Bihari Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-20. szám)

1993-01-05 / 1. szám

ÄP­OLITIKA NAPRÓL N­A­P­R VÁLASZTÁSOK ÉVE „Az 1992-es év minőségi ugrást hozott a demokratikus át­alakulás folyamatában“ — nyilatkozta Oliviu Gherman, a De­mokratikus Nemzeti Megmentés Frontjának elnöke, amikor a rádió riportere a múlt év kiértékelésére kért fel néhány ismert politikai személyiséget A kormánypárt vezetője természetesen a helyhatósági, és főleg az általános, illetve az elnökválasztás problémamentes lebonyolításával indokolta állítását, s termé­szetesen az sem volt mellékes számára, hogy a politikai erőpró­bákat az általa irányított politikai alakulat nyerte. A rádióműsorban megszólaltatott másik négy polit­kus, né­mi meglepetésre, az ellenzék soraiból került ki. Corneliu to­posa, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elnöke is a múlt évi választásokra helyezte a hangsúlyt, amelyek szerinte a demokrácia felé való szélesebb nyitást bizonyítják, és azt, hogy a román társadalom véglegesen leszámolt a kom­munizmus ször­nyetegével, és elindult a jogállam felé vezető úton. Emil Cons­­tantinescu, a Demokratikus Konvenció pártszövetség elnöke, az ellenzék megerősödését tekintette az 1992-es év legfontosabb e­­redményének. „A demokratikus ellenzék jelenleg a második leg­erősebb politikai alakulat a parlamentben; a nagyvárosok pol­gármesterei nagyobbrészt a Romániai Demokratikus Konvenció soraiból kerültek ki, és több mint ötmillió választópolgár szava­zott a gyors gazdasági reformra és az államhatalom, valamint a társadalom valódi demokratizálódására“ — érvelt a kulcso­sok volt államfő-jelötje, hangsúlyozva, hogy a fiatalokban látja Románia jövőjét. »Az 1992-es év a választások éve volt. Az a tény pedig, hogy a választásokat különösebb problémák nélkül sikerült megrendezni, nagy nyereség a romániai demokrácia számára“ — nyilatkozta Frunnla György RMDSZ-szenátor. A negatív jelensé­gek közül ugyanakkor főleg a szélsőséges nemzeti kommunista ideológiát terjesztő pártok megerősödé­st és előretörését emelte ki, amelyek már az ország törvényhozásába is befurakodtak. Az RMDSZ tevékenységét értékelve Frunda György megjegyezte, hogy a múlt év a magyarság érdekvédelmi szervezete számára a be nem teljesült vágyak éve volt, de reméli, hogy 1993-ban az RMDSZ sokkal hatékonyabban és aktívabban fog tevékenyked­ni. Nicolae Manolescu jelentős változásokról beszélt, és megrót­ta azokat, akik szerint mindez nem érzékelhető az ország poli­tikai életében. A Polgári Szövetség Pártjának elnöke szerint már az is nagy fegyverténynek­ tekinthető, hogy a kormánypár­tok és az ellenzék között viszonylagos erőegyensúly „állt be“, és a hatalom birtokosai most már egyenrangú tárgyalópartnernek tekintik az eddig lenézett demokratikus ellenzéket. KRALIK LOIíAND A Vásároiu-kormány ki­alakulatlan és körvonala­­zatlan, hosszabb távon csak megfoghatatlan általános­ságok szintjén mozgó gaz­daságpolitikai programja számos konfúzus fogalom egy­bemosása révén rajzoló­dott ki, a határozott kon­­túrök kiütközése nélkül. Ta­lán csak egyetlen motívum vált egyértelművé a meg­hirdetett „szociális piacgaz­daság" hajnalának bekö­­szöntekor: az erőben köz­pontosított gazdaságirányí­tás igényének bejelentése, az állam, azaz a mindenko­ri kormányzat azon jogának fenntartása, hogy bármikor, bármilyen mértékben bele­jesedtek ki a külgazdaság és a magántulajdon libera­lizálása terén. „A gazdálko­dás és a szerződés szabad­sága alkotmányos elvvé vált“ — mutatott rá Csaba László közgazdász a Való­ság legutóbbi számában. Az alkalmazott költségvetési és pénzpolitika tette lehetővé, hogy a gazdasági folyama­­tok nem szabadultak el. Tulajdonképpen az történt, hogy a magyar gazdaság fokozatosan emancipáló­dott, levált