Ezredvég, 2011 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - MŰHELY - Tenner György: Az átmeneti korszak fiaskói (1956-1989)

igazgatója (vele volt szerencsém sok baráti beszélgetést folytatni) a gazdasági racionalitásnak, a vállalat hatékony működtetésének feltétlen primátusát val­lotta, és ha ennek az ellenkezőjét tapasztalta, mindkét irányba (felfelé és lefe­lé is) keményen vitatkozott, sőt, megpróbált ellenállni, de végül persze enged­nie kellett. A körülmények hatalma mindig erősebbnek bizonyult. A jutalma az lett, hogy éppen csak megtűrt személlyé vált (főnökei komisz kenyéren tar­tották, nem tüntették ki, soha nem kapta meg azt az erkölcsi és anyagi megbe­csülést, amelyben mások, sokkal kevesebb munkával és kevesebb eredményt felmutatva könnyedén részesültek.) Hasonló volt a helyzete az Egis Gyógyszer­­gyár vezetőjének, Orbán István vezérigazgatónak is, akit a nyugdíjazását követő napon vitt el az infarktus. Tímár Mátyás, a Nemzeti Bank elnöke - azt követően, hogy felszólalt a párt kongresszusán és kemény szavakkal bírálta az eladósodá­si politikát - kimaradt a Központi Bizottságból és a párt gazdaságpolitikai bi­zottságából is. Elkötelezett és tisztességesen gondolkodó ember volt Madarassy Attila, a Pénzügyminisztérium „örökös" államtitkára, akiből gerincessége okán sohasem lehetett miniszter. És sorolhatnám tovább a hasonló példákat. Másfe­lől nagyon gyakran találkoztam olyanokkal, akik akár tudatlanságuk, akár ge­­rinctelenségük miatt igyekeztek minél jobban belesimulni az elitbe, nem néz­tek szembe a valósággal, viszont sűrűn vadásztak és főleg vadászvacsoráztak, teniszkönyököt szereztek maguknak, ultiztak és ittak, mintegy fölelevenítve az egykori úri osztály visszatetsző attitűdjeit. Attól tartok, ezek voltak többen. Minden hiba és minden ellentmondás ellenére az élet minősége - legalábbis a társadalom túlnyomó többsége számára - összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a Horthy-uralom idején. Az élet minősége kibírja az összehasonlítást a mai viszonyokkal is. Általánossá vált a társadalombiztosítás, a nyugdíjjogosultság (a mezőgazdasági népesség számára is), ingyenes lett az egészségügyi ellátás, az oktatás (valamennyi szinten), megszűnt a pauperizmus (még a legelesettebb cigány népesség körében is) és többé-kevésbé megoldódott a lakáskérdés. Az egyéni jövedelmek közötti különbségek szignifikánsan csökkentek, az alsó és a felső quartilis közötti szorzó nemiben haladta meg az ötös értéket. Az átmeneti társadalom tehát korántsem volt nyílt kapitalista rendszer, csak­hogy a szocialista vonások nem erősödtek, a kapitalista vonások pedig nem gyengültek kellőképpen. Jóllehet a termelési viszonyok - kivált a fordulat évét követően - gyökeres változásokon mentek át, 1954-1956. után a fejlődés megtor­pant, bizonyos mértékű visszarendeződés történt és a fejlemények tendenciája egyre inkább a kapitalizmus restaurációjának az irányába mutatott. Az eladósodás Az 1970-es évek közepétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ellehetetlenülés felé halad az ország gazdasága. A külső feltételek folyamatos romlása mind éle­sebb ellentétbe került a belső viszonyok változatlanságával. Ezt az ellentmondást nyugati hitelek felvételével oldotta fel az ország vezetése, amíg erre módja volt. Az 1974-es olajárrobbanásra a magyar politikai és gazdasági vezetésnek az volt a szilárd és akkor megdönthetetlennek látszó álláspontja - jóllehet a szak­értő piaci elemzők itthon és külföldön egyaránt ennek az ellenkezőjét állítot­ták -, hogy a kapitalizmusban szokásos, spekulációs ármanipulációról van szó. Vagyis nem sokat kell törődni vele, mert az árak rövidesen visszaesnek majd eredeti szintjükre. A fellépő egyensúlyhiányt pedig magától értetődően, külföldi

Next