Bihari Napló, 1993. április (4. évfolyam, 63-83. szám)

1993-04-02 / 64. szám

2 POLITIKA NAPRÓL NAPRA A REFERENDUMOK HÁBORÚJA Moszkvában tovább folynak a Népképviselők Kongresszusának munkálatai. Nem tudni pontosan, meddig, de valószínűleg sine die. Nyilvánvaló, hogy az ország elnöke többé nem jelenik meg ott. Más fontos dolga van, ami egyébként nagy vonalakban megegyezik a fenti intézmény feladatával, ez pedig a referendum (talán helyesebben referendumok) előkészítése. Időközben Borisz Jelcin az Alkotmánybírósághoz fordult, mert véleménye szerint az a módszer, amivel vasárnap leváltásának, illetve funkcióban maradásának problémáját megtárgyalták, ellentmond a hatályos orosz törvényeknek. Ugyancsak Jelcin véleménye szerint, az elnök és a kormány közötti kapcsolatok nem gyengültek meg, hanem éppen, ellenkezőleg, megerősödtek. Ezen álláspontjának egy parlamenti csoporttal való találkozása során adott hangot. Megítélése szerint a Kongresszus nem érte el kitűzött célját, nevezetesen az elnök leváltását, valamint az elnök és a kormány közötti kapcsolatok aláaknázására tett kísérletek sem jártak sikerrel. A Legfelsőbb Szovjet újból összeült, hogy még egyszer megtárgyalja a legutóbbi elnöki határozatok kérdését. A parlament kedden megszavazta az április 25-én tartandó népszavazás megszervezéséhez szükséges 20,4 milliárd rubelt, szükség esetére (nem tudjuk pontosan, mi az, csak sejtjük) „félretéve“ még másfél milliárdot. Időközben kiderült, hogy az amerikaiak megvásárolják a hatástalanított orosz atombombákból származó uránt. Az amerikai sajtó szerint e fontos radioaktív anyagot ott és csakis ott fogják hasznosítani, mégpedig nagyon békés célokra. Az oroszok azonban nem értenek teljes mértékben egyet ezzel, ők azt szeretnék, ha ezt az anyagot otthon, vagyis Oroszországban „békéltetnék meg“. De az amerikaiak, és elsősorban a Kongresszus tagjai, nem osztják ezt a véleményt, mivel szerintük az a bizonyos urán nem a hatástalanított bombákból származik. Közeleg a szombati nap, amikor Jelcin és Clinton a kanadai Vancouverben fognak találkozni, ahol egy szállodában, majd egy egyetem rektorátusának termében minden kérdést aprólékosan megtárgyalnak. Mulroney kanadai kormányfő is fogadja őket. Vasárnap, a tárgyalások után, kart karba öltve ülnek az újságírók elé. Valószínűleg ekkor kerül szóba annak a 7,6 milliárd dollárnak a sorsa is, melyet az amerikaiak húsz év (?) leforgása alatt hiteleznek az oroszoknak. A rossz nyelvek egy másik sürgős segélyről beszélnek, melynek összege 30—80 milliárd dollár között mozog. Lehet (de még nem biztos), hogy a hét végére többet tudunk majd. Úgy tűnik, hogy a moszkvai, sőt az orosz lakosság körében is enyhült a feszültség, de még nem eléggé. — ghet — Nyugdíjasok figyelmébe JÓ TUDNI! (Folytatás az 1. oldalról puskérvényben, csatolva a gyermek(ek) születési bizonyítványának másolatát, valamint egy munkahelyi igazolást az utolsó kézhez kapott családi pótlék időpontjáról. Akik családi pótlékot kapnak a Nyugdíjosztálytól, kötelesek írásban közölni a gyermekkel kapcsolatos bármely változást: ösztöndíj folyósítása, gyermekházban, szakiskolában való elhelyezés stb. • A Nyugdíj osztály köteles visszatartani a nyugdíjból bármely tartozást, amelyre illetékesek felhívják a figyelmet (adóhátralék, büntetések, részletek, lakbér, gyermektartás stb.), s ez a nyugdíj folyósítását is késlelteti. A betegnyugdíjasok