Bihari Napló, 1999. december (10. évfolyam, 283-307. szám)

1999-12-31 / 307. szám

1999. december 31. ++ * PETŐFI SÁNDOR Csokonai Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jóbarátai. Kilódul egyszer Debrecenből S a jóbarát előtt megáll, S­ ihatnám, pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály: „No, ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pincémben; Ottan nem egy hordó bor áll.” Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály.­­­ „Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap. Amint egy hordóból dugaszt kikap: „Szaladj csapért! ott fönn felettem; Szaladj öcsém, de meg ne állj!” És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály. A sikra tette tenyerét a pap; Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap , a csap nem jött, és a pap morgott: „De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba' marad az a Csokonai Vitéz Mihály?” Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,) Felmen a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapott szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt, Elébe hoztak ételt és italt, És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. 1844. LÁSZLÓ GYÖRGY :Egyszerű vers Ezek itt nem azok, de éppolyan gazok, amilyen nagy gazok azok, kik nem ezek. Már azok sem azok, csak éppolyan gazok, amilyenek ezek, akik már nem azok, így hát azok, ezek éppolyan nagy gazok, amilyenek ezek s amilyenek azok. SZILVESZTERI - GITTÁI ISTVÁN Vonat a társaságb­an Már fütyült­ a vonat, meglódult, de társaságunk még nem tudta, hová, meddig utazik. Csak annyi volt bizonyos, hogy az előttünk álló éjszakát vidám együttlétben töltjük, elvégre ezer évben egyszer van ilyen, legyen hát különös, fe­lejthetetlen, gondoltuk. Jött a ka­lauz, megveregette a vállunkat, meghúzta a demizsont, s felhatal­mazott bennünket, hogy mi bármi­kor meghúzhatjuk a vészféket. Ké­sőbb a mozdonyvezető is benézett a fülkénkbe, és végigcirógatta az asszonydomborulatokat. Az asszo­nyok engedékenyek, mi férfiak meg elnézőek voltunk vele, mond­ván, ezer évben egyszer hadd ré­szesüljön az édességből az árv­u­­ház sarja­ is. Miközben a vonat irányító nél­kül kaptatott felfelé a dombon... A kockázatot és a masiniszta telhe­­tetlenségét megelégelve, a társa­ság egyként nyúlt a vészfék után. Mint akiket csiklandoznak, hehe­­részve, sikongva sorra leugráltunk a vonatról. A Hold meg a hó gyö­nyörűen világított nekünk Ennyi fény elég is volt a legszükségesebb tájékozódáshoz. Alighogy elült a tá­volodó vonat zaja, egészen messzi­ről, odacsalogatóul megszólalt a hegedű. A társaság meg engedel­mesen elindult a hang után. A ku­tyaugatás megnyugtatóan hatott: mégiscsak emberlakta vidéken já­runk. De még mennyire! Izgatott gyermekhang azt kiabálta: Édesa­pám, megjöttek a kántálók! Mi len­nénk azok? Legyünk mi azok a kántálók, akiket idevárnak. S min­den előzetes gyakorlás nélkül rá­zendítettünk az Új esztendő, víg­­ságszerző kezdetű dalra. Énekel­tünk teli torokból, csupa szívvel, s az egyes után lepotyogtak válla­­­inkról a kilencesek, így léptük át a ház küszöbét. Kántálóknak kijáró, hálás fogadtatásban részesültünk odabenn. Evés-ivás, kacarászás kö­zepette egyszer csak becsipegett az udvarra a vonat. Nem volt moz­donyvezetője, kalauza, se utasa. Megsajnáltuk és kimentünk hozzá. Ez jólesett neki, s a maga módján ő is bekapcsolódott a vidám bolon­­dériába: meglódult, visszatolatott, sistergett, s kéményéből fehér füst­karikákat eregetett a világosodni kezdő kék égre. Urszinyi Mária: Sárkányölő TÓTH ÁGNES Az oromcipő Nézzük egymást. Én és a cipő. Én tompán, fátyolos tekintettel, ő ragyogva, kacéran. Egy világ választ el tőle. Ez a világ egyetlen satnya árcédula. Az összeg, ami rajta vicsorog, harmincezer lejjel több, mint a