Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-03-13 / 10. szám

p. s. gyanánt Hogy úgy mondjam (mert így látom): Tikegyelmetek a különbséget keresik, mi magunk az azonosságot vesszük észre. Nagyságtok arra feni a fogát, amiben elüt a másikától! Mi nem, minket az izgat, amiben egyek lehetünk. Ha Te valami füstösre bukkansz, azonnal az jut eszed­be: né, a más! Én meg megint mást (Őt, azaz a romát), mi magunk egy cigányleányra bukkanva (egy szemvil­lanás alatt) csakis azt keressük, ami közös lehet! Ami összeköthet, hogy ne mond­jam, mi jut a másság helyett az azonossá­got firtató ókonzervatív hum­fi eszébe, amikor észreveszi (azon mód) a cigány leány helyességét (miegyebét)! Ha meg házas vagy s a latorkodástól óvakodol, hát a kedvessége, okossága, miegyebe (egye­be) után kutakodós... -Tiszteld a mássát! Sándor az Istennek se, amikor ilyen kirekesztően nyilatkozott a zugkölte­ményében: ...Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer... Ahelyett, hogy lelkendezni nem fogott volna: - Végre valaki, aki más! Ki vállalja, hogy másképpen gondolja, mint Kossuth, Széchenyi, Vasvári, meg az az egész negyvennyolcas - meg már­ciusi - banda! Hogy más! Ma más. Ha más. Nemás. Mi más. Mis, más. Másmás. Hogymás. ...o is, mi is, pisze, pisze, vesszünk össze! - Petőfi a pecsovicsok között! Már szinte a szerszámját fogja (örö­mében) - hogy ilyet egyáltalán álmodhat - a huszadik század végi háborodottja. Végre Petőfi is a másság pártját fogja! (Mondom, ki ezt, ki azt.) Amikor magyarnak áll lengyel, angol, német, oláh, rác, bárki - valóban: más - emberfia, Petőfi másnak megy. Szülőanyja szlovák, édesatyja rác (valamennyire), amúgy meg őkegyelme a franciákba szerelmes, úgyhogy kedvire választhat valami mást. Hiába, ha egyszer az ember Petőfi. Aki, mint a világszabadság magyar világpolgár híve, jól tudta: karddal kell fogadnunk a ránk törő, másságukat reánk kényszeríteni igyekvő világhódítókat s nemkülönben másság(h)barát szomszéd­bélieket! Más.­­Csak­­hogy ilyen jól ütött ki a dolog:) oda ne csinálj! Maga alá, hisz aki MAS (akar lenni, mint a többi, ki nem maga alá piszkol, csak amúgy rendesen az árnyékszéken viszi dűlőre a dolgokat), mi mást tehet? Petőfi mássága. (­ Haha - mondaná Kurta Miska). Abban kapaszkodott, ami e drága föld­höz (néphez) - nyelvhez - köthette. A hazához, s nem abba, mi mindettől elidegnítené. Hogyne, ezemyolcszáznegyvennyolc­­ban (s egy darabig ezernyolcszáznegy­­venkilencben) efféle - hogy ne mondjam: más-idők jártak. Mások, mint e másak. A labanc kussolt, vagy eliszkolt ős­hazájába, a Lajtán túlra! Netán Zágrábba s más mássághonokba húzódott, szét­nézni, ki fizet jobban, ha elárult fajtájára vezeti? Petőfi Sándor - valóban!­s- más volt. Más, mint aki büszkén veri (ma) a mellét: biza egy szalmaszálat nem tenne arrább, ha avval - önmaga, a maga haszna helyett - nemzetét szolgálná. Hogyne - másság vitézet a Pokol-bu­gyorból­, 1848-ban, 150 évekkel ezelőtt más világ vót! Nyilván azért tudott az ország össze­fogni (hogy ne mondjam: Labanc-Eu­­rópátokkal szemben!). Más... Valami jobbat kellene kitalálnotok. Eligazít (bennünket) a krisztusi szeretet. Akasszátok föl a királyokat! Fúj, Európába, ilyen hanggal... Amúgy (valóban):­­Éljen a haza! Éljen a magyar. Éljen s ne féljen!!! Mert úgyis győzni fog. Dorka mama imája Mezőberényben (a rokonságnál ta­nyázó) Petőfit gyüttmentként kezelte Tótvég, Németgát, meg Magyarvég ma­gára valami adó népe, hogy valamivel későbben - Irányi István úja fiáról szóló könyvében — Szarvason Sándorunk Zol­tán fiát (majdnem ugyanaz a nép) már megcsodálja! - Csi je to pekni deák! (Minő szép deák!) - Csi szí uzs vigyél Petőfihe? (Láttad már Petőfit?) - Egye tájgyetye? (Hová, hová?) - Igyemne Petőfiho­vátuvaty (Megyünk Petőfit nézni!) Szegény Zoltán fiút. Hogy aztán így búcsúztassák (Petőfi Zoltánt, ki ván­dorszínésznek szökött a gimnáziumból, meg a kicsapott deáktársakat): - Okosan tette a tanári kar! Dobre je! - Ti nagy-nagy diáki sza velky gazem­beri! Tak nácsim tusként aj do ukih! (úgy kell, tüstént...!) Békéscsabai Arany utcai egykomám (nyolcvanegynéhány éves) tót édesanyja - majd’ másfélszáz évvel később, az 1990-es években - azzal lep meg: (Azon túl, hogy azt sorolja, mos­tanában - magában is, álmában is - úgy beszélget, mint gyermekkorában az anyjával: tótul! S­­ állítja­­ milyen kár, hogy hozzám csak magyarul szólhat.) - És eszembe jut az összes Petőfi-vers, amit az iskolában tanultam! Azokat mon­dom. - Amikor Pali megint elutazik, a Vasútra menet a sarokhoz ér s mielőtt lefordulna, visszaint, én rákezdek egy Petőfi-versre! És mondja magában, míg sírhatnék gyötri? Hogy egyszem fia már megint itt­hagyta. - Ilyen a munkája, de hát... Egy anya hogy érthetné meg? Enélkül... Nyári napnak alkanyulatánál Megállok a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére... " Petőfi nélkül - Dorka mama - ki sem bírná. Neki Petőfi: fájdalom ellen való or­vosság. Nekünk sem akármi.

Next