Ez a divat, 1978 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
Kosaras a kifutón Egy pillanatig nem értettem, kiről lehet szó, amikor felhívtak a portáról telefonon, hogy egy elegáns kosárlabdázó keres. A kapunál aztán kiderült: ráhibáztak. Aki várt rám, tényleg magas és tényleg sokáig kosarazott. Farkas Márta a BSE NB I-es csapatának játékosa volt, noha ebben a „műfajban” nem mondható kiemelkedőnek 177 centimétere. — Még manekennek is átlagtermetű vagyok — és a lábára mutat — viszont a szandál sarka legalább tíz centit emel rajtam. Legalább húsz percig a sportról beszél, amit nagyon szeretett, és ami nagyon hiányzik most, hogy már nincs rá ideje. Esténként persze futni jár, mert a mozgást nem lehet abbahagyni, de a kocogás csak a jó közérzetet és a kondíciót tartja az embernél. A labda az más, az izgalmas, csodálatos! Csakhogy a csapatjáték mellett nem lehet a bemutatókat is csinálni. Választani kellett a két pálya között és ő a kifutót választotta. Ezzel azután el is jutottunk a kérdésig: hogyan került a szakmába? Ez az a kérdés, amellyel az eddig lelkesen beszélő Mártát egy pillanat alatt sikerült „lefékeznem”, szerinte ugyanis ebben a történetben semmi érdekes nincs. Két éve érettségizett, nem merte megpróbálni a fogorvosi karon a felvételit, mert úgy érezte, hiába tudja a biológiát, fizikából nem versenyképes. Valaki javasolta: felvételizzen a manökeniskolában. Megpróbálta, felvették, elvégezte. Azóta bemutat. — Régebben, még az iskolában, sohasem jutott eszedbe ilyesmi? — Hogyan jutott volna? Soha nem én voltam a központ. Pontosan olyan farmeros-trikós tini voltam, mint a többi osztálytársnőm. Arra, hogy néha szoknyát is fel lehet venni, a fiú hívta fel a figyelmemet, akivel járok. Az öltözködésnek nemigen volt szerepe az életemben. — És most van? — Például annyi, hogy megtanultam varrni. De talán ezt ne írd — teszi hozzá. — Olyan sokan elmondják, hogy maguk varrják a ruhájukat, azután ott a szöveg mellett az illető fotója egy rafinált kis Dior-modellben... Az olvasó meg dühöng. Nálam viszont a varrás önvédelem. Képtelen vagyok négy-öt hétig csináltatni egy nyári ruhát, inkább megveszem az anyagot, percek alatt kiszabom, összefércelem ... aztán hetekig felé sem nézek. Majd hirtelen rámjön, estére mindenképpen készen kell lennem vele, és akkor három óra alatt befejezem. A család már tudja: ilyenkor nem lehet szólni hozzám. Néha szeretnék különleges, érdekes ruhákat is viselni az utcán, de attól idegenkedem, hogy megnézzenek. Legalábbis, ha egyedül vagyok, nagyon rosszul esik a feltűnés. Így aztán az exkluzív ruha — marad a bemutatóra. És ha már bemutatóról esett szó, elmondja, hogy élete első nagy bemutatóján — tavaly nyáron, az Interkontinentálban —, majdnem hazakéredzkedett, azzal, hogy ő ezt még nem tudja. Aztán persze kilépett a dobogóra és három le- 40