Bihari Napló, 1993. március (4. évfolyam, 41-62. szám)
1993-03-02 / 41. szám
§g © Zll,g1,-§I#^gOtIl ¥ jt@Ztf^¥__________ Feltette remegő lábát a villamos csúszós lépcsőjére, gürbebotját hóna alá szorította, két kezével belekapaszkodott a fogódzóba, s megpróbált fellépni. Megpróbálta egyszer, kétszer, nem ment. Végül a háta mögött türelmetlenkedők felsegítették valahogy. Kifulladt az erőfeszítéstől, s szégyenkezve mondogatta magának, vagy inkább a többieknek? „Ez a nyavalyás lábam ... Ez a nyavalyás.. Egy kis barna fiú átadta helyét neki, épp idejében, mert a villamos sebességre kapcsolt, a bácsi megingott. Hálásan megköszönte a széket, leült. A biztonságos helyen zavartan nézett körül, megpróbált elkapni egy tekintetet. Látszott, úgy érzi, jóvá kell tennie az imént okozott kényelmetlenséget, talán legszívesebben mindenkitől bocsánatot kért volna. Az emberek persze már mással voltak elfoglalva, ki helyet keresett, ki a lyukasztót — a jármű haladt megszokott rendje szerint. Akkor jobban meegnéztem. Vékony emberke volt, közel a kilencvenhez, pergamenszerű, szürke arccal. Bőre szinte ráfeszült halántékára, a pofacsontra. Szemével, mely egykor kék volt, most fakón és riadtan pislogott az átélt izgalomtól, öreg és kopott volt fején a kalap, s a barna télikabát, mely valaha jobb napokat láthatott, cipője akkurátusan kifényesítve. Egyik kezében bársonyszütyő, elmosódó mintákkal, biztosan a mama varrta egy százéves ágylertóből. Vagy az időrágta rojtos abroszból? Ugyan hová indulhatott az ítéletidőben? Miféle szükség kergette ki a februári zimankóba? Vajon van-e valaki, aki rányisson, aki tüzet rakjon, hogy az avitt illatú, zsúfolt kis szobában, a recsegő bútorok, a falon függő, megbámult képek között feloldja a dermesztő hideget? Vagy ő látja el gondolát, szívós kitartással ágyban fekvő öreg párját, aki egy hosszú életen át társa volt? Egy életen át... Mi áll vajon mögötte? Az emberiség történelmének egyik legkeservesebb századát vészelte át: háborúkat és menekülést, ínséget és inflációkat, s most itt zötykölődik összetörten, megfáradva ezen az ablaka tört huzatos villamoson, ki tudja, milyen cél felé. Lehet, hogy dédunokáját akarja végre látni, mert senki nem hozta el hozzá, lehet, hogy csak egy fél kiló kenyérért szánta rá magát a kockázatos útra. Csupa talány, amit magával cipel, mint mi valamennyien, akik itt utazunk, amíg aztán végleg megállunk. Az állomásnál óvatosan lebotorkál a villamosról, az orkánként süvöltő, havat zúdító szélben megtorpan egy pillanatra, majd botjára támaszkodva, sovány mellén összehúzva a kabátot, megindul. Imbolygó alakját elnyeli a fehér hófüggöny. FEKETE ATTILA P fIRTRF TOMAS PLANSZKY ÉS KOFFER SZÍNHÁZA A kassai Tomas Planszky második váradi fellépését láttam a félházas teremben. Olyan hangulat kerekedett, amilyenben még nem volt részem bábszínházi nézőként. A jelen lévő gyerekek önfeledten, ragyogó szemekkel váltak szereplőivé az egyszemélyes kofferszínháznak, a felnőtt nézők pedig (a hátulsó sorokban) gyermekké lettek. Előadás után pohár hűsítő mellett váltunk szót egymással. — Honnan e színpadi biztonság, a bábos professzionizmus? Mennyi ebben a munka és mennyi a tehetség? Egyáltalán: kitől tanulta a bábozást? — Szándékosan nem akartam klasszikus vásári műsort csinálni, ahogyan azt Kemény Henrik bácsi teszi. Valami mást akartam. Nagyon szeretem a marionettbábukat, de az nem lett volna elég, így belevittem a műsorba a bohóckodást. Egyébként gyerekkorom óta bábozok. 