Ezredvég, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - MŰHELY - Tabák András: A nagy békétlen : Az újra elfelejtett Tolnai Lajos
tott. Nem érte meg, mert azok között a körülmények között - mely körülményeket nem tágító, súlyos anyagi gondjai csak tetéztek - nem nyílt, nem nyílhatott alkalma elmélyült alkotómunkára, és ez sajnos, meg is látszik művein. Pedig éppen ebben és a közvetlenül rákövetkező időszakban keletkeztek kései önéletírását, A sötét világot kivéve legnagyobb igényű művei: Az urak (1872), A báróné ténsasszony (1882), A nemes vér (1882), A polgármester úr (1886), A Dániel pap lesz (1886), Az új főispán (1886) és az a három kisregény, amelyet az egész terjedelmében elképesztően nagy életműből én magam a legtöbbre becsülök: A szentistváni Kéry család (1884), Az eladó birtokok (1886) meg a Jubilánsok (1886). (Ezek mellé - művészi erejüket tekintve - csupán néhány novellaremeklése állítható.) Vagyis itt ragadhatjuk meg Tolnai Lajos írói tragédiáját, ő, aki regények és nagyregények, megannyi remekmű egész arcát alkothatta volna meg, mivel sajátos látásmódja, jellem- és atmoszférateremtő ereje, stílusának eltéveszthetetlen eredetisége, magyarán: markáns prózaírói tehetsége valósággal predesztinálta volna erre, végül is három kisregényben és néhány novellában hagyta hátra a legjobbakat. S egyáltalán nem lehetetlen, hogy azért, mivel ezeket az egy szálon gördülő történeteket egy lélegzetre megírhatta (hihetetlen gyorsasággal dolgozott), míg terjedelemben nagyobb szabású, elgondolásban és tartalomban bonyolultabb szövedékű regényeit „nem ért rá" igazán kidolgozni. Nagy kár. Egyrészt azért, mert volt egy időszak, éppen a 70-es és a 80-as évek, amikor a delelőjén már túljutott s kétségtelenül hanyatló Jókai és a még nem teljesen kiforrott Mikszáth között nem volt remekek megalkotására alkalmas prózaíró Magyarországon, másrészt - és főleg - pedig azért, mert azzal az írói szemmel, tehetséggel, tudással, és utolsósorban azzal a világnézettel, senki más - Jókai és Mikszáth sem rendelkezett, mint amivel ő. Legjobb - de műalkotásként objektíve mégsem igazán jó - regényei fájóan tanúskodnak erről a veszni hagyott lehetőségről. Ő valóban képes lett volna rá, hogy létrehozza a korabeli francia, orosz, angol kritikai realista társadalmi regényremekek - egyébként soha meg nem született egyenrangú magyar megfelelőit. A kor, amelyben élt, az 1849-től 1867-ig, majd különösen az 1867-től a millenniumig terjedő időszakasz az eredeti tőkefelhalmozásnak ez a többlépcsős és egészen sajátszerű, magyarországi folyamata szinte kínálkozott ugyanis egy Tolnai Lajos tollára. Nem is akadt rajta kívül senki más - talán az egyetlen Arany Lászlót kivéve (A délibábok hőse) -, aki e korszak ábrázolásával illúziótlanul, reális módon egyáltalán megpróbálkozott volna epikánkban. De olyasvalaki sem, aki az önkényuralom korát úgy látta volna, ahogyan ő: annak, amilyen volt. Helyesen állapítja meg Móricz urak és A báróné ténsasszony olvastán, hogy azokkal a gondolatokkal, amelyek e két regényében Tolnait perzselik, egyáltalán senki sem foglalkozott az ő korában, még az utána jövő nemzedék írói sem, Mikszáth és Gárdonyi Géza - nem is szólva Jókai korábbi kétes igazságú regényéről, Az új földesúriról mindig az alkotmányos kor letemperált békeszeretetre törekvő némaságával érintették a fájó és kényes kérdéseket. És őszinte megütközéssel fűzi hozzá Móricz, hogy „pl. soha senki nem merészelt a Bach-korszakról akár csak egy novellácskát is írni!" Tolnaiban megvolt ez a merészség. Tisztánlátását nem homályosította el - amit fiatalon maga is megélt - az 1850-es évek hazafias frazeológiája, sem a korszak diva- 48