Falvak Dolgozó Népe, 1969 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-19 / 46. (1171.) szám
2 Akikről keveset írunk „A TAGOT SZERETNI KELL...“ Elunom a bámészkodást: a Hargitára kapaszkodó autóbusz párás ablakán a vizslató szem sem lát messzire. És mi lenne látnivaló ? Csak az elsuhanó fenyőerdő végtelenje. A szemerkélő esőben, fátyolos ködben az is elveszíti zöld varázsát. A lábfájós, deréknyilallós rossz idő hangulata telepszik az utasokra. Le-lecsukódnak a szemhéjak, meg-megbillennek az elszenderedő fejek, tompa bágyadtság pillére lepi be az agyakat. Csak a velem szemben ülő két férfi hangoskodik a dermedtségben. A soványabbik felöl savanyú borszag terjeng. Fennhangon magyaráz, a másik — szélesképű, fasorra — inkább csak kényszeredetten válaszolgat. Ezek nem lehetnek barátok, talán még ismerősük sem. Még néhány perc és nyilvánvalóvá válik, hogy közönséges részeggel van dolgunk, aki az egész napi ügyintézéstől elfáradt, pihenni vágyó utasok nyugalmát zavarja , amennyiben lehet pihenni az autóbuszon. Szemek futnak fel a homlokokra, kíváncsi és méltatlankodó tekintetek a láthatáron. Többen meg is jeryzik : miért nem némítják már el ? Szóljon rá valaki! — A tagot szeretni kell, gazember, aki a tagot nem szereti — hallom már néhányadszor. Ki ez az ember és milyen tagot kell szerelni ? Semmitmondó öltözékéről, kopott aktatáskájáról, sovány, beesett arcáról nem tudom megállapítani. — Te nem hallgatsz meg engem — panaszkodik a sasorrúnak. Nézd, tényleg ittam jócskán, de azért meghallgathatsz. Csíkszeredában jártam, a nyugdíjamat rendezni. Megkínáltam X elvtársat, hogy kapjak meg egy szükséges papírt, de úgy látszik hiába folyt le a torkán. Eltelt a nap, igyekszem haza felé, Udvarhelyre. — Te meg hiába firkálsz — fordul felém, amint észreveszi, hogy figyelem. — Adj két bornyút és akkor ember vagy. Tudod te, hogy mi a munka ? Egész héten a falvakat járni ! Nekünk nem számít, hogy öthat órával többet dolgozunk. Jelen pillanatban is hétszázhetvenöt bornyú van a kezemen. Udvarhelyen csak nekem kell szólni és megvan a hús. De nem feketén. Valami derengeni kezd az agyamban, biztosan állatszerződő. Ismerek még egyet, aki kerékpárral járja a vidéket, megcsinálja a tsz-tagok szerződéseit, értesíti őket, hogy mikor vigyék a marhát a vágóhídra. — összesen tizennégy falu tartozik hozzám, mindenütt ismernek az emberek. ..a tagok“. Kökösi József bármelyik faluba hazamegy. Mert a tagot szeretni kell, gazember, aki... — Énekeljünk valamit, te! — kapja fel a fejét kevés szunyókálás után. Rekedtes hangon kopog néhány dallam nélküli, szó. — Segíts már te is — dünnyögi válaszként a zsitiigalásunkra. Kopasz homloka össze-összeráncolódik. A táskából élelmet szed elő, de alig fal egyet-kettőt, önmaguktól buggyannak elő szavai : — Egyszer 1,25 lejvel többet fizettek ki, mint amennyi járt. Nem akartam elfogadni, érted, nem kell, még az egy lej, huszonöt báni sem, ha nem dolgoztam rá. 17 éve dolgozom a mostani munkahelyemen, de még mindig fixum fertig kifizették a kapnivalót. Azért volt gazember nálunk is , a régi igazgató. Bármit csináltam, neki nem tetszett. Ezzel takarta azt, hogy ő csalt és lopott, ahol csak tudott. A miliciára került az ügye. Ügyes volt, minden nyomot eltűntetett. Ezeket ne írd le, régi dolgok, csak most eszembe jutottak. Igaz-e szomszédasszony — szól a most felszálló ismerőséhez. — Régi bútordarab már maga is, Józsi bácsi — válaszolja az barátságosan. Józsi bácsi már rég nem a süket füleknek beszélő különc, nem a méltatlankodás forrása többé számomra. Nyelvéről lekerült