Bihari Napló, 1996. január (7. évfolyam, 1-21. szám)
1996-01-04 / 2. szám
alAP RIPORTJA 1996. január 4. A i l szőke lány megírta a levelet. * 1 Hátat fordítottál a Szent Péter-bazilika kupolájának, ott, a magasban, fogalmam sincs, milyen teraszon, ahova engedték kiülni szemlélődni a kelet-európai emberfiát, s ha őszinte akarok lenni - akarok bizony nem is nagyon foglalkoztat most a Szent Péter-bazilika, a látogatónak meg nem a látványról érdekel a véleménye, hanem arról, amit elkezdtem. Én. Itt. Tehát mondom. Felléptem a katedrára. Reggel volt, olyan napfényes szeptember, az ablakok vörös, zöld, kék üvegbetétein át enyhén elkésett szivárvány biztatott: látod, elindulhatsz, nem át, hanem fel. Tehát felléptem. A szoknyám egy kicsit szűk, tehát a lépésnél éreztem a fékezést, ott térd alatt, ameddig az apám térdben erősen kopott nadrágjából fabrikált szoknya ér. Remélem, a kopás nem látszik túlságosan. A kabát nagyon szépre sikerült. Az egész olyan komolyka kosztüm, amilyen illik egy ifjú tanárnőre. Képzelheted, hogy izgultam, reggel óta Nem is reggel, már két egész hét óta vagyis mióta a véletlen szerencse ért. „Leányka, nem jönne hozzánk tanítani? Szükségünk van nyelvtanárra". „De én közgazdaságira iratkoztam." „Nem baj, átiratkozik. Ha jól emlékszem, maga szépen fogalmazott, sok verset tudott, és halmozva vitte haza a könyvtári könyveket. A tanítványai 10-13 éves gyerekek lesznek. Nos?" Nem akartam hinni, hogy komolyan mondja. Hogy jól hallok. Míg elkísértem az iskoláig, mindent megbeszéltünk. Két hét alatt megkaptam a rendhagyó megbízatást, beiratkoztam a bölcsészkarra, elintéztem a felmentést az óralátogatási kötelezettség alól, igen, és a szabó is megvarrta a kosztümöt A tanáriban én vagyok az egyetlen fruska, a fogason meg az asztalnál helyem van. És a gyerekek úgy szólítanak néni Ha veled termék ott a magasban, úgy mutatkoznék be a bazilika ónagyméltóságának én vagyok a legszerencsésebb kelet-európai néni, aki az irodalmi nyelvek iránti erős vonzódása következtében felléphetett. Igaz, kísértett már a színpadra való fellépés is, egy bizonyos Névtelen csillag képében akart bemutatni a nagyérdeműnek az ezüstös hajú direktorúr. Hízelgett a hiúságomnak, hogyne hízelgett volna, hiszen mindössze kétszeri látás után ítélt színpadképesnek Nem próbáltam meg, milyen csillagnak lenni névtelenül Csak az az érdekes, hogy a dolgok között milyen összefüggések vannak befércelve. Mert én most abban az iskolában léptem katedrára, ahol gyerekkoromban a szürke egyformaságból felszikrázó színes örömöket épp az ismétlődő színpadi szereplések hozták számomra. Azt az iskolai kis színpadot én annyiszor visszaálmodtam! Kopott kulisszái között várakozóban mindig boldog voltam, azt hiszem. Ez lett volna a jel, a „Szeretném magam megmutatni" jele? Lehet. De akkor miért nem fogadtam el a színpad hívását? A pirinyó polgár félt? A nagy színpad felfalja, elsüllyeszti, polipkarok szorongatásában kiszáll belőle a homo sapiens dédelgetett álma? Vagy a kékharisnyán felszaladnak-leszaladnak a szemek? És akkor mi lesz? Azt fogom üzenni utánad a Péter-bazilikusz tövébe? No nem! Tehát felléptem a katedrára. Kinyitottam az osztálykönyvet, szemügyre vettem a nevekhez tartozó gyerekeket, és aztán elkezdtünk dalolni egy dalt Egyszerre megcsuklott a hangom. Eszembe jutott a képeslap, amit küldtél a Saint Michel bulvárról, ahova megint beszökött az ősz, és én megint nem mehettem vele, de téged sem talált már ott, csak a Szajna maradt a helyén, és fut a Mirabeau-híd alatt, és nincs, mi a szerelmet visszahozza. Apollinaire szerint legalábbis. De én még nem hiszek neki A költők nem mindig szövetségesei az igazságnak. Tegnap eljegyeztem magam. Tudom, kissé korai hiszen aligalig homálylanak fel az elképzelések világról, emberekről, magamról .gy történt, hogy La