Ezredvég, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 8-9. szám - TANÚHEGY - Déryné Széppataki Róza: [Miskolc 1815-ben]: (Részlet Naplójából)
DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA A magyar színészet hőskorának eredeti, nagy alakja, a jászberényi születésű Déryné Széppataki Róza (1793-1872) gyakran tartózkodott és játszott Miskolcon. Az elbűvölő, népszerű „ifiaszszony" szerette a várost és közönségét, s erről nevezetes Naplója szerint már első - a következőkben olvasható - miskolci útján számot adott. A továbbiakban is erősen vonzódott Miskolchoz, s aligha véletlen, hogy utolsó két évtizedét Diósgyőrben, majd Miskolcon élte le. Legutolsó színpadi föllépésére is a városban került sor, Egressy Béni fiának, Ákosnak a jutalomjátékán, 1868-ban. [Miskolc 1815-ben] Részlet Naplójából [...] még Pesten létünkkor televerték fejemet némely ifjak balítéletekkel, mondván: „Ne menjen Déryné Miskolcra, ott csupán nagykarimájú kalapos embereknek fog játszani; aztán mind csupa fehér kendővel bekötött fejű asszonyok ülnek a zárt székekben" - s így hát nem is igen magas fogalmam volt Miskolc műveltségéről Már estve volt, midőn a városba hajtattunk s kellemetlen kinézésűnek tetszett a külseje: sok rongyos viskó állott előttünk s elkezdettünk Murányinéval röhögni fölötte, hogy majd vájjon melyikében ezen Rondelláknak fognak nekünk színpadot építeni? Amint így mókázunk, egyszer csak egy széles, mély árokba éreztük magunkat leereszkedve. „Jaj! - kiáltok - itt lesznek a süllyesztő masinák." Azon az árkon kellett akkori időben a városba leereszkedni. Azonban midőn abból kiértünk, egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késő, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez mindjárt más hangulatba emelt bennünket. De hová szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállíthat: tizenkét szekérnek sok hely kell „Hej földi! - szólítottak meg egy bámészkodó parasztot - hol lehet itt beszállni? Hol van egy fogadó?" „Itt ni mindjárt, az a nagy épület, ahol az a sok ablak világít." Még jó darabot kellett fölfelé jönni, míg megpillantottuk a Korona-vendéglőt. „Ah! mondánk alászolgája! hisz nem éppen olyan fekete az ördög, mint ahogy festik." A szekerek zörejére minden ajtóból özönlött ki a sok Kellner, Hausknecht, nyitották a kaput innen is, onnan is bukdosott ki a sok vendég. Berobogtunk, vagy két szekér a kapu alá. Mi voltunk az elsők Murányinéval Leszálltunk. Jött oda a Kellner: „Mit parancsolnak?" „Legelőbbször is szobákat nyissanak." „Nem lehet, mind el vannak foglalva" „Csak nem hálunk itt az udvaron?"... Én már leugrottam, tömérdek nép tódult a kapu alá, alig tudtunk mozogni. Hozták a gyertyákat, lámpákat világítani, oda tolongtak a vendéglős vendégek, bekukkan t.