Ez a divat, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-07-01 / 7. szám
HIVATÁSA A DIVAT SÜTŐ ENIKŐ MEGKOMOLYODTAM, JOGI MUNKÁT VÉGZEK Micsoda bombázó! - hallom az irigykedő férfihangot. Ugyanis felém tart az utcán Enikő. Mindenki őt nézi. Pedig semmi feltűnő nincs rajta. Szolid, fekete pöttyös tunika, miniszoknya, vastag fekete harisnya és fekete nagymamacipő... Csinosnak, szépnek látja mindenki. Lehet, hogy „szörnyű" az ízlésük? Feltűnően csúnya kamasz voltam. Szüleim egy centiméteresre vágatták le a hajamat, mivel tornáztam és úsztam. A praktikusságán kívül olyan meggondolás is indokolhatta, hogy ne a külsőmmel, hanem inkább a tanulással és a sportolással foglalkozzam. Pedig jól tanultam, semmi más ennek ellentmondó előzmény nem volt, hacsak az nem, hogy tizenkét évesen csináltattam magamnak egy szemüveget. A szememnek semmi baja nem volt, de őrült szükségét éreztem annak, hogy ezt a szemüveget viseljem. Valahogy hozzájutottam egy fémkerethez, és ebbe tetettem ablaküveget. Az iskolán kívül rajtam volt mindenhol. Hogy miért? Magam sem tudom, valószínűleg volt valaki a környezetemben, aki szemüvegesként tetszhetett. Pedig bizonyára még csúnyábbá tettem vele magam. Mégis ez volt a legféltettebb kincsem. Tizenhárom éves koromig mindenhol fiúnak néztek. Magas, vékony, lapos, rövid hajú, szemüveges voltam, és csak farmert viseltem trikóval, inggel vagy pulóverrel. Nem volt ruhatáram, de nem is érdekelt a divat. - Mikor változott meg ez a kép? - Roppant hirtelen történt. Úgy kezdődött, hogy a szüleim végre megengedték, hogy megnövesszem a hajamat. No, és ezzel egy időben kezdett teltebb, nőiesebb lenni az alakom. Észrevettem, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, holott filmesek, fotósok szólítottak meg, és próbáltak munkára csábítani. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmivel foglalkozzam, biztos voltam benne, hogy a szüleim nem engednék meg. - Hogyan tört meg a jég? - Megismertem egy nagyon erőszakos fotós fiút. Ő addig-addig győzködte a szüleimet, míg bele nem egyeztek. Fenyő János hamarosan a család barátja lett, szüleim bíztak benne, így dolgozhattam vele. - Gimnazista voltál, amikor a Fabulonos plakátot megcsinálta rólad. - Másodikos voltam, amikor elkészült, de szerencsére már leérettségiztem, mire az utcára került. Elég nagy port vert fel, a gimiben biztosan kellemetlenségem lett volna belőle, amit így megúsztam ... No, de még ekkor sem gondoltam arra, hogy fotómodell vagy manöken legyek. A Leőwey gimnáziumba jártam, és négy éven át azon vacilláltam, hogy színésznő vagy jogász legyek-e. Vidám, röhögős lány voltam, és úgy gondoltam, ha jogász leszek, megkomolyodom. A felvételim nem sikerült. A Petőfi Sándor utcai telefonos tudakozóban helyezkedtem el. Továbbra is hívtak fotózni, filmezni, de szüleim nem járultak hozzá, mert féltek, hogy akkor a pénzszerzésnek ezt a könnyebbik módját választom, és nem megyek ismét felvételizni az egyetemre. Ugyanakkor nagyon féltették romlatlan kislányuk erkölcsét is. De a hajnali felkelés nem volt az erősségem. Egy hózáporos téli reggelen, hajnali ötkor autóbuszra várva, annyira sajnáltam magam, hogy eleredt a könnyem. Hogy miért kell nekem ezt csinálnom? A munkahelyemen A manökenek nevét ritkán tanulják meg a szakmán kívüliek. Pedig ha az utcán vagy máshol látják, felismerik őket, s hogyha mégsem ugrik be azonnal, hol találkoztak velük, találgatják, vajon ki lehet ő. Színésznő? Pedig ez a pálya egészen más. Nem tarthat olyan sokáig. A manökenek általában akkor intenek búcsút a szakmájuknak, amikor még igencsak szépek és mutatósak. És aztán? Occ CD 5wooou [UNK]< -öi-o 23