Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-02-06 / 5. szám

„Sajtó kell, Központi dó rovatok rendszere (például a nagy te­kintélyt kivívott Kard és Pajzs rovat), amely éppen ezért nagyban emelte a lap egyéni hangvételét - és ami ezzel együtt jár - a népszerűségét is. Az előfizetők gyűjtését a Mária Kongregáció és a Katolikus Sajtóhölgy­­bizottság tagjai vállalták - olyan sikerrel, hogy az első lapszám elkészítése előtt már együtt volt a nyomdaköltség fedezé­sét biztosító háromezer előfizető. A veszprémi püspök pedig alighogy érte­sült az újonnan szerveződő orgánum programjáról, felajánlotta, hogy állja az első esztendő nyomdaköltségeit.. A Magyar Kultúráról P. Bangha Béla a folyóirat huszonötéves jubileuma al­kalmából ezt írta: „abban volt sorsdöntő a hivatása, hogy az újonnan öntudatra ébredt katolicizmus nevében egyre szé­lesebb körben keltett visszhangot, ezzel elismerést vívott ki magának, és követel­te, szorgalmazta az új perspektívából fo­lyó gyakorlati lépéseket.” Bangha gyak­ran emlegette azt is, hogy „ez a lap nem szerkesztődött, hanem szerkesztették.” Ez alatt azt értette, hogy a kiváló újság­írói és szerkesztői gárda tudatosan alakí­totta ki minden egyes lapszám arculatát. A havonta megjelenő Magyar Kultú­ra szerepét úgy lehetne összefoglalni, hogy a „hódító katolicizmusnak” ez a lap volt az első erőteljes és jelentős képvise­lője - amely már nem csak a meglévők megtartásával, hanem az egész magyar közélet átalakításával és keresztény szel­lemiségből adódó megújításával fog­lalkozott. A lap a maga korában akkora tekin­téllyel rendelkezett, hogy képes volt elin­dítani Budapest lelkipásztori átszervezé­sének a mozgalmát is! Már a Magyar Kultúra első évfolyamában felvetette Töttössy Miklós hittanár, hogy a főváros lelkipásztori ellátottsága annyira korsze­rűtlen, hogy ezen csakis a mamut­plébá­niák feldarabolását követő új, kisebb plé­bániák létesítésével lehet javítani. Ehhez az íráshoz nagyon sokan szóltak hozzá. Ezekből a cikkekből később mozgalom lett, amely a Kisegítő Kápolna Egyesület­­ nevet vette fel. (Első elnöke Samassáné Déry Annie volt.) Az egyesület egyrészt felvilágosító előadásokat tartott, más­részt pénzt gyűjtött az új templomok és plébániák felépítése érdekében. Törek­véseit - főképpen az első világháborút követően­­ a kegyúr főváros éppenúgy támogatta, mint az egyházmegyés ható­ság (Csemoch János hercegprímással az élen), úgyhogy rövid két évtized leforgá­sa alatt az egyesületnek sikerült pótolnia a korábbi fél évszázad templomépítőinek az elmaradását. A fővárosban Töttössy cikkének megírásáig ugyanis mindössze tizenhat plébánia és néhány szerzetes­­rend által működtetett templom volt. (Lásd: Száz év a Magyar Jezsuiták múltjából, II. kötet, p. 198-211.) *** Ami a keresztény értelmiségnek a ha­vonta megjelenő Magyar Kultúra, az volt az egyszerűbb emberek számára a hetente megjelenő„A Szív”-újság. Ezt is a jezsuiták indították útjára, és az 1951- es betiltásáig, illetve az emigráció alatt Kanadában végig ők szerkesztették. (Az utóbbi időkben „hazatért” újságot to­vábbra is a rend adja ki.) A lap létrehozása P. Biró Xavér Fe­renc nevéhez fűződik, bár az alapgondo­lat - Jézus Szívének tiszteletét a sajtó út­ján is terjeszteni kellene - visszanyúlik egészen 1866-ig. Ebben az esztendőben járt ugyanis először hazánkban P. Henri Ramiére SJ, a Jézus Szíve-tisztelet elis­mert európai apostola, a francia Messa­ger (Hírnök) c. lap szerkesztője. Előadá­sai annyira felkeltették Kubinszky Mi­hály kalocsai kanonok érdeklődését, hogy az 1867. július 1-jén Budapesten megindított Társulati Értesítő című újságban rendszeresen helyet adott az imaapostolság európai terjedéséről be­számoló tudósításoknak (ezeket a cikke­ket gyakran a külföldi la­pokból „kiol­lózta”). Kubinszky Mihály a lap szerkesztésé­vel egyidőben hozzáfogott az imaapos­tolság mozgalmának hazai földre történő letelepítéséhez is. (A tagsági feltétel nem támasztott magas követelményeket. Na­ponta el kellett imádkozni a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Hiszekegyet, ezzel a kis fohásszal: „Jézusom édes Szíve, add, hogy téged mindig jobban szeresselek!” Természetesen a lényeg az imádkozás mögött meghúzódó, a fohász szövegé­nek megfelelő életvitel volt.) A mozga­lom hamar elnyerte a hazai főpásztorok támogatását is, akik az egyházmegyéjük­ben megindított csoportok élére többnyi­re saját maguk neveztek ki területi igaz­gatókat. Rövid idő alatt a vallásos em­berek körében olyan fokú népszerűséget ért el, hogy már nem csak felnőtt, hanem még ifjúsági csoportokat is alakítottak. Kubinszky Mihály közben Kalocsára költözött, így a Társulati Értesítő szer­kesztősége is - kétéves esztergomi kitérő után - oda települt át. 1882-től pedig a feladatát és működési körét egyértel­műbben kifejező „Jézus Szíve Hírnöke” címet vette fel. A jól szerkesztett társulati értesítőt 1884-től egészen az 1917-es megszűnéséig P. Tóth Mike kalocsai je­zsuita vezette. A lap terjesztését pedig többnyire a népmissziókba tömörült pa­pok végezték. Természetesen ezeken a plébániákon mind jelen volt a Jézus Szíve Társulat. De hogy ezt az alapjában véve csön­des és befelé forduló imaapostoli moz­galmat a „még el nem értek meghódítá­sára” is fel lehessen használni, azért a kor szokásaihoz híven, az erre is vállalko­zókból P. Bóna Ernő, a Társulat fővárosi igazgatója létrehozta a Jézus Szíve Szö­vetséget. Amikor pedig P. Rónát 1912- ben Budapestről rendre Szatmárra irá­nyította, tisztét P. Biró Ferenc vette át, aki ezzel a háttérrel igyekezett régi vá­gyát megvalósítani. Jézus Szíve tisztele­tét a filléres lapok mintájára az utcákon és a köztereken is kapható újságok révén mindenkivel megismertetni és az embe­rek előtt így is terjeszteni. Ez lett „A Szív’’-újság. A tervezgetések közben kitört az első világháború, és a kormány a harcok tel­jes időtartalmára rendeletben megtiltotta az új lapok alapítását. Ezért azt, hogy a liberális körök által előszeretettel járna-

Next