Bihari Napló, 1999. december (10. évfolyam, 283-307. szám)
1999-12-31 / 307. szám
1999. december 31. ++ * PETŐFI SÁNDOR Csokonai Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jóbarátai. Kilódul egyszer Debrecenből S a jóbarát előtt megáll, S ihatnám, pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály: „No, ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pincémben; Ottan nem egy hordó bor áll.” Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. „Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap. Amint egy hordóból dugaszt kikap: „Szaladj csapért! ott fönn felettem; Szaladj öcsém, de meg ne állj!” És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály. A sikra tette tenyerét a pap; Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap , a csap nem jött, és a pap morgott: „De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba' marad az a Csokonai Vitéz Mihály?” Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,) Felmen a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapott szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt, Elébe hoztak ételt és italt, És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. 1844. LÁSZLÓ GYÖRGY :Egyszerű vers Ezek itt nem azok, de éppolyan gazok, amilyen nagy gazok azok, kik nem ezek. Már azok sem azok, csak éppolyan gazok, amilyenek ezek, akik már nem azok, így hát azok, ezek éppolyan nagy gazok, amilyenek ezek s amilyenek azok. SZILVESZTERI - GITTÁI ISTVÁN Vonat a társaságban Már fütyült a vonat, meglódult, de társaságunk még nem tudta, hová, meddig utazik. Csak annyi volt bizonyos, hogy az előttünk álló éjszakát vidám együttlétben töltjük, elvégre ezer évben egyszer van ilyen, legyen hát különös, felejthetetlen, gondoltuk. Jött a kalauz, megveregette a vállunkat, meghúzta a demizsont, s felhatalmazott bennünket, hogy mi bármikor meghúzhatjuk a vészféket. Később a mozdonyvezető is benézett a fülkénkbe, és végigcirógatta az asszonydomborulatokat. Az asszonyok engedékenyek, mi férfiak meg elnézőek voltunk vele, mondván, ezer évben egyszer hadd részesüljön az édességből az árvuház sarja is. Miközben a vonat irányító nélkül kaptatott felfelé a dombon... A kockázatot és a masiniszta telhetetlenségét megelégelve, a társaság egyként nyúlt a vészfék után. Mint akiket csiklandoznak, heherészve, sikongva sorra leugráltunk a vonatról. A Hold meg a hó gyönyörűen világított nekünk Ennyi fény elég is volt a legszükségesebb tájékozódáshoz. Alighogy elült a távolodó vonat zaja, egészen messziről, odacsalogatóul megszólalt a hegedű. A társaság meg engedelmesen elindult a hang után. A kutyaugatás megnyugtatóan hatott: mégiscsak emberlakta vidéken járunk. De még mennyire! Izgatott gyermekhang azt kiabálta: Édesapám, megjöttek a kántálók! Mi lennénk azok? Legyünk mi azok a kántálók, akiket idevárnak. S minden előzetes gyakorlás nélkül rázendítettünk az Új esztendő, vígságszerző kezdetű dalra. Énekeltünk teli torokból, csupa szívvel, s az egyes után lepotyogtak vállainkról a kilencesek, így léptük át a ház küszöbét. Kántálóknak kijáró, hálás fogadtatásban részesültünk odabenn. Evés-ivás, kacarászás közepette egyszer csak becsipegett az udvarra a vonat. Nem volt mozdonyvezetője, kalauza, se utasa. Megsajnáltuk és kimentünk hozzá. Ez jólesett neki, s a maga módján ő is bekapcsolódott a vidám bolondériába: meglódult, visszatolatott, sistergett, s kéményéből fehér füstkarikákat eregetett a világosodni kezdő kék égre. Urszinyi Mária: Sárkányölő TÓTH ÁGNES Az oromcipő Nézzük egymást. Én és a cipő. Én tompán, fátyolos tekintettel, ő ragyogva, kacéran. Egy világ választ el tőle. Ez a világ egyetlen satnya árcédula. Az összeg, ami rajta vicsorog, harmincezer lejjel több, mint