják jól a díjgyári (díjgondnok, díjfelügyelő) kurátorok, hogy eleve nem érdemes olyan embert - a példa kedvéért megnevezve: Csurka Istvánt - díjazásra javasolni, aki a díjat adományozó kormány megveszekedett ellenfele s akit emiatt a hatalom úgyis el­utasít! Való, potya munkát ki szeret? Ellenben (ha jól emlékszünk itten Za­­rándban, ha még nem ment el az eszünk, nem meszesedünk annyira s annyian, mint az Anyaországban!), került olyan tudós férfiú, aki az akkori kormány es­küdt ellensége volt, kit mégis fölterjesz­tett (ugyanazon, mára úgy elbizonytala­nodott?) díjgyám-csapat, s ki minden gyalázkodása ellenére megkapta Amál­iáktól a Nagydíjat! Jobbat (valami tisztességeset) hogy várhatsz ezektől? Kurta Miska Zaránd vármegyéből EZ A HÉT

Next