Ezredvég, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - OLVASSUK EGYÜTT - Simor András: Petőfi "talpraesett" szatírájáról
SIMOR ANDRÁS Petőfi „talpraesett" szatírájáról 1848 áprilisában a forradalmi Pesttől búcsúzó bécsi diákok a Nemzeti Múzeum udvarában ünnepi népgyűlésen vettek részt, amelyről a Pesti Divatlap április 8-án így számolt be: „A bécsi ifjak vőnek itt búcsút a pestiektől. Ezen kívül egy nemes levél ünnepélyesen széttépetett, s Petőfi egy igen talpraesett satyrát szavalt el, melyben a bukott királyokat a vendégszerető Magyarországba hívja meg, hol kitárt karokkal várják, s még táblabírákká is kineveznék őket." Föltehetőleg ekkor hangzott el először a Készülj, hazám! című költemény nagyobb nyilvánosság előtt, méghozzá magának a költőnek az előadásában, aki nem ok nélkül választotta ki elmondásra ezt az „igen talpraesett satyrát". A Készülj, hazám! a Petőfi-kötetekben A királyokház szomszédságában található, ez utóbbi március 28-30-a között jelent meg, külön röplapon, és országos felháborodást keltett, melynek során Petőfi „éretlen", „hűtlen betyári nyelvű", „eskütörő", „áruló szavú", „szemtelen", „zavarhajhász", „átkos énekű" poétának neveztetett. Fekete Sándor, akinek könyvéből ennek az írásnak tényanyagát és idézeteit átvettem, a Nemzeti Újság Bulyovszki Gyula tollából származó tudósítását emeli ki a többi közül mint legfontosabbat, amelyet a bécsi diákokat búcsúztató népgyűlésről és Petőfi ott elhangzott szavairól írtak. Az egykori tudósítás így idézi Petőfit: „A mostani szónokoknak, úgy látszik, hivatása lett titeket mindenkor nyugtatni, csöndesíteni; betegápolónak, mondhatom, ez gyönyörű erény! Én valójában nem tudom, mit mondjak, de annyit mindenesetre mondhatok, hogy ezen örök nyugtató nyomokat követni nem tudom, mert én úgy vagyok teremtve, mint az onka, amely, ha vész van, kiabál - mint a förgeteg, mely a hullámokat vihar idején fölkorbácsolja -... azért, hogy mégis hiába ne léptem (legyen) előbetek, elszavalom nektek egy versemet! - Készülj, hazám...!" A Készülj, hazám! közvetett válasz az ellene támadt szitok-hadjáratra, az olyan kitételek, mint az „egytől-egyig mind megveszett", „isteniül elrugaszkodott", „az ördögnek adta lelkét" nemigen különböznek azoktól a minősítésektől, amelyekkel őt magát illették. A bécsi „bélpoklosok" szájába adott mondat - „Minekünk a szabadság /Árnyéka nem kell, / Maga a szabadság kell minékünk, / Teljes szabadság minden áron!" - annak a Petőfinek a hitvallása, aki minisztériummal, kormánnyal, ellene manipulált választókkal, katonatisztekkel szembekerülve képviseli mindvégig Március Tizenötödike plebejus-radikális igazát. Csakhogy ezúttal - a bécsi „bélpoklosok" jelmondataként, akik „ezt kurjogatják" - költészetünk egyik legkiválóbb szatíráját indítja el ez a politikai hitvallás, hogy a következő szakaszban a „hű magyarok"-hoz szóló „fölséges család" hálaadó szavainak kontrasztjával riposztozzon rá: „Hű magyarok, / Mi mindig bíztunk bennetek, / Mindig szerettünk titeket, / Legjobban, legatyaibban szerettünk népeink között; / Im kebletekre borulunk, / Öleljetek meg, / Kedves hű fiaink!". „És kell-e több minékünk, /Nékünk hű magyaroknak?" - kérdezi Petőfi. 1848. május 19-én az új magyar kormány elnöke és több minisztere az újabb bécsi forradalmi megmozdulás okán Ferdinándot „hű magyarjai közé" invitálja. Petőfi idejében is úgy volt, mint azóta igen sokszor: a való fintorainál keserűbb szatírát még a legzseniálisabb költő sem tudott kitalálni.