a havi betegnyugdíjam. Gebedjen meg, aki kiszámolta! Azért ezt a cipőt akkor is megveszem, ha három hónapig csak füvet legelek. Bár lehet, hogy addigra feldobom a talpam, és a cipő másé lesz. Másé bizony, mert már veszik is be a kirakatból, és nem más az, akinek van pofája felpróbálni az én szerelmetes szép cipőmet, mint a drága szomszédasszonyom! És jó neki. Fizet. Már viszi is. Úgy állok ott, mint Lórié, és féltékenység dúl a lelkemben... Két hét múlva, amikor kezdek megnyugodni, csengetnek. A szomszédasszonyom az. Kérdi, hogy hányas a lábam. Mondom, harminckilences. Öröm csillog a szemében. Kivesz a szatyrából egy csomagot és... és, ott a CIPŐ! A ragyogó. A modem. A magas talpú. Amiért képes lettem volna éhen halni! - Próbálja fel, s ha jó, magának adom - közli határozottan. Pont illik a lábamra. Értetlenül nézem a lakótársnőt. ■ - Ne, ne tiltakozzék - mondja. - Én sajnos nem tudok benne járni. Láttam, milyen sóvárogva nézte, hát járjon benne maga! Ha tud - teszi hozzá, és már megy is. Én meg ott állok a csodacipőben, mint aki odakötött, és képtelen vagyok egyetlen lépést is tenni. Na, nem a meglepetéstől. Nem. Csak azért, mert az álomcipő talpa nem hajlik. Egybeöntött nagydarab beton. Olyan merev, mint egy hulla. Igen, semmi kétség. Ezt a cipőt halottaknak tervezték. Majd meghagyom a végrendeletemben, hogy ebben temessenek el! FABIÁN SÁNDOR tiét a legridegebb 9ármen? Az orvosi rendelőknek megvannak a maguk meghitt pillanatai. Nem időbeosztás-szerűek, megjelenésük váratlan. Az orvost nyugalom önti el, van ideje végignézegetni a személyi lapokba aznap bejegyzett diagnózisokat, kezeléseket, és talán éppen ez a tény adja a tíz-tizenöt perces lazítások varázsát - van ideje bizonyos elégtételre: aznap mindent megtett, mind mesterségbeli, mind humanitárius vonalon a betegekért. Arra is kedve támad néha, hogy végigmustrálja a rendelő állapotát, a kézmosók körüli csempézet tisztaságát, a falak körkörös fehérségét, különösen az olajfestékkel másfél méteres magasságban lefestett, mosható-törölhető részekét. Aztán arra is van ideje, hogy ráripakodjon a nővérre, aki éppen tíz-tizenöt nyomtatvány közé görnyedve a napi összegzéseket végzi, a nemrégiben magánrendelővé lett intézmény bioszámítógépévé váltan. Sajnos, a mikrocsipek gyorsaságától messze lemaradva. - Pálma, hogy kerül az a felirat a toalett csempéjére? A nővér elmerevedett derékkal követi doktor Danyeket a fehércsészés, klórmészszagú WC felé. - Rúzzsal firkantották ide, női rúzzsal - állapítja meg. - Én is gondoltam, hogy nem férfirúzzsal - jegyzi meg idegesen doktor Danyek. - Olvassuk csak: „Puhább papírt kérünk, nem vagyunk fából. Még ott sem.” Tudja, mi ez? Magánrendelőnk hírnevének rontása. Azonnal törölje le tiszta benzinnel, és holnapra szerezzen finomabb minőségű papírt! - Szóval három csomag minőségi toalettpapír... - veszi elő emlékezetsegítő noteszét Pálma nővér. - Kérem erre is a pénzt. - Tudja, hogy még egy lejt sem kaptunk, mióta leszerződtünk a társadalombiztosítóval! Jó, jó, számlára vásárol és utólag megkapjuk az előlegezett összegeket. Három ilyen papírtekercs még csak hagyján, de gondoljon a sürgősségi táskára, az üvegszekrényben elhelyezett életmentő gyógyszerekre, a kiégett neoncsövekre... Doktor Danyek mély sóhajtással adja át a pénzt az egykedvű nővérnek. Ezzel a meghitt pillanatok is eltűnnek: újra a rendelő parancsolóan „üzemszerű", szolgáltatás-hangulatú légköre áll vissza. Ráadásul beteg kopog az ajtón, ami lényegében örömmel tölti el a magánorvos szívét, de azért gondolatai mélyén ott a tudatosan gátolt méltatlankodás: „Miért éppen most, ilyen későn?” - Kézcsókom, Kármen - fogadja barátságosra változott hangon a belépő hölgyet doktor Danyek. - Nagyon