a lakat, az udvariassági póz, csak szót kell vele érteni. Mindenkinek el szeretném mondani, hogy ha éppen nincs terepen, virradattól nyolc, óráig a háztájiban dolgozik, nyolc órától pedig a tsz-ben. Szeretné elmondani, hogy ,,én is ember vagyok, húst adok nektek udvarhelyi, Csíkszeredai, szentkeresztbányai munkások, tengerparti nyaralók, ne menjetek el mellettem idegenül. Megöregedtem, sok jót és rosszat megértem, kijár nekem az, ami mindenkinek. Hallgassatok meg, figyeljetek rám, autóbuszok utasai. Ez életem tanulsága : a tagot szeretni kell, gazember aki nem szereti.“ Régi bútordarab Kökösi József, de még fénylik, ha olykor be is lepi néhány pohár bor párája, mint autóbuszunk ablakát a nedves levegő. Udvarhely-környéki falvak, ugye így igaz ? Parajdi László A segítség 1. — A répával hogy állnak ? — Felszedtük, behordtuk már mind egy szemig. — Hát ez hogy sikerült ? Sok helyen még a földben van, vagy lakásokban vár a sorsára. A gyár késett az átveréssel... — Elmondom, de közöttünk maradjon ! Volt egy elvtárs, aki házat épít. Tudta, hogy nekünk van gatterünk, megkéri vágjuk fel a rönkjeit. Szép deszkákat hoztunk ki neki, ő meg elintézte, hogy átvegyék a répát. De ezt csak úgy, négyszemközt mondom... 2. — Elnök elvtárs nincs egy kis fokhagymájuk ? — Nincs nekünk már egy szem sem. Miért kérdi ? Nincs a piacon ?... — De van, csak... Gondoltam, kisegítene... — Hát ha volna, nagyon szívesen, mert tudom, hogy rendesen megfizetné. De sajnos, nincs. 3. Lucernát csépel a gép. Négy ember dolgozik körülötte. Másik négy — különböző megyei szervek küldöttei és egy újságíró — bámészkodik. Az újságíró megkérdezi az egyik tagtól: — Nos, hogy megy maguknál a munka ? — Megy, meneget lassan. De ha meg négy emberünk lenne, sokkal jobban menne. 4. Egy hete szakad az eső. A mezőn nem lehet dolgozni. A kiküldött, akinek az a feladata, hogy sürgesse a munkát, állandóan az elnök nyakán ül. És türelmetlenül ismételgeti: ,Minden percet ki kell használni!“... „Ha továbbra is így haladnak, sohasem lesznek készen!“ Eláll az eső. A kiküldött mondja az elnöknek: — Elnök elvtárs, ki kéne mennünk a terepre. — Köszönjük szépen a segítséget, amit az elmúlt napokban kaptunk. Most már mi magunk is elboldogulunk valahogy... Sz. Gy. r . FALVAK DOLGOZÓ NÉPE Az ablak egy nádfedeles kunyhón van, a kunyhó kint a Kishegyen, a bihardiószegi Új Élet szőlőjében. Előtte kutyahaffogás torpantja meg a látogatót , és zavarja fel a csendből a gazdát. Olyan a kunyhó, mintha valami meseillusztrációból kelt volna életre, csupa gyermeteg aránytalanság , alacsony falain szinte ormótlan fedél — nagy sapka egy törpe fején. De lakójában semmi meseszerű. Láttára félresomfordál a vörös eb. Egyetlen szobán fedél a nagy sipka, mert a másik, az „borház". Ósdi ágy, szekrény, lóca, asztal és semmi egyéb benne, ami a valósághoz tartoznék, mert a kemence, az ablakocska már az épület, azaz egy kicsit megintcsak a mese része. Fejemet beleverem a fekete gerendába. Mintha Gulliver lennék bent... A felaggatott, összetöpörödött szemű szőlőgerezdek Robinsont idézik. Mondja Sanyi bácsi, hogy nem szereti, csak dekorációnak szánta. Kínál, kóstoljam meg, de homár dekoráció, nem rontom meg. A világra hunyorgó ablakocskát nézem s sokkal kevesebbet túlzok mint a mesék, ha tenyérnyinek mérem. Alig valamit tud belopni a falu távoli képéből. De csak most. Mert ha az ősz nem meztelenítette volna le előtte a fákat ,talán még annyit sem sejtetne, hogy tovább is van világ. — Hány éves, Sanyi bácsi ? — Hetvenhat. — Mióta él itt ? — Harminc éve. Amióta meghalt