Bihari Napló, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-02 / 127. szám
Amit leginkább kell embernek kívánni, az irgalmasság az, és jobb a szegény a hazug férfiúnál. Az úrnak félelme életre visz, és az ilyen megelégedve tölti az élét, gonosszal nem illettetik. Ha a csúfolódót megvered, az együgyű lesz okosabb, és ha megdorgálod az eszest, megérti a tudományt. Szűnjél meg, fiam hallgatni az olyan tanítást amely téged arra visz, hogy a bölcsességnek igéjétől eltévedj. A semmirevaló bizonyság csúfolja a törvényt; az Istennek szája elnyeli a gonoszságot. A csúfolóknak készíttettek a büntetések és az ütések a bolondok hátának. (PÉLDABESZÉDEK 19) II. évfolyam, 127. szám Nagyvárad, 1991. június 2. vasárnap 8 oldal, 6 lej (MARIAN ANTAL felvétele) A [MÉG NEM UTOLSÓ] SZÓ JOGOI Kívánj a szónak nyílt utat, És a dalnak tiszta hangokat, Kívánd, hogy mindig úgy szeressenek, Ahogy szeretnéd, hogy szeressenek. (dalszöveg) A mottó második fele már magánügy, olyan természetű, amit csak az szokott kiteregetni, akit „közjogi méltóságának“ gyakorlása során már elég támadás ért ahhoz, hogy a kényszerűségből parlagon hagyott birtokán belül keressen menedéket. Derűs lelkű nagy elődeink is elkomorodtak időnként és megtörtént, hogy a Ludas Matyi című verses mese harmadik és negyedik változata között, valamint a főhivatástól megcsömörölve súlyos epigrammát írtak, kifogástalan hexameterben: „Már nem akar kezem ontani vért / Címerekért, sem dicső nevekért.“ Fogadkozott, de persze megszegte a fogadalmát, mint ahogy az előtte járók és a nyomába lépők is, újra és újra. E rendszeresen megismétlődő esküszegésnek köszönhetően létezik az a csoda, amelyet a lexikonok történelmi kontinuitásnak neveznek. „Tigyis minek beszélek én?“ — ismétli rögeszmésen a világhírűvé vált Kesey-regény (Száll a kakukk fészkére) egyik kulcsfigurája, az idültek — tehát a tébolydában már örökös bentlakónak számító emberroncsok — táborából. Ez a csábító reménytelenség gyakran erőt vesz rajtunk is, mert mindig könnyebb lemondani arról, hogy elmondjuk, mint a zsigerekből összekotorni az ahhoz szükséges maradék erőt, hogy tényleg elmondjuk. Az „úgyis minekbeszélek én“ depresszív mániája nem az egyetlen és kizárólagos lelki nyavalyánk. A 22-es csapdájából ismert Joe hű társa, a nagytestű fekete kandúr is minden áldott éjjel ott ül az arcunkon, ott bolhászkodik és mi 120-at verő szívvel, légszomjjal és undorral vegyes pánikkal riadunk föl álmunkból. Ilyenkor, kalapáló szívünkre tapasztott tenyérrel, az öregek bölcsen humoros mondása jut eszünkbe: „Minek a doktorra pénzt költeni? Stettig kitart.“ Ezzel nagyjából vége is a klinikai értelemben vett pániknak, de marad más gond a többórás hajnali álmatlanság idejére: van-e értelme, egyáltalán mi értelme lehet ennek az egésznek? Borús kedélyű írástudó elődünk borongó kérdését morzsoljuk dadogva: „Mi haszna, mi haszna? / A sok téveteg barázdán / Hová jutottam, és ki jött velem?“ Az éjszaka maradék részét át lehet hidalni ilyen reménytelenséggel és önsanyargatással, de a felvirradó új napot már nincs jogunk erre pazarolni, hiszen — időrendbe rakva a dolgokat — a kertben vendégeskedő rigó harmadik füttyére ébrednek a srácok, akikért felelős vagy, akiket szeretnél fölnevelni (sőt, gyenge pillanataidban még arra is vágysz, hogy egyszer az unokád cibálja meg a bajuszodat, de hát ez magánügy), és ahogy pirkad, úgy élesedik bennünk az emlék, hogy nem vagyunk sem gazdái, sem szolgái magunknak Egy elárvult, sokszor megalázott maroknyi-milliónyi közösség napszámosai vagyunk. Erre gondolva az első rigófüttynél (jóval azelőtt, hogy idegtépően elkezdene sivalkodni a fölöslegesen felhúzott ébresztőóra) hozzáfogunk, hogy a romokból újra fölépítsük a lelkünket, hogy hitet hazudjunk magunknak, mert virradatkor hitet kell hazudni a rászorulóknak, erőt mímelni azok előtt, akik a mi erőnkre számítanak, a kéz remegését leplezve megsimogatni a srácok kobakját, akik egymás szavába vágva fecsegnek, próbálva kihasználni azt a napi öt percet, amit veled lehetnek: „Tudod apa, a farkas bekapta a nagymamát...“; „Szia, papa!