havi betegnyugdíjam. Gebedjen meg, aki kiszámolta! Azért ezt a cipőt akkor is megveszem, ha három hónapig csak füvet legelek. Bár lehet, hogy addigra feldobom a talpam, és a cipő másé lesz. Másé bizony, mert már veszik is be a kirakatból, és nem más az, akinek van pofája felpróbálni az én szerelmetes szép cipőmet, mint a drága szom­szédasszonyom! És jó neki. Fizet. Már viszi is. Úgy állok ott, mint Lórié, és fél­tékenység dúl a lelkemben... Két hét múlva, amikor kezdek megnyugodni, csengetnek. A szomszédasszonyom az. Kérdi, hogy hányas a lábam. Mondom, harminckilences. Öröm csillog a szemében. Kivesz a szatyrából egy csomagot és... és, ott a CIPŐ! A ragyogó. A modem. A magas talpú. Amiért képes lettem volna éhen halni! - Próbálja fel, s ha jó, magának adom - közli határozottan. Pont illik a lábamra. Értetlenül nézem a lakótársnőt. ■ - Ne, ne tiltakozzék - mondja. - Én sajnos nem tudok benne járni. Láttam, milyen sóvárogva nézte, hát járjon benne maga! Ha tud - te­szi hozzá, és már megy is. Én meg ott állok a csodacipő­ben, mint aki odakötött, és képtelen vagyok egyetlen lépést is tenni. Na, nem a meglepetéstől. Nem. Csak azért, mert az álomcipő talpa nem hajlik. Egybeöntött nagy­­darab beton. Olyan merev, mint egy hulla. Igen, semmi kétség. Ezt a cipőt halottaknak tervezték. Majd meghagyom a végrendele­temben, hogy ebben temessenek el! FABIÁN SÁNDOR tiét a legridegebb 9­ármen? Az orvosi rendelőknek meg­vannak a maguk meghitt pillana­tai. Nem időbeosztás-szerűek, megjelenésük váratlan. Az orvost nyugalom önti el, van ideje végig­nézegetni a személyi lapokba az­nap bejegyzett diagnózisokat, ke­zeléseket, és­­ talán éppen ez a tény adja a tíz-tizenöt perces lazí­tások varázsát - van ideje bizo­nyos elégtételre: aznap mindent megtett, mind mesterségbeli, mind humanitárius vonalon a betegek­ért. Arra is kedve támad néha, hogy végigmustrálja a rendelő álla­potát, a kézmosók körüli csempé­­zet tisztaságát, a falak körkörös fehérségét, különösen az olajfes­tékkel másfél méteres magasság­ban lefestett, mosható-törölhető részekét. Aztán arra is van ideje, hogy rá­­ripakodjon a nővérre, aki éppen tíz-tizenöt nyomtatvány közé gör­nyedve a napi összegzéseket vég­zi, a nemrégiben magánrendelővé lett intézmény bioszámítógépévé váltan. Sajnos, a mikrocsipek gyor­saságától messze lemaradva. - Pálma, hogy kerül az a felirat a toalett csempéjére? A nővér elmerevedett derékkal követi doktor Danyeket a fehércsé­­szés, klórmészszagú WC felé. - Rúzzsal firkantották ide, női rúzzsal - állapítja meg. - Én is gondoltam, hogy nem férfirúzzsal - jegyzi meg idegesen doktor Danyek. - Olvassuk csak: „Puhább papírt kérünk, nem va­gyunk fából. Még ott sem.” Tudja, mi ez? Magánrendelőnk hírnevé­nek rontása. Azonnal törölje le tiszta benzinnel, és holnapra sze­rezzen finomabb minőségű papírt! - Szóval három csomag minő­ségi toalettpapír... - veszi elő em­lékezetsegítő noteszét Pálma nő­vér. - Kérem erre is a pénzt. - Tudja, hogy még egy lejt sem kaptunk, mióta leszerződtünk a társadalombiztosítóval! Jó, jó, számlára vásárol és utólag meg­kapjuk az előlegezett összegeket. Három ilyen papírtekercs még csak hagyján, de gondoljon a sür­gősségi táskára, az üvegszekrény­ben elhelyezett életmentő gyógy­szerekre, a kiégett neoncsövekre... Doktor Danyek mély sóhajtás­sal adja át a pénzt az egykedvű nő­vérnek. Ezzel a meghitt pillanatok is eltűnnek: újra a rendelő paran­­csolóan „üzemszerű", szolgálta­tás-hangulatú légköre áll vissza. Ráadásul beteg kopog az ajtón, ami lényegében örömmel tölti el a magánorvos szívét, de azért gon­dolatai mélyén ott a tudatosan gá­tolt méltatlankodás: „Miért éppen most, ilyen későn?” - Kézcsókom, Kármen - fogad­ja barátságosra változott hangon a belépő hölgyet doktor Danyek. - Nagyon helyes, hogy