Ez a divat, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1991-07-01 / 7. szám

HIVATÁS­A A DIVAT SÜTŐ ENIKŐ MEG­KOMOLYODTAM, JOGI MUNKÁT VÉGZEK Micsoda bombázó! - hallom az irigykedő férfihangot. Ugyanis felém tart az utcán Enikő. Mindenki őt nézi. Pe­dig semmi feltűnő nincs raj­ta. Szolid, fekete pöttyös tu­nika, miniszoknya, vastag fekete harisnya és fekete nagymamacipő... Csinos­nak, szépnek látja mindenki. Lehet, hogy „szörnyű" az íz­lésük?­­ Feltűnően csúnya kamasz voltam. Szüleim egy centi­­méteresre vágatták le a ha­jamat, mivel tornáztam és úsztam. A praktikusságán kívül olyan meggondolás is indokolhatta, hogy ne a kül­sőmmel, hanem inkább a ta­nulással és a sportolással foglalkozzam. Pedig jól ta­nultam, semmi más ennek ellentmondó előzmény nem volt, hacsak az nem, hogy ti­zenkét évesen csináltattam magamnak egy szemüve­get. A szememnek semmi baja nem volt, de őrült szük­ségét éreztem annak, hogy ezt a szemüveget viseljem. Valahogy hozzájutottam egy fémkerethez, és ebbe tetettem ablaküveget. Az is­kolán kívül rajtam volt min­denhol. Hogy miért? Magam sem tudom, valószínűleg volt valaki a környezetem­ben, aki szemüvegesként tetszhetett. Pedig bizonyára még csúnyábbá tettem vele magam. Mégis ez volt a leg­féltettebb kincsem. Tizenhárom éves koromig mindenhol fiúnak néztek. Magas, vékony, lapos, rövid hajú, szemüveges voltam, és csak farmert viseltem tri­kóval, inggel vagy pulóver­rel. Nem volt ruhatáram, de nem is érdekelt a divat. - Mikor változott meg ez a kép? - Roppant hirtelen történt. Úgy kezdődött, hogy a szü­leim végre megengedték, hogy megnövesszem a ha­jamat. No, és ezzel egy idő­ben kezdett teltebb, nőie­sebb lenni az alakom. Észre­vettem, de nem tulajdoní­tottam neki különösebb je­lentőséget, holott filmesek, fotósok szólítottak meg, és próbáltak munkára csábíta­ni. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmivel foglalkozzam, biztos voltam benne, hogy a szüleim nem engednék meg. - Hogyan tört meg a jég? - Megismertem egy nagyon erőszakos fotós fiút. Ő ad­­dig-addig győzködte a szü­leimet, míg bele nem egyez­tek. Fenyő János hamaro­san a család barátja lett, szüleim bíztak benne, így dolgozhattam vele. - Gimnazista voltál, amikor a Fabulonos plakátot meg­csinálta rólad. - Másodikos voltam, amikor elkészült, de szerencsére már leérettségiztem, mire az utcára került. Elég nagy port vert fel, a gimiben biz­tosan kellemetlenségem lett volna belőle, amit így meg­úsztam ... No, de még ekkor sem gondoltam arra, hogy fotómodell vagy manöken legyek. A Leőwey gimnázi­umba jártam, és négy éven át azon vacilláltam, hogy színésznő vagy jogász le­gyek-e. Vidám, röhögős lány voltam, és úgy gondol­tam, ha jogász leszek, meg­komolyodom. A felvételim nem sikerült. A Petőfi Sán­dor utcai telefonos tudako­zóban helyezkedtem el. To­vábbra is hívtak fotózni, fil­mezni, de szüleim nem já­rultak hozzá, mert féltek, hogy akkor a pénzszerzés­nek ezt a könnyebbik mód­ját választom, és nem megyek ismét felvételizni az egyetemre. Ugyanakkor na­gyon féltették romlatlan kis­lányuk erkölcsét is. De a hajnali felkelés nem volt az erősségem. Egy hózáporos téli reggelen, hajnali ötkor autóbuszra várva, annyira sajnáltam magam, hogy el­eredt a könnyem. Hogy mi­ért kell nekem ezt csinál­nom? A munkahelyemen A manökenek nevét rit­kán tanulják meg a szak­mán kívüliek. Pedig ha az utcán vagy máshol látják, felismerik őket, s hogyha mégsem ugrik be azonnal, hol találkoz­tak velük, találgatják, vajon ki lehet ő. Színész­nő? Pedig ez a pálya egé­szen más. Nem tarthat olyan sokáig. A manöke­nek általában akkor inte­nek búcsút a szakmájuk­nak, amikor még igen­csak szépek és mutató­sak. És aztán? Occ CD 5wooou [UNK]< -öi-o 23

Next