“ Muszáj tündöklő lélekkel kezdeni a napot. BÖRÖK ANDRÁS -395 «r Farkas Árpád ÜRÜGYEK FOGYTÁN Ürügyek fogyán, aki jajgat, adj néki olyan hatalmat, hogy bűneivel felhúrozva álljon, cimbalomként e mennyországbálon, s ugasson fel belőle a kín gyomorsavmarta csöndünk artézi kútjain. S nyirokba hulló térdei alatt kövér giliszták, szabóbogarak zsibongják, az, hogy micsoda világ, micsoda oltár, micsoda út, ami előtt most térdre hullt! A nyálkás csönd is ő legyen, ha töpreng új ürügyeken, s omoljon rá nyersen e vad havasi emberforgatag, mely becsapottan is zúgni mer, villogni kék fényeivel, átvágva tűzön és havon — Ürügyek fogytán — szabadon! Politikai életünk egyik legélesebb ellentéte került ismét napirendre a hegyvidéken két hete kiásott és kalandos körülmények között a fővárosba vitt irattömeggel együtt. Az ellentét egyik pólusán a lakosságnak az a része található, amelyik az elmúlt évtizedek során, közvetlenül vagy közvetve, megszenvedte a szocialista állam kíváncsiságának végzetes következményeit. Akiknek lehallgatták a telefonbeszélgetéseit és felbontották a leveleit. Akiket elegáns elvtársak kérdezgettek külföldi kapcsolataikról. (Esetleg csak a szomszéd szólt jóindulatúan: „Volt itt valaki és arról érdeklődött, hogy kik járnak hozzád.“) Vagy azok, akiket bekísértek és kemény pofonok segítségével próbáltak beismerő vallomásra kényszeríteni. És azok, akik hosszú időre eltűntek a „süllyesztőben“. Meg azoknak a hozzátartozói, akik nem tértek haza sohasem... A másik oldalon pedig... Nehogy azt tessék hinni, hogy oda csak volt „őrangyalaink“, a pártállam kemény ezreseiért mindenre hajlandó állambiztonsági káderek tartoznak. Nem egyedül ők, hanem azok is, akik feltétlen odaadással szolgálták a Ceausescu-féle szocializmust — cserébe azért, hogy eltűrte, sőt: ápolta korrupciós kapcsolataikat, sógor— komás összefonódásaikat, mások bőrén való meggazdagodásukat. Őket nem zavarta a Securitate „Megbocsátható kis tévelygéseikért“ cserébe, sokan közülük azt is elvállalták, hogy besúgókként támogassák az ország legolajozottabban működő és legtöbb fizetett munkatársat foglalkoztató szervezetét. A rendszerváltás kulcsfontosságú pillanata volt az, amikor a Román Információs Szolgálat (SRI) főnöke a parlament előtt állította: szervezetének semmi köze sincs a régi állambiztonsághoz. Ugyanakkor, „össznépi megbékélést“ hirdetve, javasolta, hogy a Securitate mindentudó dokumentumait ne tárják a nyilvánosság elé. Minek azt tudni, hogy kik voltak a sorainkba plántált besúgók? Mit használ már az valakinek, ha megtudja: adatokat gyűjtöttek róla? A nagy (büntetésmentes) megbocsátás jegyében ők (mármint a SRI) lemondanak a szekusdokumentumokról: ezek addigra (1990 őszét írtuk) átkerültek a Nemzetvédelmi és az Igazságügyi Minisztériumok hatáskörébe. Biztosan sokan hittek neki, és boldogan könyvelék el az állambiztonság szervezetének gyökeres átformálását. Pedig hazudott! A Románia libera munkatársai Berevoiesti-en felfedezték az irattár tekintélyes részét és az is kiderült, hogy bizony a SRI szállította oda — megsemmisítési szándékkal — a dokumentumokat. A papírtemetőben pedig békés egyetértésben pihentek egymás mellett az 1989 előtti állambiztonsági feljegyzések és a SRI karmaiba került (az 1990. júniusi „bányászkarnevál“ során az ellenzéki pártoktól elsinkófált) iratcsomók. Ami egyrészt a Securitate—SRI összefonódását bizonyítja, másrészt pedig az, hogy a júniusi események ellenzéki verései a békésnek mondott SRI-káderek irányítása alatt zajlottak le. Miért nem bukott bele a botrányba a SRI-főnök? Mert trónfosztása, láncreakcióként, magasabb székeket is megbillentett volna. A nemzetbiztonsági törvény életbelépéséig ugyanis a SRI a Legfelsőbb Védelmi Tanács irányítása alatt működik. A Legfelsőbb Védelmi Tanács elnöke pedig „véletlenül“ azonos az ország elnökével. Talán maga az államfő döntött arról, hogy múltunk melyik részére vonatkozó adatokat kell eltüntetni a hegyek között egy gödörben? Így váltak tehát a Securitate-káderek megőrzését igazoló dokumentumok az egész régi struktúra átmentésére irányuló országos folyamat ijesztő bizonyítékaivá. NEUMANN OTTÓ Az átmentés bizonyítékai