Ezredvég, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - D. Nagy Lajos: Veronika térde
szeredetten nevetett rajtuk ő maga is. (Önmagán.) Bátorsága, vállalkozókedve kiapadt. Ötletei (valaha brilliánsak) színe megszürkült, mint a hamu. Szomorúan ült a kávéházban, Évának, a teltkarcsú pincérlánynak nem csipkedte meg a fenekét. (Annál inkább Szakolczai.) Kifelé menet nem súgdosott disznóságokat a fülébe. Már Éva is csak lemondón legyintett. És a nők, a nők nem akarták ostromolni, az istennek sem. Pedig ez lett volna talán utolsó esélye. De ez sem. Nemet mondott Klárinak, annak a magas, szökés hajú lánynak, akit mi kértünk meg, szórakoztassa kicsit. Igen, mi. Ne háborogj. Mit tehettünk volna. Igyunk inkább, szervusz. Mi kértük meg. Aztán mi is lemondtunk róla. Amikor egy pénteken berúgott másfél liter bortól és eltűnt valahová, nem siettünk utána. Titokban reménykedtünk, hogy a villamos elé zuhan. De nem zuhant. Ment minden tovább. Úgy járkált az utcán, mint a holdkóros, gyakran a láz is gyötörte. Gondolatai (egyébként kitűnőek) összecsuklottak, mint a bicska. Erőtlen volt befejezni őket. Sőt. Viták közben saját érvei nyomták a földre, idő előtt föladta a küzdelmet, amit pedig valaha ő vitt mindig végig. Megadóan legyintett. Néha összezavarodott. Föladta. Nem hitt többé magában. És jött a nyár. Jöttek a vizsgák, a száraz, szomjas éjszakázások, égett a szemünk, hasogatott, szét akart szakadni a fej. Kisebb delirium is kínzott egynéhányunkat. És menni kellett, intézkedni, leckekönyv, vizsgaidőpontok, utóvizsgák. Tűzött a nap, homlokunkról csurgott a veríték. Pali már nem volt otthon vagy öt hete, rendes kajára meg nem volt pénze, azt ette, amit anyám csinált. (Szakolczai sosem hozott otthonról ételt.) De ez nem lehetett elég egy száznyolcvanas fiúnak, aki annak idején egész csirkét evett ebédre, fél tál nokedlivel. Sorvadozott. Lötyögött rajta az a kifakult, elviselt szürke öltöny, vézna nyakkendője mulatságosan lengedezett. Tűzött a nap és ő napról napra, óráról órára gyöngült. Vánszorgott a vizsgákra, remegett a gyomra és a keze (már nem az alkoholtól), hogy aztán hazatérve utolsó erejével még meglobogtassa fekete indexét és elterüljön az ágyon. Legközelebb már én támogattam vizsgára, kioldódott cipőfűzője, meglazult deréköve csüggedten poroszkált a nyomában. Ügyeit is nekem kellett intéznem, ha bementünk valahová, magától érthetően felém fordult mindenki. Róla van szó, kérdezték. A kocsmákban, ahol már fél liter boroktól berúgott, én hívtam a pincért. Borravalót is én adtam, sokszor az ő pénzéből. Kollégiumi kiköltözését és jövő évi felvételét, egyetemi ügyeit is én. Én tárgyaltam a nevében, levelet írtam, telefonoztam okos érveit én sorakoztattam föl. De már nem ment ez így sokáig. Rikoltoztunk, üvöltöttünk az egyetem aulájában az utolsó vizsga után, telefüstöltük az egész termet. Kannákból folyt a sárga bor, ingünkhöz hamu és izzadtság tapadt. A nyárra készültünk, az engesztelhetetlenül forró nyárra. És ott ült közöttünk, köhögve a cigarettafüsttől, el-elfintorodva a bor savanykás szagától. Senki sem törődött vele. (Szakolczai egy nő fenekét fogdosta.) Ott ült Veronika is, elegáns abszintzöld kosztümében, és villogott pompás kis térde, fényesen. Beszélt, beszélt egyfolytában, de Palit mintha észre sem vette volna, összeolvadt a kékesszürke füsttel. Engem nyaggatott. Gyötört. Beszélgetni próbált, de untam mondatait, elhasznált, beteg szófordulatait. Veronikára figyeltem, de nem hagyott békét. Gyűlöltem akkor, kimondhatatlanul. Elviselhetetlen volt jelenléte a földön.