Bihari Napló, 2002. április (13. évfolyam, 76-98. szám)
2002-04-06 / 79. szám
«e, ’ni április 6-7.A olvasót kapta m eg hangütést... Miniszterelnöknek kijáró ovációval fogadták a TV 2 Claudia műsorában Kokó Kovács István amatőr és profi olimpiai és világbajnokot. Mindig szimpatikus volt nekem ez a vékony alkatú, csillogó szemű sportember, aki sikert sikerre halmozott, úgy éreztem, legyőzhetetlen, szívós akarat feszül benne. Sajnálom, hogy az első vereség után megingott a ringben, s úgy határozott, hogy távozik a sportéletből. Szemmel láthatóan elérzékenyedett az ováció láttán, hogy most is maga mellett tudhatja a közönség szeretetét. Amikor a riporternő megkérdezte, hogy megérte-e ez a sok munka, lemondás, küzdelem, azt válaszolta: - Megérte, mert családomnak európai szintű életszínvonalat tudok biztosítani. Ebben a pillanatban összeszorult a gyomrom, s úgy éreztem, hogy kaptam egy horogütést. Sok „pletyka" kering arról, hogy a sport, a labda a pénz körül forog. Hallani bundázásokról. Szállóigévé vált: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Nagy pénz, nagy bunyó? Nem hiszem, hogy Kokó (csak) ezt akarta mondani. Hiszem, hogy ez a nyilatkozat egy lelki válságba, sarokba szorított ember elhamarkodott nyilatkozata volt. Talán ezt akarta mondani: Megérte, mert a szorítóban magam mellett éreztem egy nép szeretetét, biztatását, hallottam milliók szívének féltő dobbanását, mikor elhárítottam egy alattomos ütést. Én hálából az ő nevüket, zászlójukat vittem fel a dobogóra, öregbítettem ökölvasban az ország hírnevét. Az az igazi sportember, művész, író, újságíró, aki szenvedélyből csinálja azt, amit csinál. Persze az is jó, ha jár vele „anyagi” is. (Szilágyi) Nagyvárad Hiány szó a parlagi gondolkodásmódról Meglepetve olvastam a sajtóban a kormánynak azt a rendelkezését, hogy büntessék meg azokat a gazdákat, akik földeket hagynak parlagon. Ez a rendelkezés folytatása annak a módszernek, hogy a kormány a problémák megoldását az önkormányzatokra, a lakosságra hárítja (bár jelentős összegeket von el a helyi adókból). Egy kicsit az az érzésem, hogy az ilyen rendelkezések kifényezett íróasztaloknál születnek, szerzőik nem ismerik a romániai falvak valóságát. Egy hektár föld gépi megmunkálása, a szántás, tárcsázás, vetés, ekekapázás (búza esetében a kombájnozás) 3,5-4 millióba kerül. A kiöregedett volt téesztagok nyugdíja 350.000-400.000 lej. Aki nem nyugdíjas, annak annyi sincs. Úgy parasztosan számolva is közel egy évig kellene kuporgatni, hogy ki tudja fizetni. Ehhez még hozzá kell adnia a vetőmag árát és a saját munkaerejét. Ha sikerülne is vetni, betakarítani, a termést nem tudja eladni, nincsenek átvevőközpontok. Egyik alkalommal a terménysoron jártam a piacon. Nem volt vevő. Illetve egy, aki két kilogramm tengerit vásárolt, egy hozzá tévedt vadgalambnak... A kormány igyekszik felszámolni a veszteséges vállalatokat, a mezőgazdasági termelőket veszteséges termelésre kényszeríti? A kommunizmusban sokat szenvedett falvak lakosságát nem kellene odavetni a (korrupcióval átszőtt) ki sem alakult piacgazdaság farkastörvényeinek. Nyugaton támogatják a mezőgazdaságot. Olyan rendszert kellene kialakítani a mezőgazdaságban, gazdaságban, hogy az emberek ki tudják fizetni a gépi megmunkálást, érdekeltek legyenek a föld megmunkálásában, s így egy talpalatnyi föld sem maradna parlagon. V. Szilágyi István Nagyvárad Rosszul áll a mezőgazdaság szénája. Hazafelé menet, félúton Negyven percet vesztegelünk Csúcsánál. A délutáni személyvonat, mintha nem egy céghez tartozna, csak