helyes, hogy ebben a nedves, hideg időben nadrágra váltott az örökös rövid ruházat után. Mi a panasza? - Szeretnék egy küldőpapírt a poliklinikára... - Most már szakorvosi járóbeteg-rendelő a neve. És milyen panaszai vannak? - Minden százméternyi gyaloglás után szörnyű fájdalmat érzek a két lábamban. A barátnőim azt mondják, érszűkületem van. A doktor megállapítja, hogy Sziki Kármen lábán otrombán vastag talpú cipő van. Amúgy elegáns, de az ember lánya könnyen „leeshet” róla. - Hát... ha köves-kavicsos úton jár, más oka is lehet a lábfájásának. Megvizsgálhatom? - Természetesen, de én ragaszkodnék a desztillometriához. - Oszcillometria, Kármen, oszcillometria! - javít derűsen doktor Danyek. - Elnézést a közbeszólásért - néz jelentőségteljesen Pálma nővér a főnökére. - Kármen az aszfalton sétál! - A listánkra iratkozott, vagy sem? Igen! - felel önmagának a doktor. - Ha nem a mi pecsétünk van a küldőcédulán, a kivizsgálás egy vagyonba kerül. Tehát megírjuk a küldőcédulát, kavicsos út vagy aszfalt legyen bár a kiváltó ok! Egyébként tudjuk róla, hogy nagy dohányos, tehát indokolt egy ellenőrzés. - Más is ellenőrizhetné, nem csak mi! - dohog Pálma nővér, a küldőpapír megírása után, ahogy a páciens elmegy. Esténként azokból a kék autókból... Doktor Danyek nem válaszol. Magában igazat ad beosztottjának, de nagyvonalúsága véleménye elhallgatására készteti. Manapság, ha lehet, bizony nem árt egy kis többletbevételre szert tenni a fizetés mellett, gondolja. Sziki Kármen már másnap megérkezik az eredménnyel. - Megcsinálták, kiértékelték? - nyit doktor Danyek a küldőpapír után, aminek hátsó felületére az eredményt vezetik. - Megmértek, de a kiértékelésért fizetnem kellett volna - közli Kármen. - Azt mondták, majd a családi orvos... Doktor Danyek hangosan olvassa az alsó végtagok vázlatosjelzéses rajza mellé írott számokat: Felső comb szimmetrikusan négy egész öt, ugyanígy részarányosan négy-négy a két alsó comb, míg a lábszárak-lábak hármas számot kaptak. Konklúzió: nincs érszűkülete. Sőt - somolyog a lágyéktájakon, tehát a felső combon még meglepően intenzív artériás keringés is kimutatódott! - így igaz, a fehér köpenyes férfi, aki mérte, meg is jegyezte, hogy ott vagyok a legmelegebb! - Vagyis ott a legjobb az oxigénellátás - javít tudományosan doktor Danyek. - A véleményem: értágító gyógyszer nem kell, viszont ne viselje ezeket az emeletes talpú cipőket. Elegáns, de betétes, átlagosan vastag talpú cipők is megteszik. - Akkor legalább szilveszterre visszaveszem a miniszoknyámat! Másként hogyan legyek mutatós?! - keményedik be Kármen. - A legmelegebb testrésze majd kisegíti! - menti meg a krákogó doktort a válaszadástól váratlanul Pálma nővér. - Nekem van is egy eladó fekete sztreccsem! Olasz. Vastag, téli, de azért csinos. Érdekli? - Hogyne! - ragyog fel Sziki Kármen szeme. - Holnap pénzzel jövök. De felpróbálhatom? Tudom, hogy itt a rendelőben nem szabad. - Esetleg a kezelőben - veti oda jóindulatúan doktor Danyek.* - Végeredményben betegségmegelőzés, prevenció a hűlés ellen. „Manapság nem árt egy kis többletbevétel a fizetés mellé”, gondolja Pálma nővér, és talán sejti, hogy a főnöke fejében is éppen ez a gondolat jár... Tisztelettel odaszól tehát neki: - Az unokaöcsém hozott külföldről néhány tucat rinocéroszszarv-őrletet. Én baráti áron eladom a doktor úrnak, ön pedig továbbadja. Mondjuk, szintén a kezelőben... - Tán csak nem akarja, hogy felpróbáljam... mit is mondok, itt helyben kipróbáljam a vevőnek? - neveti el magát a doktor. És úgy érzi, hogy megint néhány percnyi meghittség költözött a rendelőbe. - Nézzük meg azt a kezelőt, nincs valami „férfirúzsos” kiírás, hogy mondjuk túl kemény... azaz túl puha a vattánk! Urszinyi Mária: Család