Ez a divat, 1975 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
A divat irányítóit arra kérjük, még az eddiginél is jobban vegyék számításba, hogy a keresőképes korú nők 70 százaléka dolgozik. Az ipar, az építőipar, a mezőgazdaság, a szállítás, a hírközlés, a kereskedelemh''.A foglalkoztatottak 43 százaléka nő, az összes műszaki irányítók 12, az állami és gazdasági vezetők 23, az egészségügyi és kulturális irányítók 45 százaléka nemünkből tevődik ki. Közéleti aktivitásunkat jelzi, hogy a pártvezetőségnek 25, a parlamenti képviselők 24 százaléka nő, és a szakszervezetek országos vezető testületében 30 százalékban vesznek részt. A nők aránya a felsőoktatási intézményekben 47 százalék. E számok talán szokatlanok egy divatlap hasábjain. Olvasóinkat nem untatni szeretnénk, csupán a szakemberek figyelmét felhívni arra, hogy a divattervezők gondoljanak a különböző szakmájú, foglalkozású nők életkörülményeire, a munkában, otthon, és a különböző szórakozóhelyeken, összejöveteleken hordható ruháira. Félreértések elkerülése végett: isten őrizzen attól, hogy más színházi ruhákattervezzenek a baromfigondozóknak és a művezetőknek! Hiszen büszkék vagyunk rá, ha a koncerten külseje után ítélve nem tudjuk megkülönböztetni a tanárnőt a kereskedelmi alkalmazottól. E jelenséget erősíteni szeretnénk. Ám úgy tűnik, még nem eléggé vesszük figyelembe, hogy például munkából színházba menet nem tud mindenki átöltözni, ha a program nem ünnepnapra esik. Emlékszem, egy hétköznapon Párizsban koncerten vettem részt. Feltűnt, hogy igazán „felöltözve” kisestélyiben, vagy hosszú ruhában csak az idősebb korosztály volt. A fiatalabbak igen változatos, sokféle selyem, bársony, jersey kiskosztümöket s hozzá alkalmi blúzt (amit reggel becsomagoltak, s helyette a munkában pulóvert öltöttek) viseltek, s a helyhez és az alkalomhoz illően hatottak. Arra gondolunk tehát, hogy a divat is jobban alkalmazkodjék megváltozott életkörülményeinkhez. Tudjuk, hogy a külföldiektől, főként a franciáktól a divat terén sokat tanulhatunk. De legalább ennyire fontos a tanultakat hazai viszonyokra alkalmazni. Nem másolásra gondolunk tehát, és főként nem a párizsi nagy szalonok igazán a legfelsőbb tízezer számára készült kreációinak másolására. (Sajnos, erre is volt a közelmúltban néhány elszomorító példa.) Talán nem véletlen, hogy köznapi beszédünkben a majmolás szó leggyakrabban a divattal összefüggő témában hangzik el. Mert ruházkodásunkban némelykor elhanyagoljuk egyéniségünket, és valamilyen újdonságot „egy az egyben” átveszünk valahonnan Például: érthető, ha egy amerikai lány hazája felségjeleit rávarrja a pulóverére. (Bár szerintem a nemzethez, a hazához való tartozásnak van ennél sokkal méltóbb bizonysága is.) Ám ha ugyanazt az amerikai csillagos lobogót egy magyar lány varrja díszítőül a blúzára, az meglehetősen visszatetsző. Tudjuk, ezzel nem tagadja meg szocialista országunkhoz tartozását, csupán utánoz, magyarul: majmol. Mindez szerencsére (a külföldi divat kopírozása) nem jellemző általános ízlésünkre Tervezőink többnyire szép modellekkel segítik külsőnk csinosítását. Még azt kellene jobban megtanulnunk, hogy egyéniségünkkel, formánkkal összhangban legyen ruhatárunk is. Végezetül: nemcsak külföldön, de lassan nálunk is lejár a kisipari, a szalonmunkák ideje. Drága, csak kevesek számára elérhető. A finomkonfekció szerepe egyre jobban előtérbe kerül, valamint a „csináld magad!” elve és gyakorlata. Úgy gondolom, itt lenne az ideje, hogy mi is megtanuljuk, elsajátítsuk — ha nem is mesteri szinten — a varrás tudományát, (örvendetes, hogy már nálunk is sok szabó-varró tanfolyam működik.) Hallom az ellenvéleményeket is: a szabad idő nem arra való, hogy varrással töltsük el. Az egészet természetesen nem. Ám egy-egy darab elkészítése még szórakozást is nyújthat az olvasás, vagy más kulturálódás mellett. DIVATTERVEZŐK ÉS UTAZÓ KOLLÉGÁINK JELENTIK: MIT VISELNEK A LÁNYOKASSZONYOK VILÁGSZERTE? Lukács Teréz Párizsból VEGYÜNK 3 MÉTER DUPLASZÉLES ANYAGOT... Mit viselnek a párizsi nők ezen a télen? Természetesen, térdig, vagy féllábszárig érő harangos szoknyát, bő, feltűnő, mindent takaró testőrköpenyt, magyarán mondva: malaclopót; szemig húzott vastag kötött sapkát hosszú sállel; puha kardigánt, amelyet szívesen díszítenek az idén szőrmével; lezser, övvel szorosan összefogott bőr-, vagy finom szövetkabátot; mintás pamutbársony blézert — ez az idei divat egyik kedvelt darabja, a hullámzó, egyszínű bársonyszoknyával és csizmával. És végül: nem viselnek nadrágot. Nagyjából ez a „kötelező” ruhatár, amelybe a tervezők elképzelése szerint öltöznie kell a párizsi nőnek. Ám ha jó sorsa Párizsba veti az embert, igen elcsodálkozhat, hogy a világszerte csodált divatkirályok legeslegújabb ruháival, kabátjaival jószerivel csak a kirakatokban találkozik. Ha ezután az ámulattól szédült sétáló elfordul a művészien megrendezett vitrinektől, nyomban felfedezi, hogy egészen másként öltözött nők jönnek-mennek az utcákon, mint amit az üzletek szugerálnak. Hiába mutatott be a Készruha Szalon — Salon du Prét-à-Porter — majdnem kizárólag csak szoknyát, a nők többsége még mindig pantallóban jár. Ez a jelenség persze arról árulkodik, hogy — s ezt a tervezők nem veszik mindig figyelembe —, a francia nők nagy része dolgozik. Márpedig autót vezetni, metrózni, vonatra várni külvárosok állomásain — jobb nadrágban, mint szoknyában. Van persze másik oka is a nadrágviseletnek, és be kell vallani, ez talán jobban hat a nőkre, mint a hidegtől való félelem: az új divatú hosszú