Fontaine színesen illusztrált kötetében lapoztam, mutogattam a tizenegy éveseimnek, s egyszer csak eszembe jutott a hangya, ahogy ott menetelt előttem a kertben, jókora morzsával, emelte, el is ejtette, újra felvette, vitte, vitte, én meg a sámliról néztem, és egyszer csak szégyellni kezdtem magam. Mert ő dolgozik. Én meg csak bámulom. És ahogy ott lapozok a képek között az osztályban, hallom a hangom. Én a hangyát szeretem legjobban. Summa summarum (ugye milyen tanáros lettem?) eljegyeztem magam a hangyával Mondd meg Szent Péternek, harangozzanak ez alkalomból. Lehet, hogy harangozhatnak nemsoká az én tanárságomnak is? T aime beaucoup l’ école. (Nagyon szeretem az iskolát.) Azt hittem, engem is szeret az az iskolányi gyerek, hiszen olyan jókedvű mesélések, ragozások, fordítások, verselések estek ott együtt nyolc hónapon át Hanem az a szőke pisze hajadon, aki mukkanni se volt hajlandó az istennek se, az valami olyan leckében részesített, amilyenre nem tanított se gimnázium, se könyvtár, se senki Azt üzente egy osztálybelijével, ha megbuktatom, apukája majd elintézi, hogy kitegyenek az iskolábó. Hiszen nincs is diplomám. Nosza te hangya, most mit cipelsz? Miféle új morzsával ismerkedel? Azt kérdezte a tanár a vizsgámon: Elégedett az iskolai munkájával? Akkor megint a hangyára kellett gondolnom. De azt válaszoltam: Segít megélni... Mikes Kelemen is azt mondta... És még valamit mondtam a lelideróró: A tanár nem minősítette. De a kapott jegy után ítélve, bizakodhattam. Csak mikor visszatértem az iskolába, akkor kellett tudomásul vennem, hogy bizakodásra semmi ok. Közben érkezett egy rekedtes hangú asszonyság, neki se volt ugyan diplomája, de őt küldték. Fentrel Már el is foglalta a helyemet Két hónapos bilincselés után kaptam meg új kinevezésemet, egy olyan iskolába, aminek hallatán a tanárok azt mondták ó! Akár azt mondták volna: jaj szegény fejednek! Hogy imám le, milyen műfajban, ha író lennék milyen volt az az iskola? Benyitok egy osztályba, az ütöttkopott katedrán rajta áll egy szék azon ül egy fekete képű kissuhanc, fülén kétoldalt összeaggatott cipőfűzőről két bakancs lóg. Az osztály röhög. Megbüntette a tanár úr! No, most magyarázzam nekik az óhajtó módú igealakot! Máskor nyitnám az ajtót, nem megy. Erőltetem. Zuhanás. Nagy halom cserép, tégla Barikád. Akár a francia forradalom idején. Az osztály sunyin figyel: észreveszem-e a szétbontott cserépkályhát? Észrevettem. De úgy tettem, mintha nem venném észre. Nem tudom, mi lett az óhajtó módú igealakkal. Andersenből meséltem aznap. Tátott szájjal hallgattak Fél év múlva hangszálaim felmondták a szolgálatot, és a pajzsmirigyzavarokon túl az orvos eltanácsolt a tanári pályára. De azért az egyetem másodéves vizsgáin elég jól szerepeltem, rekedten is. Csak bizakodásból buktam meg. Segített ebben a leveled is. Amelyben lelkendeztél az új életed színterére. És egyebet nem kívántál tőlem, mint hogy küldjem utánad itt maradt fényképeidet. Mikor a vakációban apámmal együtt raktuk fel a kidőlt konyhafalat, s ő dicsérgetett ügyes vagy, milyen jól áll a kezedben a vakolókanál, szerettem volna megkérdezni: miért nem fiút segítettetek a világra helyettem? De nem kérdeztem semmit Lehet hogy a kuglóf illata csapott meg hitelen, ott, a létra tetejére Ahogy a kereskedőék konyhaasztala mellett éreztem volt szombat délutánonként, első tanítványom csapongó figyelmét terelgetve a szorzótábla feszes sorai nyomában nyolcéves volt én tíz. Heti két óra tanulás, havi fix, konyhai édes párák, a fűszerüzletből egy-egy szem málnacukor, olykor szombatonként egy szelet kuglóf. A félretett pénzből vettem első ajándékomat, anyámnak egy sötétzöld pulóvert, apámnak egy Jézus szíve képet az ágya fölé. A következő tanítvány számtanpéldáira már nem emlékszem, csak a sötét lépcsőházra, a homályos szoba