a kormányzat­­ról. A gazdasági alkalmaz­kodás, az írány­ítás átalaku­lása főleg a vállalatok és az egyének szintjén ment végbe. A magánszektor minden elméleti vita, párt- A BEZZEG-GYEREK szóljon — nemcsak makro­szinten — a gazdasági élet alakulásába. A nemzetközi pénzvilágban viszont nem ígéreteket és programokat, hanem teljesítményeket ha­sonlítanak össze, lett lé­gyen szó akár rövid, akár hosszú távú folyam­atokról. Sem az elképzelések ren­­díthetelensége, de még a programok radikalizmusa sem mércéje a világpiaci megítél­tetésnek. Az eredmé­nyesség eg­észséges fetisiz­­musa dívik „odakünn“. Magyarországon, ahol 1993 májusában egy olyan párt­­koalíció került hatalomra, a­­mely eleve elvetette a sokk­terápiát, a rendszer mindent átfogó, nagyívű átszabását, a kormányzat a kis lépések stratégiájára kapott megbí­zatást választóitól. Magyar­­ország a fokozatos rend­­szerátalakítás éltanulója­­ként ismét kezd az egyko­ri szocialista tábor bezze­g­­gyerekévé válni... S mind­ez nem elsősorban a hata­lom érdekeként történik. A kormányzat hatása leg­­fennebb közvetett: az ered­­mények nagyobbára éppen a vé­ Th­ai‘a hatalom — részben kényszerű, részben tudatosan vállalt — önkor­látozásának­­ adhatók be. A korábbi rendszerben elkez­dett, akkor még csökkentett hatókörű intézkedések tej­huzavona ellenére önérde­keit és öntörvényeit követ­te. 1992 közepén 640 ezer egyéni vállalkozás és 60 e­­zer társas magánvállalko­zás működött,­ tehát a ma­gyar családok közel egy­har­mada kötődött a gazdaság fejlődő-terjeszkedő részé­hez. Ezalatt 13 ezer vegyes vállalatba külföldi beruhá­zók 4 mill­árd dollár tőkét fektettek be, s az ország devizatartalékai elérték az 5 milliárd dolláros szintet. A pénzpolitika mozgásteré­nek megnövekedése az in­fláció leszorítását eredmé­nyezte — a külterhek eny­hítése nélkül. Ugyanakkor — s ez egyáltalán nem el­hanyagolható tény —, tete­mesen növekedett a belső megtakarítások mennyisé­ge. Annak dacára, hogy sem a munkanélküliség, sem a pénzromlás még nem érte el a mélypontját. Vi­szont az ipar részarány­vesztése a gazdaságban el­kerülhetetlen és szükséges folyamat, hiszen a részbeni túlm­arosítottság állapotá­ból el kell jutni a bel- és külhoni piac reális igényei­nek és lehetőségeinek szint­jére, s ehhez a válságter­melő ágazatokat több keve­sebb kíméletlenséggel le kell építeni. SZILÁGYI ALADÁR NEHEZEBB, MINT HITTÉK Az ENSZ főtitkára nem ara­tott osztatlan sikert Szomáliá­ban, ugyanis az éhező kelet­­afrikai országban még mindig szemben álló fegyveres cso­portok mindegyike úgy tartja, hogy az odaérkezett kéksisa­kos egységek az ellentábornak nyújtanak segítséget. Ezért tör­tént meg az a paradoxális e­­set is, hogy a világszervezet feje nem tudott bejutni a mo­­gadishui ENSZ-főhadiszállás­­ra. Ghali a kőzápor elől az a­merikai tengerészgyalogság pa­rancsnokságára menekült. A fekete holocaust hazájában te­hát nehezebb rendet teremteni, mint azt a nemzetközi hadmű­velet elindítói eredetileg gon­dolták. A válságkezelést és az élel­miszerek célba juttatását egy­­re több ország érzi humanitá­rius feladatának, s mivel nőtt a Szomáliában katonákat kül­deni hajlandó államok száma, az amerikaiak — akik az egy­ségek zömét alkotják — kije­lentették, hogy az eredeti ter­vekkel ellentétben nem 28 e­­zer, hanem csak 24 ezer fegy­verest küldenek a Remény hadműveletbe. A kéksisakosok háza táján sem uralkodik tel­jes egyetértés: az ENSZ egyik alkalmazottját például saját biztonsági emberei lőtték le, mert az UNICEF brit képvise­lője közölte beosztottjaival, hogy csökkenteni fogja bérü­ket. A meleg éghajlaton a je­lek szerint könnyebben sül­nek el a fegyverek ... Közben tegnap az etióp fő­városban nem hivatalos tár­gyalások kezdődtek a Szomá­liai rendezésről. Adu­sz-Abe­­bában