kötelesek megjelenni az időszakos szakorvosi vizsgálatokon, felmutatva az utolsó nyugdíjszelvényt. Ha ezt nem teszik meg, a nyugdíj folyósítását felfüggesztik. A 16. életévüket betöltött, utódlási nyugdíjra jogosult gyerekek kötelesek minden tanév kezdetén az iskola által kiállított igazolást benyújtani. Szintén be kell jelenteniük, ha tanév közben bármilyen okból megszakítják tanulmányaikat. # A nyugdíjasok munkavállalásáról: — A teljes szolgálati idővel és korhatárral nyugdíjazottak vállalhatnak munkát — munkaszerződés alapján —, és kaphatják egy időben a nyugdíjat és a fizetést. A korkedvezménnyel nyugdíjazottak csak a korhatár elérése (férfiak 60, nők 55 év) után jogosultak ugyanerre. — A III. fokú rokkantnyugdíjasok félnormával alkalmazhatóak, és jogosultak a teljes nyugdíjra, a kiegészítésre, valamint a munkájukért járó bérre. A kétféle nyugdíjat nem az alkalmazó vállalat, hanem a Nyugdíjosztály folyósítja. — Az alkalmazott III. fokú rokkantnyugdíjasoknak jogukban áll minden 5 évnyi (félnormával 10 évnyi) munkaviszony után újraszámoltatni nyugdíjukat. Akinek bármilyen gondja van, keresse fel a Nyugdíjhivatalt, a Tudor Vladimirescu (Körös) utca 2. szám alatt, ahol hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 9—12 óra között a földszinti 9. szobában várják az ügyfeleket. A Nyugdíjosztály vezetősége minden szerdán 12—13 óra között fogadja az ügyfeleket meghallgatásra, a második emeleti 40. számú szobában. égi, talán már idejét is múlt képlet, hogy az európai kontinensen Franciaország a vezető politikai nagyhatalom, a Német Szövetségi Köztársaság pedig a legfőbb gazdasági potenciál tulajdonosa, üzemeltetője és haszonélvezője. (Persze mindez a vasfüggönyön túli nyugati fertályra volt egyértelműen vonatkoztatható.) A helyzet némileg változott az utóbbi időben: példának okáért a vasfüggöny keletebbre tolódott; a hidegháborút vértől patakzó, ugyancsak forró csetepaték váltották fel; a volt Német Szövetségi Köztársaság örökbe fogadott néhány keleti tartományt, amelyek fél évszázadig NDK betűnévvel jelölve önálló államalakulatként tartották és tartották nyilván magukat, és amelyeket az újraegyesülés óta évi 60 VILÁGPOLITIKA milliárd márkára becsült költségráfordítással próbál „szanálni“ a hajdani Nyugat-Németország. A területszerzés (még a visszaszerzés is) drága mulatság: a Neissétől Elzászig terjedő hatalmas ország legalábbis átmenetileg gyengült ettől a látványos gyarapodástól. Az örök rivális frank birodalom, érthető idegességét legyűrve, elsőként üdvözölte a német újraegyesülést, ám egy vezető politikus nem hagyta ki egy epés slusszpoén lehetőségét: „Kíváncsi vagyok, mit fognak kezdeni a fritzek azzal a töméntelen Trabanttal..." (Véletlenül szemtanúja voltam: szakszerűen és fegyelmezetten elvontatták az autósztrádákról és főútvonalakról.) A franciák folyamatosan bizonyítani óhajtják, hogy idegállapotukat nem befolyásolja hátrányosan a „IV. német birodalom“ tető alá hozása. Megválasztása után egy-két nappal például Edouard Balladur miniszterelnök kifejezte szándékát, hogy sürgősen csúcstalálkozzon Helmut Kohl német kancellárral, megbeszélni egyet s mást az egyesült vagy darabokra szabdalt Európa dolgairól. De — micsoda malőr — a kancellár pillanatnyilag nem ér rá: a kolléga szíves elnézését kérve kinyilvánította, hogy éppen esedékes fogyókúrája miatt a francia fél által javasolt időpont