Ezredvég, 2011 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - MŰHELY - Tenner György: Az átmeneti korszak fiaskói (1956-1989)
di hitelek pótlólagos felvételével kell megoldani. Az első hozzászólásokra nem figyeltem, mert magamban próbáltam megfogalmazni azt, hogy az egész elgondolás meddő, mert finanszírozhatatlan. Szót kaptam és elmondtam a véleményemet. Csikós Nagy úgy reagált, hogy az általam elmondottakról ne nyissunk vitát, mivel azzal csak elterelnénk az érdemi ügyekről a figyelmet. Ekkor Madarassy közbeszólt, hogy a Tenner által elmondottaknál aligha lehet érdemibb ügy. Ezt Csikós Nagy elengedte a füle mellett. (Bennem pedig forrt a düh.) Az ebéd után (az idegességtől én nem bírtam enni) kimentem sétálni és cigarettázni, amikor valaki belém karolt. Csikós Nagy volt az. Arra kért, hogy aprólékosan fejtsem ki neki hozzászólásom lényegét. Ma is pontosan fel tudom idézni mindazt, amit akkor elmondtam. Magyarország adósságszolgálati kötelezettsége (az adott évre esedékes hiteltörlesztés, valamint a kamatfizetési teher együttes összege) akkoriban 1-1,1 milliárd dollárra rúgott. Ezt az összeget mindenképpen külföldi hitelekből kellett előteremtenünk, mert ha lehetett is valamennyi aktívumra számítani a külkereskedelem és az idegenforgalom révén, ezt általában a saját (többnyire kényszerű) hitelnyújtásunk (rubel-viszonylat, illetve egyes fejlődő országok) emésztette fel. Magyarország hitelfelvevő képessége (kapacitása) az ország méreteit, gazdasági helyzetét figyelembe véve - természetesen limitált: egy-egy konzorciális hitel felvétele kb. 3-4 hónapot vesz igénybe, és egyszerre csak egy ilyen hitel szervezésére van lehetőség. Magának a hitelnek az összege kedvező esetben 300 millió (kivételesen és ritkán 400 millió) USD lehet. Reálisan tehát azzal lehet számolni, hogy még a legkedvezőbb esetben is az ilyen forrásokból 1 milliárd új dollárhitelhez jut az ország. Ehhez képest minden olyan elképzelés, amely további jelentős forrásbevonással számol, irreális. Csikós Nagy szemmel láthatóan megdöbbent, én pedig azon csodálkoztam, hogy ennyire tájékozatlanul merészelt belevágni ebbe a vállalkozásba, amire - mint mondta - „a legfelső párszervtől kaptam, külön személyre szóló megbízást". A délutáni vitát Csikós Nagy úgy vezette, mintha délben nem is beszéltünk volna egymással. Aztán nem lett folytatás. Egy másik epizód valamikor 1986 szeptembere táján történt. Faluvégi Lajos, miniszterelnök-helyettes, az Állami Tervbizottság elnöke, a következő, az 1987. évi népgazdasági tervről szóló előterjesztés kapcsán államtitkári egyeztető értekezletet tartott. Faluvégi röviden üdvözölte a résztvevőket, átadta a szót Hoós János tervhivatali államtitkárnak, és távozott. Hoós néhány mondatban ismertette a főbb előirányzatokat, és megnyitotta a vitát. Elsőként Madarassy Attila kért szót. Kifejtette az állami költségvetés összeállításakor követett legfontosabb elveket és pontról-pontra kimutatta a terv és a költségvetés ellentmondásait. Befejezésül azt javasolta, hogy az értekezlet hallgassa meg „a Tennert, aki majd elmondja az MNB álláspontját". Körülbelül húsz percig tartó előadásomban felhívtam rá a figyelmet, hogy a terv és a valóságos lehetőségek között akkora szakadék tátong, hogy az előterjesztett anyagot nem lehet reális tárgyalási alapnak tekinteni. Mivel az értekezlet előtt a terv ügyeit - az előterjesztésem alapján - az MNB elnöksége is megvitatta, minden számszerűség és érvanyag a fejemben volt, nem volt szükség a jegyzeteim felhasználására. Hozzászólásomat dermedt csendben hallgatták végig. A résztvevők túlnyomó többsége most először találta szembe magát a külső pénzügyi egyensúly, illetve egyensúlytalanság kozmetikázatlan, valós helyzetével.