Csúcsáig visz. Innen indul később egy másik vonat Várad felé. Van időm nézegetni a csúcsai várkastélyt, itt élt egy ideig ifjú feleségével a költőkirály Ady Endre. Nem tudom, hol italozott a költő a határ menti tisztekkel, a park melyik szögletében dugta el borosüvegeit. - Boldog vagy? - kérdezte egy barát Csinszkától. - Nappal igen, éjszaka nem. (Robotos Imre: Az igazi Csinszka) Ady emberi nagyságán lehet vitatkozni, de költői nagyságán aligha. A mellettem lévő ülésen, a másik oldalon három nő ül. Kettő kekszet eszik, egy szorgalmasan kézimunkázik. Megjelenik valahonnan az emeletes vonat mélyéről egy utcagyerek, vonatgyerek, és mindenkitől ezer lejt próbál kérni. Megáll a három hölgy mellett, mohón figyeli az ennivalót, és csodálkozva nézi a kézimunkázást, ahogy a tű felcsillan, majd eltűnik a pamutszálak között, majd körülöleli azokat. Látja, érzi, hogy ott készül, formálódik valami, kicsit hasonlít az ő kopott pulóverére, biztos jó lehet, meleg lehet ebben a hideg időben. - Kérsz egy kis kekszet? - kérdi az egyik nő. Nem szól semmit, csak elveszi és tele szájjal majszolja. Tizenkét éves, hétévesnek látszik, az értelmi szintje egy három és fél évesé. Lelkiismeret-furdalást érzek, hogy nem szorítottam magam mellett helyet neki az ülésen. - Anyád hol van? - kérdezem. - Otthon - mondja artikulálatlan hangon. - Apád? - Nem tudom. - Hova mész? Nem felel. Elbűvölve nézi a csillámló tű táncát, ami egy pillanatra felvillan, majd eltűnik az anyagban. Ő még nem tudja, hogyan fonódnak-kötődnek, hogyan szakadnak el a szálak... V. Sz. : Nagyvárad « Kisebb gyűjteményünk lett a rovat legutóbbi megjelenése óta a váradi Chbárszky Gabriella leveleiből. Ez jó, örülünk, hogy szeret velünk csevegni. Íme a válaszok: az adott keresztrejtvényben valóban hiba volt, elnézést, egyszerűen azért reklámozzuk az előfizetést, hogy többen fizessenek elő - ez az olvasóknak is kényelmesebb megoldás, de igen, ha jobban megnézi, laptársunk is hasonló marketingstratégiával él. Városrendezési elképzeléseit, kérjük, ossza meg az önkormányzattal. • Szabó Tivadar Nagyváradról azért írt, hogy elmondja: kezd elege lenni a honi sajtót is elárasztó mindenféle polémiákból, az adok-kapokból. Szó ami szó, egyre több helyütt tapasztalni, hogy egyesek nem férnek a bőrükbe, megveszekedetten, rögeszmésen próbálnak ott keresztbe tenni másnak, ahol csak tudnak. Nem kell azonban túl sokat törődni velük: általában olyan komplexált figurákról van szó, akik valami miatt tartanak a másik embertől, akár van rá okuk, akár nincs. Az ilyen paranoia aztán örökös mocskolódásban, fúrásokban nyilvánul meg. Olyan közhelyesek, unalmasak ezek, mint maga a viselkedésük: szembe mosolyognak néha, az ember háta mögött meg ármánykodnak. Nem érdemes figyelni sem rájuk: hőbörögjenek, acsarkodjanak. Vagy elcsúsznak és hasraesnek egyszer a saját sárvermükben, vagy ami kevésbé valószínű kigyógyulnak a kórból, vesznek egy fürdőt, és tisztességes, ép, felnőtt emberekké vedlenek át. Mindegy. Lényeg, hogy fölösleges foglalkozni a gonosz, felfuvalkodott törpékkel. Ne hagyja Ön sem, hogy elrontsák a napját. • Szívderítőbb témáról írt Rövid Márta. Őt még március 15-e ihlette meg. Idén kicsit elkésett ugyan, de lesz még nemzeti ünnep, ezért idézünk leveléből: „Ne csak a múltra legyünk büszkék, amelyhez gyakorlatilag nincs közünk, abban álljon emberségünk, hogy tegyünk valamit másokért (...) Ne csak szavakban szeressük testvéreinket, hanem cselekedetekkel is. (...) Ne csak a múltra való emlékezés tartsa egységben nemzetünket, s ezen belül