Ez a divat, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
A manökenek nevét ritkán tanulják meg a szakmán kívüliek. Pedig ha az utcán vagy máshol látják, felismerik őket, s hogyha mégsem ugrik be azonnal, hol találkoztak velük, találgatják. Vajon ki lehet ő? Színésznő? Pedig ez a pálya egészen más. Nem tarthat olyan sokáig. A manökenek általában akkor intenek búcsút a szakmájuknak, amikor még igencsak szépek és mutatósak. És aztán? HIVATÁSA A DIVAT PATAKI ÁGI Sokáig csak „Fabulon" Ágiként ismerte az ország. Aztán eltelt néhány év, és megtanultuk az igazi nevét is. Sorozatunkban most ő mondja el, hogyan kezdődött, és miként ért véget manöken pályája. - Jó tanuló voltam, fel sem merült, hogy esetleg erre a pályára kerüljek. Nyelveket tanultam, a bölcsészkarra készültem. Határozott célom, elképzelésem még nem volt, tizenéves korában nem tudja az ember, hogy mi is lesz belőle. A középiskolában kiválasztottak egy filmforgatásra, ami nem volt több egy izgalmas kalandnál. Nem volt folytatása, nem akartam színésznő lenni. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy egy barátnőm ismerőse megkeresett, hogy szeretnének fotókat készíteni rólam. A csábítás nagy volt, kíváncsi voltam magamra. És ezzel elindult a lavina... Sokszor hívtak, sokat kerestem, és ez egy tizennyolc éves lánynak miért ne lett volna roppantul imponáló? S mivel különösebb ambícióm, elhivatottságom máshoz nem volt, könnyű volt ebbe az irányba terelni. - Milyenek voltak az otthoni körülményeid? - Mindenünk megvolt. De mégis vonzott ez az anyagi lehetőség. Mert szüleim jóvoltából én időben megismertem a pénz előteremtésének munkás útját is. Nyolcadik után, a nyári szünetben egy raktárban dolgoztam anyagmozgatóként. Nos, ez meghatározó pillanata volt az életemnek, mert ez is arra ösztönzött, hogy jól tanuljak, hogy ne ilyen fizikai munkából kelljen élnem. Másként álltam a tanuláshoz. S bár már nem voltam kitűnő a gimiben, de azért jelesre érettségiztem. - S így utána megtaláltad a pénzkeresés könnyebb módját. - Kezdetben valóban így éreztem, aztán később ez egyre nehezebb lett. Tulajdonképpen nem a munka változott meg, hanem inkább én. Más lett a viszonyom e munkához, igényesebb lettem. A manökenségem négy szakaszra osztotta az életemet. Az elsőben a rácsodálkozás varázsának bűvöletében éltem. A másodikban a szakma szeretete hajtott. A következőben már untam, de még mindig csináltam, az utolsóban aztán óriási megkönnyebbülésemre abbahagytam. - Azt az utolsót egyáltalán nem értem. - Mert nem vertem nagydobra, hogy ez a szakma állandó stresszben tartott engem. Telis-tele voltam kételyekkel. Minden szereplésemkor remegtem, egy bemutatót sem tudtam megcsinálni őrült lámpaláz és drukk nélkül. Óriási feszültséget okozott bennem a megismételhetetlenség, amitől aztán végre megszabadultam. Ezt sosem gondoltam volna rólad. Annyira biztosan álltál a lábadon, ahogy az egy sztármanökentől elvárható volt. Mire vitted, milyen volt közben a magánéleted? - Örök életemben mindig annyival voltam elégedett, amennyim volt. De mindig is volt bennem egy természetes ambíció, hogy a saját életemet magam tudjam kézben tartani. Többet értem el, mint amennyi a jó érzéshez feltétlenül kellett, de a mai napig is lételemem az önálló munka, az önálló egzisztencia. Ilyen vagyok. Sokat dolgoztam, de volt magánéletem is. Háziasszony nem voltam, mert sem a férjemben, sem bennem nem volt rá igény. Kiegyensúlyozott, boldog házasságban éltem. Aztán a szokványos történet, tizenöt évi házasság után elváltunk. De erről nem szívesen beszélek. Nagyon ritkán szóltam a magánéletemről, és azt is mindig megbántam. - Mikor búcsúztál a kifutótól? - Pontosan nem tudom, inkább mondjuk azt, hogy észrevétlenül, egyre kevesebbet vállaltam. Végérvényesen pedig akkor hagytam abba, amikor elváltam, és egy másik férfival kezdtem együtt élni. Fordulat volt ez az életemben. Magam mögött hagytam valamit, aminek egyszer s mindenkorra vége lett, és elkezdődött valami új, amibe ez nem tartozhatott már bele. - Most üzletasszony vagy. Társtulajdonos egy divatos belvárosi butikban. A szakma közelében maradtál. -Természetesen. De az megmaradt, hogy ez a munis kám is okoz némi stresszt. Állandó izgalomban élek, csak ez kellemesebb és kevésbé nyomasztó. A dolog úgy kezdődött, hogy az anyósom üzletében kezdtem családtagként dolgozni. Sikerélményt jelentett, mert rövid idő alatt ismertté és népszerűvé tettem kis üzletét. Ugyanakkor örömet jelentett az a felismerés is, hogy van még más terület is, ahol jót tudok csinálni. Válás után ettől a kis üzlettől is búcsút vettem. De addigra már megszerettem ezt a munkát. Úgy gondoltam, nekem is jó lenne egy saját üzlet. Ám egyedül ehhez nem éreztem elegendő erőt és tehetséget. Futólag ismertem egy kirakatrendező lányt, akit roppant tehetségesnek tartottam. Ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy felkeressem ajánlatommal, hogy társuljunk. Szerencsém volt. Immár nyolc éve felhőtlen a kapcsolatunk, ami megbecsülendő ritkaság. Jól kiegészítjük egymást. Ma már nem dolgozom napi tizennégy órát, két éve „normálisabb" a tempó, csak napi nyolc munkaórából áll az üzleti életem. - Sok mindent elértél, megkaptál az élettől. Mi volt pályád során a legszebb ajándék, és mi az, amire még vársz? -A legszebb ajándék mindenekelőtt az volt, hogy bejárhattam a világot. Életem egyetlen igazi kudarca, hogy nincs gyerekem. Többször vártam babát, de sohasem sikerült kihordanom. De még mindig reménykedem, és nem mondtam le az anyaság öröméről. Előtte állok tehát - bízom benne. És ha ez a vágyam teljesül, bizonyára megint egy új, másfajta Pataki Ágival beszélgethetsz... VÁGÓ JUDIT 29