Ez a divat, 1977 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1977-03-01 / 3. szám
München a műhelyből Mily romantikus történet íródhatott volna ötven esztendővel ezelőtt PINTÉR MÁRIÁ-ból. A kis varróleányka, aki finom kelmék fölé görnyedve arról ábrándozik, hogy milyen szép lehetne ő ezekben a ruhákban! Álmaiban fel is ölti az egyik habkönnyű csodát és ámuló szempárok kereszttüzében megy, lépeget, sétál... Nem tudom, hogy a mai Pintér Mária elolvasná-e ezt a történetet. S ha igen, mit szólna hozzá? Ami a varrást illeti: stimmel, ő is varrónő, a Kézműipari Vállalat dolgozója. Szépnevű beosztása: modellező. Modellruhákat varr reggeltől délutánig. Kivétel, ha fotózni megy. Olyankor elkéredzkedik. De ha véletlenül vidéki bemutató van , hajnalban ér haza, megmossa a szemét és elindul a munkahelyére. Ez a kötelessége! — Miért választotta a varrás mesterségét? — Szakma mindenképpen kell — magyarázza komolyan, ez a nagyon is tudatos mai lány. — Szakmát nagyon akartam ... — S miért éppen ezt? — Szeretek öltözködni. S gondoltam, ha magam varrom a ruháimat, olcsóbb is, egyénibb is. Ennyi. Érthető, ugye? Tovább tudakozódni resleges. Egyébként is, ennél a skandináv típusú leánynál minden leegyszerűsödik, minden tiszta és világos lesz. Szakmát akart, beiratkozott az „emeltszintű” iparitanuló-iskolába. Érettségizni akart, tehát folytatta a harmadik osztályban a gimnáziumot. S közben dolgozott. Két esztendővel ezelőtt odamentek hozzá a műhelyben és megkérdezték, volna-e kedve ruhákat bemutatni? Kicsit töprengett, eztán azt válaszolta: jó. — Nem félt? — Jaj, dehogyisnem. Rettentően drukkoltam, hogyan tudom majd megszerettetni a modelleket. Mert ez a fontos. Alárendelt viszonyban érzi magát a ruhával és azt mondja: így helyes. Ne őt nézzék, hanem a fodrokat, csipkéket, hótokat. Azt, hogy hogyan öltözteti a szoknya és a blúz, a strandöltözék és az estélyi ruha az általa képviselt fiatal lányt. Milyen pluszt ad neki. Hogyan emeli ki a korát, az alakját, az egyéniségét. — A természetesség, az a fontos — foglalja össze a lényeget — én a maneken tanfolyamon tanultam pantomimmozgást, színészmesterséget. Lehet, hogy az is kell... nem tudom, még nem volt szükségem rá. És azt sem akarom, hogy a rikító sminkelésemre, furcsa frizurámra, kicsavart mozgásomra figyeljenek. Ezért alig festem magam, simán viselem a hajam és igyekszem minél egyszerűbben járni-kelni. Hogy milyen eredménnyel, nem tudom. Csak azt csinálom, amit helyesnek érzek. És addig, amíg kedvem van hozzá. Egyedül ő maneken a műhelyben. Irigylik vajon a többiek? Bizonytalanul bólint. Nem akar oktalanul senkit megbántani. — Velem nem éreztették. Valószínűleg néhányan szeretnének a helyemben lenni és ezen nem is csodálkozom. — Szóval mégis igaz a maneken nimbusz? — Nem tudom. Szerintem isteni dolog szép, korszerű ruhákat bemutatni. Csak ne szorítana szinte mindig a cipő ... Sokszor sziszegve járkálunk a kifutón. . . Mintha a mesterek ellenünk szegődnének: mindig szűkre, rövidre szabják a cipőinket. Olykor a csillagokat látjuk. És közben mosolygunk... Most már leveszi a fehér kucsmáját, amely fél homlokát eltakarta. Megrázza a haját. — Valamikor a derekamig ért — mondja büszkén —, de le kellett vágatni, nem tudtam belőle frizurát csinálni. Ez volt az első áldozat, amelyet a manöken pálya érdekében hozott. És a többi? — Nekem az egész csak szórakozás. Öröm. Szeretem, ha munkatársnak tekintenek a tervezők, a szabászok, a varrónők, a fotósok. Örülök, ha látom magamat a lapokban és még jobban, ha anyám is örül. Ami egyebet erről a szakmáról, hivatásról vagy nem tudom miről fecsegnek, nem igaz és nem is érdekel. Ketten élnek az édesanyjával. Férjhez menésre még nem is gondol. Annál többet nyelvtanulásra, utazásra — ez a hobbyja — és arra, hogy mi lesz azután. Akkor, amikor abbahagyja a manöken pályát. S amikor már a műhely is szűknek bizonyul. Mert ez is elkövetkezik egyszer — vallja be őszintén — és akkor talán majd propagandistája leszek a szép ruháknak. Ugye, gyönyörű ez a blúz? A színe: négerbarna. A mi műhelyünkben készült: a Fővárosi Kézműipari Vállalat modellje