Ezredvég, 2012 (22. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 5. szám - Nemes László: Tulipános motívum
kát. Sőt, hamarosan hármuknak megfelelő társbérletet is, konyha és fürdőszoba használattal, egy nagyobb lakásban, nem is messze attól a hajdani csengetés mozitól. Meg is becsülték Ferit a munkahelyén, a Váci úti gyárban, alig egy esztendő múltán pedig, ahogy akkoriban mondták, kiemelték. Valamelyik iparügyi minisztériumban (mert volt abból kettő vagy három is) hamarosan csoport-, majd osztályvezető lett. - Azt hiszem - jegyezte meg tréfásan a felesége, aki már pénztáros volt az egyik józsefvárosi közértben, de meglehet, félig-meddig komolyan, egy kis vágyakozással is -, hogy abban a háború előtti, úri világban az ilyen állásban már méltóságos úr lehetnél. Nem sokáig tartott a zavartalan boldogságuk, mondhatnám, magamat is beleértve: a zavartalan boldogságunk. Kezdték más szemmel, gyanakodva nézni azokat, akik abból a veszedelmes, átkozott nyugati, imperialista világból jöttek haza. Ki tudja, miért jöttek? Milyen megbízatással? Lám, még az a Rajk elvtárs is... róla is kiderült... Meg a többiek... Szabó Feri, a derék munkáskáder, a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat ünneplő, november 7-ei minisztériumi vacsorán elvtársi, baráti beszélgetés közben elmondta, hogy ő maga ott, külföldön, abban a tengerparti nagy kikötővárosban is társbérletben lakott a feleségével és csecsemő kislányukkal, és a lakás egyik kisebb szobájában lakott és dolgozott, varrt, szabott egy negyvennegyvenöt éves varrónő. - Egyébként - tette hozzá -, az a varrónő elvtársunk volt, nem is akármilyen elvtársunk, hanem a kommunista párt ottani, városi pártbizottságának a titkára. A Ferivel szemben ülő vacsorázó társuk, szintén a minisztériumuk egyik tisztségviselője, felpattant. - Szabó elvtárs! Ezzel azt akarod mondani, hogy nálunk bezzeg... hogy a mi vezető elvtársaink bezzeg... Mindenki hallgatott. Feri érezte, hogy megfagyott körülötte a levegő. És alig egy hét, vagy talán tíz nap múltán a minisztérium személyzeti osztályvezetője kissé zavartan, ötölve-hatolva közölte vele: odafenn az elvtársak - és mutatott is kezével a magasba, mintegy az ég felé - úgy döntöttek, hogy az olyan kitűnő kovácsnak, mint amilyen ő, inkább a gyárban, gép mellett van a helye. Szabó Feri tulajdonképpen nem is nagyon bánta. Imádta a szakmáját. Igazi mestere volt. A felesége, Erzsébet, nehezebben nyugodott bele a változásba. Nem csak a pénz miatt. - Ez csupán az első lépés - mondogatta. - És azt mindig követi egy második. Aztán a harmadik. Akin egyszer folt esett... Lám, hogy szaporodnak, nap nap után az „imperialista kémek és ügynökök"..., most meg azok az orvosok, akik magát Sztálint akarták megölni... Te elhiszed ezt? - Szabó Feri csak hallgatott. Hallgatott és dolgozott. Sohasem volt bőbeszédű. Bejárt a munkahelyére azokban az izgalmas októberi napokban is. Dörögtek az utcákon a fegyverek. Forradalom! Lelkes fiatalok, szinte még gyerekek is lövöldöztek puskával a szovjet tankokra. Ellenforradalom! Ki érti? És ki az a felakasztott férfi, ott az Oktogonnál? Halottak a Köztársaság téren... Hangok a börtönből, a föld alól. Halljátok? Ki hallja? Kitartás, jövünk, segítünk! - írják az amerikai lapok, mondja, mondja a Szabad Európa Rádió. Ki hiszi? És szaporodnak a parkokban a gyerekek hevenyészett sírjai... A gyárban többen is javasolták: válasszák be az alakuló munkástanácsba Szabó Ferit. - Káder volt! - mondta a sorok közül valaki. - Főkáder... minisztériumi... az ilyen kell megint ebbe az új, vezető testületünkbe? - De kirúgták. Az apja is melós volt - szólt közbe egy másik. Majd az, aki a főkádert emlegette. - Az apját és az anyját állítólag abban az ausokban égették el. És ez hogy jön ide? Ezt előnynek vagy hátránynak 14