kisebbségi közösségünket, hanem a jövőépítés.” Úgy is van. • Neve elhallgatását kérő, e-mailben jelentkezett olvasónknak: a sofőr jogosan szállította le Önt a 12-es buszról kutyájával együtt, ha az eben nem volt szájkosár. Tiszteletlenül beszélni viszont nem volt joga a vezetőnek, írásban panasz tehető a közszállítási vállalatnál. Várja leveleiket Szeghalmi Örs (szeghalmio@informmedia.ro) Mióta vagyunk? Eddig úgy tudtam, hogy valahonnan Ázsiából származunk, s ide a mostani hazánkba 896 körül jöttek az elődeink. Nem így van ez. Egy világhírű mindent tudó a napokban kommunikálta, hogy a magyarok még úgymond a dinoszaurusz-korban léteztek, sőt, ők pusztították ki ezeket a nem kis állatokat, s a húsukat a nyereg alatt megpuhítván, megették őket. Micsoda új felfedezés! Máig azt hiszi az emberiség, hogy a dinoszauruszok korában nem létezett ember a Földön. De lám, létezett, mert állítja ezt Corneliu Vadim. Tudor (március 7-én mondta), aki nem beszél olyat, aminek a valóságtartalmáról nincs meggyőződve. Nos, örömmel fogadjuk ezt a felfedezést, vagy ne? Öröm, mert mi magyarok vagyunk a Föld első emberei. De mivel mindennek megvan az árnyoldala is, úgy ezt sem fogadhatjuk kitörő lelkesedéssel. Ugyanis ha mi voltunk az első emberek, akkor még Vadim is tőlünk származna, aminek mi egyáltalán nem örülnénk. Van köztünk is elég személy, aki kompromittál minket, ezt már ki sem bírná nemzetünk. Emiatt bármilyen komolyan is beszélt Vadim a parlament szent oltárán, muszáj lesz, hogy eldobjuk az elméletét, mert nem megalapozott, egyáltalán nem igaz. Albert András Nagyvárad A budai vár a sokak által hamisított, de szép történelmünk egyik jelképe (Szeghalmi Örs felvételei) Se oláholt,se étkezési jege Hiú reménnyel kecsegtetett a kormány bennünket nyugdíjasokat, amikor a média hírt adott, hogy Nagyváradon is - más városokhoz hasonlóan - létesül egy úgynevezett „olcsó bolt". Volt már egy ehhez némileg hasonló kereskedelmi létesítmény, az elején érdemes is volt ott vásárolni. Aztán - mint ahogy mindennel lenni szokött - a kezdeti felbuzdulás uán egyre apadt az árukészlet. A nemrég beígért olcsó bolt azt a lehetőséget csillogtatta meg előttünk, hogy az alapélelmiszereket jutányosabb áron vehetjük majd meg. Mi is lenne ez? Tej, kenyér, olaj, liszt, cukor, és mohóságunkban még azt is elképzeljük, hogy némi húshoz is hozzájuthatunk. Eljött a tavasz, de nagy csend. Semmi biztató jel. A híradás gyakran számol be a hol itt, hol ott történő sztrájkokról. Béremelést követelnek. Mi talán meg tudunk élni a kapott javadalmazásból? Harminc év vagy még több letöltött munkaidő után a létminimum alatt él a nyugdíjasok nagy hányada. Medöbbenve olvastuk, hogy 16 százalékkal drágul az áram. Ez további árrobbanást von maga után. Ki búja ezt még cérnával? Háromhavonként jut talunk némi emelést, amiből még egy kiló húsra sem futja. A nyugdíjasok esetleg éhségsztrájkot folytathatnának. De minek? Ki venné figyelembe? Esetleg megritkulna a nyugdíjasok száma... Arról is sok szó esik, hogy az alkalmazottak fizetését élelmiszerbonokkal egészítik ki. Mi miért nem vagyunk erre jogosultak? - kérdezte sok nyugdíjas ismerősöm. Én magam is elgondolkodtam ezen. Ha már nem tud az állam tisztességes megélhetést biztosítani az idős, munkában megfáradt embereknek, legalább ennyi nekik is járna! A háború utáni generáció sok nyomorúságot megélt. Abban reménykedtünk, hogy nyugodt öregkorra számíthatunk. Hát ez sem jött be... Völgyesi Erzsébet Jelképes falakba ütköznek a nyugdíjasok, ha gondjaikra próbálnak megoldást találni