1974-től ebből tartom el magamat és családomat. Közben volt egy kis kitérő. Szüleim nem akarták, hogy komédiás legyek, így a kohászati egyetemre iratkoztam be, de hamar kiderült rólam, hogy nem oda való vagyok. Ott is hagytam a műszaki pályát, és a kassai bábszínházhoz szegődtem. Tizenöt évig dolgoztam a társulatnál. Újabban szabadúszóként próbálok boldogulni. — Szabadúszóként meg lehet élni a bábozásból? — Megélni igen, de meggazdagodni nem. A gyerekek által szellemileg gazdagodom. — Úgy hallottam, hogy több nyelven is képes előadni műsorait. — Jó néhány évvel ezelőtt meggyőztek arról, hogy eszperantó nyelven is dolgozzam. Ugyanis Zágrábban rendszeresen tartanak eszperantó nyelvű bábfesztiválokat. S mert a szlovákon kívül magyarul is megtanultam, gondoltam, miért ne játszhatnék magyar nyelven is? Idővel felfigyeltek rám, és sorra jötek a külföldi meghívások, így kénytelen voltam angolul tanulni. De németül és franciául is merek mukkanni a színpadon. Műsoraimban végül is jóval több a bábmozgatás, mint a beszéd. A délelőtti előadáson román gyerekek ültek a nézőtéren. Itttartózkodásom alatt rám ragadt néhány román szó. Felhasználtam a műsorban, így a román gyerekekkel is sikerült kapcsolatot teremtenem. — Hogyan találkozott a váradi bábosokkal, akiknek a vendégszeretetét élvezi? — A dunaszerdahelyi amatőr bábcsoportban rendezőként fordultam meg. A társulat kapcsolatban állt a váradi bábszínházzal. Tőlük értesült rólam Meleg Attila, aki felhívott telefonon és meghívott a Matyi-napokra. Eljöttem. — Örülök, hogy itt van, s hogy láthattuk. Remélem, máskor, újabb produkcióival is felkeres majd bennünket A mielőbbi viszontlátásra. — Maradjunk ennyiben! GITTA ISTVÁN A hűségesek BE Tűsz Takaros otthonában fogadott Kovács Pált bácsi és felesége. A többórás beszélgetés során sok minden szóba került. Szívesen elevenítették fel a múltat, s meséltek felgyorsult jelenünkről. Szabadtak attól, hogy saját gondjaikról beszéljenek, hisz elsősorban a BN-nek szeretnének segíteni tanácsaikkal, észrevételeikkel. Nem panaszképp, de elmondták: örökké fájdalmas pontja életüknek, hogy néhány esztendővel ezelőtt elveszítették 28 éves fiukat. Leánygyermekük távol él tőlük __ Németországban. Az élet öröme, ajándéka: a kisunoka, bár, sajnos, ritkán találkozhatnak ... „1945—46 óta előfizetek az újságra, bár még csak 63 fives vagyok. A sors úgy hozta, hogy már 15 éves koromban dolgoznom kellett, mivel édesapámat elvitték Oroszországba. Édesanyám takarítónő volt a CFR-fűtőháznál. Négy ember eltartása abból a fizetésből (akkoriban is volt infláció) nem volt könnyű, de az újságot azért járatta le. Ha jól emlékszem, abban az időben még a Szabadság volt. Az olvasás szeretete öröklődött a családban. Édesapám ugyanis borbély volt, s a kis műhelybe mondhatni kötelező volt járatni a különféle lapokat, folyóiratokat. Már gyermekkoromban megszerettem az olvasást, később szokássá vált. Édesanyám — aki még most is él — előfizetett a lapra, apám halála után is. Több magyarországi újságot is járattunk: a Népszabadságot, a Képes Újságot és így tovább. Ami a Bihari Naplót illeti ... Nézze, én munkásember, lakatos voltam 40 éven át, és nem akarok o ERETET lyasmit bírálni, amire nem vagyok érdemes. Mégis, mi munkások ahhoz tartjuk magunkat, hogy szóból ért a magyar. Egyes cikkeket néha túl elvontnak találok. Szeretném, ha a vezércikkek, és más cikkek is konkrétabbak lennének. A vasárnapi mellékletben össze lehetne állítani egy oldalt a gyermekek számára. Mert amikor olyan drágák a könyvek, biztosan szívesen olvasnának a lapban történeteket, meséket — akár folytatásban, így ápolhatnák az olvasás hagyományát. Nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a tájegységek szokásainak felelevenítésére. Jómagam szilágysomlyói