közös asztalhoz ültek a polgárháború sújtotta ország hadurai; a világot többek kö­zött Ghali ENSZ-vezér képvi­selte. A megbeszélések ered­ményeire következő lapszá­mainkban visszatérünk. w. i. f T A START II. LEHETŐSÉGEI Ami George Bushnak és Borisz Jelcinnek egy percébe ke­rült — parafálni a START II. leszerelési egyezményt —, az a két nagyhatalomnak tízévi folyamatos munkát jelent majd. Elő­ször parafálni kell a sok száz oldalas szöveget, s a jelek szerint ez Moszkvában nehezebben megy majd, mint Washingtonban. Azok a megrögzött orosz kommunisták, akik az aktust Jelcin áru­lásának minősítették, könnyen keresztbe tehetnek a nagy tervek­nek — főleg akkor, ha az elkövetkezendő években nagyobb be­folyást szereznek a törvényhozásban is. A tengerentúlon látszó­lag egyszerűbb a dolog, Bill Clinton ugyanis egyetért a START 1L kitételeivel, s máris jelezte: messzemenően támogatni fogja annak gyakorlatba ültetését. A nemrég még farkasszemet néző két mamut­állam jelenlegi elnöke „barátomnak“ nevezte egymást, s cirkalmas szavakkal beszélt a tető alá hozott megállapodásról. Jelcin szerint Oroszország biztonsága nem csökken, hanem ép­pen ellenkezőleg: nő a START II. révén. Bush úgy látta, hogy a maratoni diplomáciával előkészített atom­alku nem a két ál­lam kormányának vagy elnökének könnyíti meg a dolgát, hanem egy újabb háborútól rettegő anyáknak és gyerekeknek teremt biztonságosabb világot. A biztonság a világpolitikában termé­szetesen mást jelent, mint a hétköznapokban, s ezért nem kell meglepődni azon, hogy a 2003 után készenlétben maradó nuk­leáris ütőerő még mindig többszázszorosa lesz annak, ami fel­tétlenül elengedhetetlen lenne. De hogy mégse kicsinyítsük az egyezmény érdemeit, el kell mondani róla, hogy az „első csa­pás“ sikerességi lehetőségeit nagymértékben csökkenti. Ezután tehát még kisebb lesz a kísértés arra, hogy a két helyszín bár­melyikén valaki is rátegye az ujját arra a bizonyos indítógomb­­ra. Ezért aztán — ha nem lennének helyi és regionális konflik­tusok és forró pontok közelebbi és távolabbi vidékeken —, akár jobban is éreztetnénk magunkat egy föld A konvencionális háborúk fenyegetésétől azonban egy jó ideig még nem szabadul meg sem a világ, sem Európa. WAGNER ISTVÁN KORMÁNYOZ AZ ELLENZÉK Szatmár megyében hosszas, több mint kilenc hónapos hu­zavona után a múlt év utolsó napjaiban végre megalakult a megyei tanács. Az eseménynek az a nagyobb jelentősége, hogy az eredetileg kiegyensú­lyozott választási eredmény ellenére, a Demokratikus Kon­venció pártjai és az RMDSZ megszerezték az összes kulcs­­pozíciót. A megyei tanács el­nöke a Nemzeti Liberális Párt fiatal számyához tartozik, az alelnök pedig az RMDSZ, il­letve a Demokratikus Konven­ció listáin indultak a februári helyhatósági választásokon. A Román Nemzeti Esrysénpárt és a Demokratikus Nemzeti Meg­mentés Frontja korábban tá­volmaradásukkal szabotálták a megyei helyhatósági szerv megalakulását, így (legalábbis Szatmárban) ellenzékbe szo­rultak. Az ellenzéki pártszö­vetség győzelme azonban még nem jelenti azt, hogy a ta­nács a továbbiakban műkö­dőképes lesz, ugyanis határoz > ** zatait — az érvényes jogsza­bályok szerint — a prefektusi­­ vétó megsemmisítheti, és a közeljövőben — más medvék­hez hasonlóan — a kormány­­biztosi szék környékén válto­zások várhatók. Nem hivata­­los információk szerint Szat­márban épp a két „helyi el­lenzékben lévő“ párt, már­mint az Egységpárt és a DNMF, küzd egymással a pre­fektusi szék megszerzéséért. Amennyiben Vasile Moiu, a Szenátus volt alelnöke, aki az őszi választásokon nem jutott be a parlamentbe, sőt a tör­vényhozás a Vacaroiu-S­ab­net­től is „kiszavazta“, nem talál a prefektusi széknél zsírosabb állást, nem valószínű, hogy a nemzetvédők még labdába rúghatnak. (K. L. 