alkalmatlan. Talán majd egy hónap múlva. Más szóval ki kell várni, míg egy súlycsoportba kerülnek. BOKOR ANMIAS TETSZELEGNI AKAR? Van miről cikkezni a szélsőséges hangvételű román sajtónak, ugyanis szerdán egyik kedvencük, Soros György (vagy ahogy írni szokták, Soros úr) Bukarestben találkozott Ion Iiescu államfővel. Az Egy Nyílt Társadalomért Alapítvány elnöke hosszasan tárgyalt a román elnökkel, aminek az lett a vége, hogy egyetértésre jutottak abban, hogy álláspontjaik különbözőek Ion Iliescu azzal vádolta a Soros Alapítványt, hogy az támogatja az ellenzéket, Soros György pedig azzal büszkélkedett, hogy a Vatra Româneasca egyik vezetőjének a lánya is az Alapítvány alkalmazottja. Amikor Tőkés László legutóbbi kijelentéséről kérdezték, az amerikai üzletember kifejtette: „Tőkés Lászlóval már rögtön kiszabadulása után megismerkedtem, és hősnek tartottam. Nem követtem nyomon legutóbbi kijelentéseit, és így nem akarom kommentálni ezeket, mivel nem akarom igaztalanul megvádolni. De azért azt hiszem, hogy az ő nacionalizmusa túlzó. A kommentár nélküli kommentárt mi magunk már nem kommentáljuk. (K. L. L) János Cs. András AMERIKAI PARADOXON WL] Egy világhatalom társadalmi problémái Egy másik, e sorban negyedik kritikus folyamat az 1960-as évtized elejére esik. Ezt a folyamatot legtalálóbban oktatási forradalomnak lehet minősíteni. Legalábbis részben a szovjet technológiai áttörések, különösen pedig a szputnyik hatása alatt, az 1959-et követő évtizedben az amerikai felsőoktatási rendszer annyira kibővült, hogy a következő évtized végére a 18—24 éves korosztálynak már mintegy 40 százaléka tanult valamilyen felsőoktatási intézményben. Ugyanakkor azonban a magas státust hordozó foglalkozási körök nem növekedtek ugyanilyen mértékben. Ennek azután számos másodlagos és harmadlagos következménye lett. A legelső helyen ezek közül a megnövekedett munkaerőpiaci versenyt kell említenünk, különös tekintettel arra, hogy a már említett reformok a korábbi merev privilégium-struktúrát feloldották. Az amerikai társadalom történetében először a jobbára angolszász felső középosztály gyermekeinek szembe kellett nézniük a negatív mobilitás és a társadalmi süllyedés lehetőségével. Orvosok és nagyvállalati menedzserek gyermekeiből bádogos, kifutó vagy benzinállomási kisegítők lettek. Erre a valóságra, vagy ennek rémére, a jobb középosztályból származók kétféle módon reagáltak. Egy részük „kipottyant“ a rendszerből, és a „patkányhajszát“ szidva belépett az úgynevezett ellenkultúrába, s itt kialakított egy olyan értékrendszert, mely mind a protestáns önfegyelemmel, mind pedig a nietzschei erőkultusszal merő ellentétben állott. Az ellenkultúra tehát az akvizitív normákkal a passzivitást, a férfias erővel pedig a tradicionális feminin szelídséget — lásd hippik — szegezte szembe. Ez azonban a reakciónak csak egy formája volt, mert az egyetemeken startolók nagy része benn maradt a társadalmi munkamegosztásban. Ám a piaci verseny helyett az államhoz fordult megélhetésért, s mint ilyen, a jóléti állam fő propagálója és egy új, redisztribúciópárti államburzsoázia tartalékserege lett. Az 1960-as évektől kezdve tehát az amerikai társadalom és politika nemcsak horizontálisan, jövedelemmennyiség szerint, hanem vertikálisan, jövedelemforrást követő törésvonalak alapján oszlott meg, nemcsak szegény és gazdag, hanem a régi piacorientált középosztály és az új