ebben a ned­ves, hideg időben nadrágra váltott az örökös rövid ruházat után. Mi a panasza? - Szeretnék egy küldőpapírt a poliklinikára... - Most már szakorvosi járóbe­teg-rendelő a neve. És milyen pana­szai vannak? - Minden százméternyi gyalog­lás után szörnyű fájdalmat érzek a két lábamban. A barátnőim azt mondják, érszűkületem van. A doktor megállapítja, hogy Sziki Kármen lábán otrombán vas­tag talpú cipő van. Amúgy elegáns, de az ember lánya könnyen „lees­het” róla. - Hát... ha köves-kavicsos úton jár, más oka is lehet a lábfájásá­nak. Megvizsgálhatom? - Természetesen, de én ragasz­kodnék a desztillometriához. - Oszcillometria, Kármen, osz­­cillometria! - javít derűsen doktor Danyek. - Elnézést a közbeszólásért - néz jelentőségteljesen Pálma nő­vér a főnökére. - Kármen az aszfal­ton sétál! - A listánkra iratkozott, vagy sem? Igen! - felel önmagának a doktor. - Ha nem a mi pecsétünk van a küldőcédulán, a kivizsgálás egy vagyonba kerül. Tehát megír­juk a küldőcédulát, kavicsos út vagy aszfalt legyen bár a kiváltó ok! Egyébként tudjuk róla, hogy­ nagy dohányos, tehát indokolt egy ellenőrzés. - Más is ellenőrizhetné, nem csak mi! - dohog Pálma nővér, a küldőpapír megírása után, ahogy a páciens elmegy.­­ Esténként azok­ból a kék autókból... Doktor Danyek nem válaszol. Magában igazat ad beosztottjának, de nagyvonalúsága véleménye el­hallgatására készteti. Manapság, ha lehet, bizony nem árt egy kis többletbevételre szert tenni a fize­tés mellett, gondolja. Sziki Kármen már másnap megérkezik az eredménnyel. - Megcsinálták, kiértékelték? - nyit doktor Danyek a küldőpapír után, aminek hátsó felületére az eredményt vezetik. - Megmértek, de a kiértékelé­sért fizetnem kellett volna - közli Kármen. - Azt mondták, majd a családi orvos... Doktor Danyek hangosan ol­vassa az alsó végtagok vázlatos­­jelzéses rajza mellé írott számo­kat:­­ Felső comb szimmetrikusan négy egész öt, ugyanígy részará­nyosan négy-négy a két alsó comb, míg a lábszárak-lábak hármas szá­mot kaptak. Konklúzió: nincs ér­szűkülete. Sőt - somolyog­­ a lá­­gyéktájakon, tehát a felső combon még meglepően intenzív artériás keringés is kimutatódott! - így igaz, a fehér köpenyes fér­fi, aki mérte, meg is jegyezte, hogy ott vagyok a legmelegebb! - Vagyis ott a legjobb az oxi­génellátás - javít tudományosan doktor Danyek. - A véleményem: értágító gyógyszer nem kell, vi­szont ne viselje ezeket az emeletes talpú cipőket. Elegáns, de betétes, átlagosan vastag talpú cipők is megteszik. - Akkor legalább szilveszterre visszaveszem a miniszoknyámat! Másként hogyan legyek mutatós?! - keményedik be Kármen. - A legmelegebb testrésze majd kisegíti! - menti meg a kráko­­gó doktort a válaszadástól váratla­nul Pálma nővér. - Nekem van is egy eladó fekete sztreccsem! Olasz. Vastag, téli, de azért csinos. Érdekli? - Hogyne! - ragyog fel Sziki Kármen szeme. - Holnap pénzzel jövök. De felpróbálhatom? Tudom, hogy itt a rendelőben nem szabad. - Esetleg a kezelőben - veti oda jóindulatúan doktor Danyek.* - Végeredményben betegségmegelő­zés, prevenció a hűlés ellen.­­ „Manapság nem árt egy kis többletbevétel a fizetés mellé”, gondolja Pálma nővér, és talán sej­ti, hogy a főnöke fejében is éppen ez a gondolat jár... Tisztelettel odaszól tehát neki: - Az unokaöcsém hozott kül­földről néhány tucat rinocérosz­­szarv-őrletet. Én baráti áron ela­dom a doktor úrnak, ön pedig to­vábbadja. Mondjuk, szintén a ke­zelőben... - Tán csak nem akarja, hogy felpróbáljam... mit is mondok, itt helyben kipróbáljam a vevőnek? - neveti el magát a doktor. És úgy ér­zi, hogy megint néhány percnyi meghittség költözött a rendelőbe. - Nézzük meg azt a kezelőt, nincs valami „férfirúzsos” kiírás, hogy mondjuk túl kemény... azaz túl puha a vattánk! Urszinyi Mária: Család

Next