1.) A MUNKANÉLKÜLI: KETTŐS ÁLDOZAT Gyakorta figyelmen kívül hagyjuk, hogy az átmeneti korszak nem minden nehézsége e­­red magából az átmenetből; ezek egy része az előző időszakban gyökerezik. Ugyanígy eltekin­tünk attól is, hogy a '89 utáni bajok nagy há­nyada nem a „kapitalizmus rákfenéje", ha­nem a (gyakorlatba ültetett) „vad kapitaliz­must“ jellemzi, amelynek képét rögeszmésen idézték elénk évtizedeken át különböző intéz­mények, az iskola, a mass media stb. A múlt és az átmenettel kapcsolatos felü­letes gondolkodásmód áldozatai a munkanél­küliek is. Romániában ma több mint egymilló munkanélküli van, ez a munkaerő 9 százalékát jelenti. Ez jobb arány, mint ami a volt NDK-t, Lengyelországot, Bulgáriát jellemzi, mégsem ad okot a derűlátásra. A román ipar felépíté­se a szomszédos államokéinál is aberránsabb. Egy normális gazdasági szerkezetre való átté­rés jelentős változásokat feltételez a munka­­erő-piacon, ennek ára egyes munkahelyek el­­k­rülhetetlen felszámolása, ugyanakkor nél­külözhetetlen egy nagy arányú átcsoportosí­­tási, átképzési terv. A többi volt szocialista országhoz viszonyított alacsonyabb munkanél­küliségi arány ily módon nem az átmenet jobb szervezésének fele, hanem a termelési szerkezetek m­egváltoztatáának lassúságát (hogy azt ne mondjam: hiányát) bizonyítja. Amit most halogatunk, aízért az elkövetkező években drágábban fogunk megfizetni. Figye­lemre méltó a munkanélküliségi adatok és a gazdasági tevékenység csökkenése közötti kü­lönbség. Tulajdonképpen rejtett munkanélkül­­­iégről van szó: a dolgozókat kötelező módon fizetés nélküli szabadságra küldik, de létezik egy sokkal két­értel­műbb jele is a tevékenység hiányának: a termelékenység és a vásárlóerő csökkenése (három év alatt a felére). Ezek a fejlemények még inkább korhasztják a gazda­ságot, de előre jelzik a munkanélküliség akko­ri arányát is, amikor a munkaerő, a tőke és a jövedelmek természetes módon viszonyulnak majd egymáshoz. De ha az aberráns ipar a múlt rendszer bűne is, az átmenet irányítását az utóbbi há­rom évben (a választók támogatásával) hatal­mon lévőknek róhatjuk fel. Túl sok esetben fordul elő, hogy az elbocsátások nem gazdasá­gi megfontolások eredményeként következnek be. Hogyan lehetne elfogadni a létszámcsök­kentést, miközben megsokszorozódik az igazga­tók száma (elvről kettőre, háromra, négyre, de volt már példa tízszeres „szaporodásra" is)? Hogyan indokolható néhány állami vállalat csődje, ha vezetőik kft.-i virágzanak, hiszen átveszik az állami cég számára leszerződött nyersanyagokat, gépeket, felszereléseket? A burjánzó korrupció nem annyira a közvagyon „meglovasítása" által károsítja meg a társadal­mat, mint inkább a gazdasági egységekben o­­kozott egyensúly-bomlással, a munkanélküli­ségre gyakorolt — beláthatatlan ideig leplezett — hatásával. De a korrupció csak egy durva hiba. Túl kell lépnünk ennek elfojtásán. A civilizált társadalom nagyon kifinomult ellenőrző, a cso­portos és egyéni érdeket, az azonnali és hos­­­szú távú célokat összehangoló mechanizmuso­kat feltételez. A munkanélküliségnek — a ma­ga személyi drámáival és általános negatív ha­tásaival együtt — nemzeti stratégia tárgyát kellene képeznie, hiszen ez az átmeneti kor­­­szak egyik kulcskérdése. Mégsem észlelek va­lódi érdeklődést e kérdés iránt, és ez nem ki­zárólag a hatalmat átvevők, a gazdaságot ura­­lók hibája. A közvélemény is kevéssé érzékeny a munkanélküliségre (a másokéra). A román társadalom, amelybe évtizedeken át sulykolták a „vad kapitalizmus" elméletét, belenyugodott, hogy most a gyengébbnek vesznie kell. Csak­hogy a társadalmi darwinizmus hirdetőinek sokasága összetéveszti a brutalitást az erővel, a gátlástalanságot pedig az életerővel. GABRIEL ANDREESCU (megjelent a 22-ben)

Next