államburzsoázia között is. A forradalmi változások ötödik dimenziója demográfiai jellegű. Ez a forradalom az európai és a nem európai származású állampolgárok arányszámának eltolódásában jelentkezik. Míg az 1960-as népszámlálás idején a nem európai származásúak az összlakosság mintegy 13 százalékát tették ki, ez az arányszám mára 28 százalékra növekedett, s a jelenlegi becslések szerint valamikor 2010 körül az összlakosságnak több mint 50 százaléka lesz. E demográfiai változások okai részben a születési ráták közötti különbségekből, részint pedig a bevándorlók etnikai összetételének megváltozásából tevődnek össze. Az 1965-ben hozott bevándorlási törvény ugyanis feloldotta a nem európaiak korábbi bevándorlási tilalmát. Ez, s a nyugat-európai bevándorlás gazdasági okból való természetes csökkenése azután oda hatott, hogy 1990-ben már a bevándorlóknak csak mintegy egyharmada érkezett az európai kontinensről. Lehet azon vitatkozni, hogy vajon ezek az arányszámok önmagukban társadalmi problémák hordozói-e vagy sem. Az aggályosak, akiket ellenfeleik könnyen rasszistának bélyegeznek, olyan országok problémáira hívják fel a figyelmet, mint Malaysia, Indonézia vagy Uganda, ahol a posztkoloniális időkben különféle fajú emberek nem találták meg a harmonikus együttélés formáit. Mások úgy vélik, hogy nincs lényeges különbség az ázsiai, haiti vagy mexikói új bevándorolt és a század eleji ír, olasz vagy szláv bevándorló között. A különbségek azonban nem a bevándorlók számában vagy kulturális kvalitásaiban keresendők, hanem a társadalmi integrálókészségben. Míg 90 vagy akár 30 évvel ezelőtt volt a társadalomnak egy impozánsan kemény magva, amely vonzotta és késztette a bevándorlót bizonyos közös társadalmi normák követésére, mára ez a társadalmi mag meglágyult és saját értékeivel szemben relativisztikus álláspontra helyezkedett, azok abszolút érvényét nem tudta és nem is akarja megvédeni. E problémát senki sem fejezte ki pregnánsabban, mint az amerikai feketék kiváló írója, James Baldwin, aki már az 1960-as években azzal a retorikus kérdéssel utasította vissza a kulturális asszimiláció gondolatát: ki az ördög akar egy égő házba beköltözni? Mélyebb tanulmányai ennek a kérdésnek még nincsenek, de a nem egészen felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a jelenkor új bevándorlói, politikai vezetőiktől ösztökélve, tovább élnek a maguk kultúrájában és a társadalomhoz inkább csak a piacmechanizmuson vagy a jóléti intézményeken keresztül kötődnek. De az is tény, hogy ma az „eurocentrikus“ világszemlélet normáit állandó támadások érik, s a kulturális életben visszavonulófélben vannak. Számos nagy egyetem például éppen az utóbbi években törölte el a nyugati vagy európai civilizáció körül organizált tanmenetét, mások — mint e sorok írójának egyeteme — az európai civilizációt erősen kritizáló, ideologizált kötelező tantárgyakat vezettek be. Mindez anélkül, hogy bárki megpróbálta volna egy új, nem eurocentrikus amerikanizmus alapelveit megfogalmazni. Ha korábban mindenki pontosan tudta, hogy a „tipikus amerikai“ jelző milyen tulajdonságokat takar, mára ez a fogalom elvesztette tartalmát. Kolumbusz, a pionírok és a cowboyok lassanként pozitív hősökből diabólikus karakterekké válnak anélkül, hogy helyüket bárki más elfoglalta volna. Hiányukban az amerikai identitás mihamar egy azonos útlevél birtoklására redukálódhat. (Folytatjuk)