Ez a divat, 1990 (43. évfolyam, 1-12. szám)
1990-07-01 / 8. szám
a Manöken SZŐNYI KINGA Szőnyi Kinga éveken át a legismertebb manökenek egyike volt. Aztán egy időre eltűnt a kifutóról. Tavasszal találkoztunk újra a Clara Szalon bemutatóján. Szebb volt, mint valaha. S boldogabb. Gyönyörű mosolyát nemcsak a divatbemutató közönségére villogtatta, a búzavirágkék szemek gyakran pihentek meg egy féléves kisfiú arcán, aki az első sorból nyújtogatta kezecskéjét a Mama felé. Legközelebb a Look of the Year verseny nemzetközi zsűrijében láttam, elegáns selyemruhában, komolyan mustrálta a lányokat. „Jaj, istenem, melyik a legszebb, hiszen mindegyik olyan gyönyörű?!" - kérdezte izgatottan, s már futott is pontozni, szavazni, dönteni. Kinga nem panaszkodhat, hogy nem hívják, nem foglalkoztatják. De számára már nem a kifutó jelenti a világ közepét, hanem Vince, az immár majd' egyéves kisfiú. Ő az első számú kedvenc, a munka és a kikapcsolódás is az ő életrendjéhez igazodik. De jut idő mindenre, hiszen a család és a férj - Szalma László, ismert távolugró - segít mindenben. Mikor becsengettem otthonuk ajtaján, karján a fiával ő nyitott ajtót, ő szervírozta fel a kávét, segédkezett Vince ebédjének készítésében, majd diszkréten magunkra hagyott minket, nőket, hadd beszélgessünk, pletykálkodjunk kedvünkre. (Bővebbet a családról az Andi Bandi őszi számában találnak tisztelt olvasóink!) Rég láttam ilyen kiegyensúlyozott, elégedett embert (manökent meg főleg), mint Szönyi Kinga. Üde, csinos és boldog. Neki sikerült. Sikerült a szakmájában eljutni a csúcsra, beutazni a fél világot, megtalálni élete párját. Van egy okos, aranyos fia, s a pályát sem kellett feladnia. Hogy is történt mindez? - Soha nem készültem manökennek. Érettségi után az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, mert a bőrholmik érdekeltek. Első nekifutásra nem sikerült a felvételi, gondoltam a következő nekirugaszkodásig is elfoglalom magam valamivel, kendőket festettem. Aztán Fábri Péter és Fenyő János biztatására elvégeztem egy fotómodelltanfolyamot, majd az Artistaképző manöken szakát. Moszkvában estem át az első tűzkeresztségen, ez volt életem első divatbemutatója. Szó szerint, mert ekkor vettem részt először, mint manöken és mint „néző" divatbemutatón. Aztán felpörögtek az események, beindult a manökenség, már nem tudtam abbahagyni. Mindig, minden sikerült. Persze szerencsés is voltam, mert abban az időben az ilyen korú lányok hiányoztak a stábból. A szakemberek újítani akarták a manökengárdát s biztos tetszettem is. Ha ma visszatekintek akkori önmagamra, bizony mosolygok. Nagyon odavoltam magamtól, bár eleinte nem volt rá okom. A kezdők, mert tapasztalatlanok, nem saját magukat adják, inkább utánozzák a nekik tetszőket, nincs még kiforrott egyéniségük. Nekem manöken példaképeim nem igazán voltak, és Greta Garbóért rajongtam, őt tartottam a legszebb, a legnőiesebb nőnek. Később rájöttem, hogy bennem is vannak olyan tulajdonságok, amelyeket érdemes megmutatni, ami tetszik másoknak. Aztán egy OKISZ Labor bemutatón - 7 évvel ezelőtt - találkoztam Lacival. Virágot kellett dobálnunk a záróképben, s az én virágomat ő kapta-halászta el. Később a T. F. egy táncversenyén véletlenül öszszefutottunk, s azóta is együtt vagyunk. Sőt, együtt futunk. Nálunk a sport ugyanis családi kötelezettség. A baráti kör is sportol, s ha ránézek az izmos-formás, gyönyörű testű sportolólányokra, akkor muszáj nekem is sportolnom. A barátnőim nagyrészt ebből a körből kerülnek ki, ők is csábítanak a mozgásra, de én szükségét is érzem a tornának. Elsősorban gimnasztikázom, itthon lábra és kézre csatolható ólomsúlyokkal dolgo zó