hatalmas asztalára, s hogy a tanév végén cipőt vettem a fizetésembe. Aztán egy szép szőke lányt kellett bevezetnem az elsőfokú egyenletek titkaiba, hetenként háromszor, kuglóf nélkül olyan elegáns díszletek között, amilyeneket addig sose láttam. A lány később nem ismert meg az utcán, legalábbis úgy tett. Én is alig ismertem meg a rókabundában. Volt még néhány ilyen próbagyakorlat a tanársághoz. Azokból gyűlt a bokámat verdeső kabát. Pár évig felhajtva viseltem, de mire egyetemre kerültem, leengedtük, sőt át is festettük, hogy ne lássék annyira megviseltnek. Apám házinyulai közül kettő áldozata lett a szépítési akciónak. Azt hiszem, kár volt Következő kérvényező utaim egyikén megjegyezte egy köpcös zsíros képű: minek magának állás? Nem mertem a szemébe mondani: nyúlbórból nem tudom eltartani magam. Muszáj dolgoznom. Folytattam tehát Megérkeztem a faluba, dunyhástól párnástól, lábasokkal Nagyon szép falu volt A harang szava köze semben szólt, az iskolában a gyerekek szelídek, a házinéniék is kedvesek. Estálként Münchhausennel játszottam, szedegettük le a háztetőket, hogy otthonokat lássak. Ha nem sikerült, belefeledkeztem Dosztojevszkij Fehér éjszakáiba. Közben megismertem a fekete éjszakákat. Tüdőgyulladás, lázak, álmatlanság, az ajtón át a haldokló házibácsi hörgése. Menekülésül rányitottam Az elveszett paradicsom lapjaira. Szembenéztem a kísértésekkel, és döntöttem. A dunyha újra vonatra ült velem, és meg se állt az egyetem szomszédságáig. Három hónapig telt diáknak lenni Este az ágyból gázfelhőket fújtam a szomorúságra. Nappal Balzackal bizonyítgattam, hogy az asztal mellett, az a legjobb élet tréning. Vágytam én akkor a tanárságra? Már nem. De készültem. Nem is készültem. Csak tanultam. Ez volt a cél Olykor megnéztem a postaládát. Ősszel új falu felé terelt a kényszer. Itt találkoztam először a pálya csődjével Fiatal tanítónő képében, akihez egyszer elküldött az igazgató, üzenettel Falu szélén, rozoga karibában, ordító gyerek fetrengett az ágyon, körülötte bűzös pelenkák, mocskos fazekak, meg olyan rendetlenség, amilyet addig elképzelni se bírtam volna. A színtelen arcú fiatal nő elém állt, és megkérdezte: csodálkozik? Aztán elmondta a történetét. Harmincéves korában, két szerelem és két becsapottság után elhatározta: az első férfival lefekszik, aki igényli A csordáslegény volt. Házasság, gyerek. Fél év múlva a férfit súlyos tüdőbajjal szanatóriumba szállítják. Ő itt maradt, megint magára utaltán, nyomorultaL De hát más út nincs? Nem volt? Ugyan. Nézzen körül Csupa család. Egy szál nősülésre való férfi ember sehol Csupa nő. Csupa vénlány. Története nem rendített meg. Csak annál elszántabban jártam a magam útját Egyik iskolától a másikig. És levél helyett magamban mondtam neked: elengedted a kezem. Menj csak... El voltam foglalva alaposan. Mindig készülni kellett, másnapra. Tanulni a természetrajzot, kémiát, fiútémát, kereskedelmi számtant. Egyikhez se kinyitottam. Egyszer a tábla előtt rám tört a pánik. Sehogy se akart kijönni a végeredmény. A padokból várakozó tekintetek szurkáltak. Felnőtt emberek voltak, idősebbek nálam. Lemondtam. És pakoltam megint. A kabátot immár nyúlgallér nélkül Nagyon szép tavasz jött Az ablakból egy kertre láttam, az asztalon rigók kerülgették egymást, talán a menyasszonyt, aztán eltűntek, és helyüket elfoglalták a macskák. Készült az államvizsga-dolgozatom. Többszörös buzgalommal mint amekkora elég lett volna Nem oktattam senkit semmire, s ez maga volt a szabadság. Diák voltam. Boldog voltam. Te akkor írtad azt a levelet útban Dél-Amerikába. Először nem akartam elhinni hogy igaz. Akkor már eltűnt a Szajna örökre. Ibsent idézted, az Északi Lovagot akinek fájt a hideg észak, elmenekült tőle, aztán a hiánya Folytatása a 6. oldalon IMPLON IRÉN Szakaszolt tanárság Ferenczy Béla rajza