Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-02-06 / 5. szám
„Sajtó kell, Központi dó rovatok rendszere (például a nagy tekintélyt kivívott Kard és Pajzs rovat), amely éppen ezért nagyban emelte a lap egyéni hangvételét - és ami ezzel együtt jár - a népszerűségét is. Az előfizetők gyűjtését a Mária Kongregáció és a Katolikus Sajtóhölgybizottság tagjai vállalták - olyan sikerrel, hogy az első lapszám elkészítése előtt már együtt volt a nyomdaköltség fedezését biztosító háromezer előfizető. A veszprémi püspök pedig alighogy értesült az újonnan szerveződő orgánum programjáról, felajánlotta, hogy állja az első esztendő nyomdaköltségeit.. A Magyar Kultúráról P. Bangha Béla a folyóirat huszonötéves jubileuma alkalmából ezt írta: „abban volt sorsdöntő a hivatása, hogy az újonnan öntudatra ébredt katolicizmus nevében egyre szélesebb körben keltett visszhangot, ezzel elismerést vívott ki magának, és követelte, szorgalmazta az új perspektívából folyó gyakorlati lépéseket.” Bangha gyakran emlegette azt is, hogy „ez a lap nem szerkesztődött, hanem szerkesztették.” Ez alatt azt értette, hogy a kiváló újságírói és szerkesztői gárda tudatosan alakította ki minden egyes lapszám arculatát. A havonta megjelenő Magyar Kultúra szerepét úgy lehetne összefoglalni, hogy a „hódító katolicizmusnak” ez a lap volt az első erőteljes és jelentős képviselője - amely már nem csak a meglévők megtartásával, hanem az egész magyar közélet átalakításával és keresztény szellemiségből adódó megújításával foglalkozott. A lap a maga korában akkora tekintéllyel rendelkezett, hogy képes volt elindítani Budapest lelkipásztori átszervezésének a mozgalmát is! Már a Magyar Kultúra első évfolyamában felvetette Töttössy Miklós hittanár, hogy a főváros lelkipásztori ellátottsága annyira korszerűtlen, hogy ezen csakis a mamutplébániák feldarabolását követő új, kisebb plébániák létesítésével lehet javítani. Ehhez az íráshoz nagyon sokan szóltak hozzá. Ezekből a cikkekből később mozgalom lett, amely a Kisegítő Kápolna Egyesület nevet vette fel. (Első elnöke Samassáné Déry Annie volt.) Az egyesület egyrészt felvilágosító előadásokat tartott, másrészt pénzt gyűjtött az új templomok és plébániák felépítése érdekében. Törekvéseit - főképpen az első világháborút követően a kegyúr főváros éppenúgy támogatta, mint az egyházmegyés hatóság (Csemoch János hercegprímással az élen), úgyhogy rövid két évtized leforgása alatt az egyesületnek sikerült pótolnia a korábbi fél évszázad templomépítőinek az elmaradását. A fővárosban Töttössy cikkének megírásáig ugyanis mindössze tizenhat plébánia és néhány szerzetesrend által működtetett templom volt. (Lásd: Száz év a Magyar Jezsuiták múltjából, II. kötet, p. 198-211.) *** Ami a keresztény értelmiségnek a havonta megjelenő Magyar Kultúra, az volt az egyszerűbb emberek számára a hetente megjelenő„A Szív”-újság. Ezt is a jezsuiták indították útjára, és az 1951- es betiltásáig, illetve az emigráció alatt Kanadában végig ők szerkesztették. (Az utóbbi időkben „hazatért” újságot továbbra is a rend adja ki.) A lap létrehozása P. Biró Xavér Ferenc nevéhez fűződik, bár az alapgondolat - Jézus Szívének tiszteletét a sajtó útján is terjeszteni kellene - visszanyúlik egészen 1866-ig. Ebben az esztendőben járt ugyanis először hazánkban P. Henri Ramiére SJ, a Jézus Szíve-tisztelet elismert európai apostola, a francia Messager (Hírnök) c. lap szerkesztője. Előadásai annyira felkeltették Kubinszky Mihály kalocsai kanonok érdeklődését, hogy az 1867. július 1-jén Budapesten megindított Társulati Értesítő című újságban rendszeresen helyet adott az imaapostolság európai terjedéséről beszámoló tudósításoknak (ezeket a cikkeket gyakran a külföldi lapokból „kiollózta”). Kubinszky Mihály a lap szerkesztésével egyidőben hozzáfogott az imaapostolság mozgalmának hazai földre történő letelepítéséhez is. (A tagsági feltétel nem támasztott magas követelményeket. Naponta el kellett imádkozni a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Hiszekegyet, ezzel a kis fohásszal: „Jézusom édes Szíve, add, hogy téged mindig jobban szeresselek!” Természetesen a lényeg az imádkozás mögött meghúzódó, a fohász szövegének megfelelő életvitel volt.) A mozgalom hamar elnyerte a hazai főpásztorok támogatását is, akik az egyházmegyéjükben megindított csoportok élére többnyire saját maguk neveztek ki területi igazgatókat. Rövid idő alatt a vallásos emberek körében olyan fokú népszerűséget ért el, hogy már nem csak felnőtt, hanem még ifjúsági csoportokat is alakítottak. Kubinszky Mihály közben Kalocsára költözött, így a Társulati Értesítő szerkesztősége is - kétéves esztergomi kitérő után - oda települt át. 1882-től pedig a feladatát és működési körét egyértelműbben kifejező „Jézus Szíve Hírnöke” címet vette fel. A jól szerkesztett társulati értesítőt 1884-től egészen az 1917-es megszűnéséig P. Tóth Mike kalocsai jezsuita vezette. A lap terjesztését pedig többnyire a népmissziókba tömörült papok végezték. Természetesen ezeken a plébániákon mind jelen volt a Jézus Szíve Társulat. De hogy ezt az alapjában véve csöndes és befelé forduló imaapostoli mozgalmat a „még el nem értek meghódítására” is fel lehessen használni, azért a kor szokásaihoz híven, az erre is vállalkozókból P. Bóna Ernő, a Társulat fővárosi igazgatója létrehozta a Jézus Szíve Szövetséget. Amikor pedig P. Rónát 1912- ben Budapestről rendre Szatmárra irányította, tisztét P. Biró Ferenc vette át, aki ezzel a háttérrel igyekezett régi vágyát megvalósítani. Jézus Szíve tiszteletét a filléres lapok mintájára az utcákon és a köztereken is kapható újságok révén mindenkivel megismertetni és az emberek előtt így is terjeszteni. Ez lett „A Szív’’-újság. A tervezgetések közben kitört az első világháború, és a kormány a harcok teljes időtartalmára rendeletben megtiltotta az új lapok alapítását. Ezért azt, hogy a liberális körök által előszeretettel járna-