születésű vagyok, és sok ilyen jellegű emléket őrizgetek. Nem nosztalgia ez, hanem az élet. A mi életünk ... Az újságban mindig átfutjuk a napi eseményeket, szeretjük a rendőrségi, tűzoltósági híreket. Jó ötletnek tartjuk, hogy a családi rovatban közölnek recepteket, valamint közérdekű, hasznos tudnivalókat. TÓTH HÁTNÁL MARIAN ANTAL felvételei Lelki egészség VALAKIBE KAPASZKODNI KELL önmagunk épüléséhez, tájékozódásunkhoz ne szégyelljük a másik ember segítségét igénybe venni, javasolják a pszichológusok. Nagyon fontos az ilyen kapcsolat, mert a lelki egészségvédelem egyik alapja éppen az, hogy legyen kire támaszkodnunk. A kisgyermeknek az anyába való kapaszkodás jelenti a biztonságot, a felnőttnek pedig a család, a közösség vagy akár a vallás. A remény nem más, mint a jövőt illető bizakodás. Gondoljunk csak a betegre, kinek a felépülésébe vetett hite, az orvos iránti bizalma félgyógyulást jelent. Amikor lelki egészségvédelemről beszélünk, feltétlenül szükséges a mennyiségi szemlélet mellé az emberi tényezők ismeretét is felsorakoztatni. Mindenkinek jobban és többet kellene tudni mások problémáiról. Senkinek sem kell megvárnia, amíg lelkileg annyira sérül, hogy már a háziorvosnak kell szakorvoshoz utalnia, netán az alkohol rabságából kiszabadítania. Nagyon sok szegény sorsú ember, munkanélküli, alkoholbeteg van, akik, ha időben találtak volna maguknak kapaszkodót, elkerülhették volna a lelki mélypontot. Ha a szakember segít a gondok áthidalásában, a problémákat zsugorítani lehet. Minden emberi életnek van szellemi, lelki tanulságtartalma és minél szélesebb ez a tartalom, annál szélesebb skálán élte az illető az életét. A munkahelyi vezetőkre komoly felelősség hárul a beosztottak lelki egészségvédelméért. Mindennapjaink jelentős részét a munkahelyen töltjük, s nem mindegy, hogy ezt milyen légkörben tesszük, milyen hatások érhetnek bennünket. Ideje lenne felfognunk, hogy nem ártana végre az emberekre is odafigyelni. Mennyiségi szemléletű világunkban jó volna az emberi tényezőt előtérbe helyezni, már csak azért is, mert az embertől várjuk a mennyiség teljesítését. Ha ez mégsem adatik meg valakinek, ne szégyellne a pszichiáter segítségét igénybe venni. A lélek orvosa segíteni akar, s ezen nincs mit takargatni. Még mindig jobb az ilyen támasz, mint alkoholba menekülni, a szorongásokat italban feloldani. Időben kell megbeszélni a problémát, nem pedig gyógyszerrel, pótszerrel elodázni azok megoldását. Ezen a téren bizony nálunk még sok a tennivaló. Kicsit messzi tartunk attól, hogy a rászoruló egyszerűen csak fogja magát és felkeresse a pszichiátert. Pedig igény nálunk is volna rá, s ha a rászorulók még nem ismerték fel fontosságát, az orvos kötelessége lenne rávezetni őket. Természetesen ez időt, energiát és a társadalom részéről pénzt igényel. Mindehhez sok szakembert kell képezni, pszichiátriai gondozóintézeti ágyakat kell biztosítani, és szemléletet kell változtatni. Fontos kritériuma a lelki egészségnek, hogy az ember elfogadja a társadalom „kinyújtott kezét“, és meg is tudjon kapaszkodni abban. A megkapaszkodási ösztönnek nagy szerep jut az ember életében, s ha ez nem adatik meg számára, annak defektus lesz a következménye. A valóságérzetünket veszítjük el, ha önmagunkban, az életünkben nem bízunk. Hihetetlenül veszélyesek azok a helyzetek, amikor inkább a jóslásokban kezdünk hinni, különösen, ha azok azt a célt szolgálják, hogy ne kelljen a valósággal szembenéznünk. A hiedelmek bennünk vannak, akár tudattalanul is szorongást keltenek. Nem ez a megoldás az életre. A lelki egészségvédelem egyenlő a valós élet vállalásával. HALÁSZ ERZSÉBET