az apám. — S mindig csak így ? Egyedül ? — Igen. Lett volna kit elvegyek még fiatal koromban, de apám házát a bátyám örökölte, neki pedig nagy családja volt, s nem akartam a nyakukra menni. Soha életemben nem akartam más nyakára menni. Vagy tíz évvel ezelőtt hoztam ide egy asszonyt, de nem értettük meg egymást, elment. Meg is halt már. Jobb így egyedül. Nem szólnak meg... Egyszer a faluban valahogy kiesett a csibak a szájamból, lekoppant a földre. Ott volt a közelben vagy három fiatalabb asszony. Meglátja az egyik, hogy mi történt s mondja a többinek, de úgy, hadd halljam én is : nézzitek a vínsz... kipottyantotta fogai közül a pipát... és kacagtak. Ilyenek az emberek. Én sohasem kacagtam senkin. — Mondták, hogy dolgozgatni is szokott még. — Csak itt, a szőlőben. Hetven ári munkáját az idén is elvégeztem egész évben. Mennék én máshová is, csak a lábam. Elfogyott a lábam az első háborúban, tizenötben, a Kárpátok között, s most vénségemre kínozni kezdett. Máskülönben megtennék én. Nincs semmi szervi bajom. Valami percegeti a deszkát az ágy mögött. A macska a kemencén kuporog. Oda se neki. — Egyszer éjjel érzem, hogy mocorog valami a takarón. Volt akkor egy kis macskám. Gyere ide, cicuskám — mondogatom és simogatom szépen, míg össze-visszaharapdálja a kezemet. Lecsaptam a ház közepére, hogy megnyekkent belé, de eliszkolt, az anyja keservűt a ronda pocának... — A faluba gyakran szokott bejárat ? — Nem. Amikor a katulyát viszem, meg dohányt venni a csibakba. De mostanában nincs belé való dohány. — Most hol van a katulya ? — Bent van javítani. A katulya nélkül azt se tudom hányadika van ma. — Nyolcadika van ma, Sanyi bácsi. De mondja, mégis mivel telnek a napok itt egyedül ? — Hát csibakolok meg olvasgatok. Mindig szerettem olvasgatni. De csak a jó könyvet. Én nem veszem a kezembe a ponyvát. Most valami régi kalendáriumokat böngészek. Hát, kérem, sok nagy építkezés van mindenfelé... — Itt a hegyen nemigen lehet látni semmit. — Hát valamit itt is lehet... — Például ? — Lopást kérem, lopást lehet itt látni ! Egyszer megállítom az egyiket. Mondom neki, ha így viszitek, akkor hiába várjátok, hogy többet adjék a gazdaság. Azt szidjátok, pedig magatokat kellene szidjátok. De mit ér az én szavam ? Azt mondják víasz... A sánta lábamtól még lehetnék én itt a legnagyobb tolvaj... De obz kell ahhoz. Oszt hogy jöttek rá, hogy én itt élek a világon ?... Nem vagyok én érdekes maguknak !... Megyünk lefelé a faluba. Kísérőm, a brigádvezető a suvadásos út partján felkapaszkodik a szőlő közé. S hallom, hogy csúnyán káromkodik. Lejön újból hozzám. Ki van kelve a sodrából. — Azt a... Tűzifának nézte a szőlőkarót ! Kitépte a földből ! — mondja míg kisér lefelé, s egyre csak káromkodik. Aztán megáll, bocsánatot kér, hogy nem kisérhet tovább. Megy viszszafelé, ahol tetten érte a tolvajt... Ott fent pedig csibukol a magányos öreg, aki katulyának mondja a rádiót, de tenyérnyi ablakon keresztül is lát a világba s magányában is közelebb áll a közöshöz, mint esetleg többen ott lent, akik nincsenek egyedül s akik többhöz jutnak havonta, mint negyven lej. Gy. Szabó Gyula Tenyérnyi ablak világra Kezdődnek a hosszú téli esték: kellő és hasznos unaloműzőként néhány helyen már beindították a varró-tanfolyamokat Jelzőlámpás gazdasági diagnózishoz (Folytatás az 1. oldalról) bivalyfogat vagy traktor, ottragad a jármű. Az okok, hogy miért is van ez így, lehetnek százfélék (hallani még tán többet is) ! Hogy kit terhel nagyobb arányban a felelősség a mérhetetlen hanyagságért: a rossz út miatt hátrányba jutott falvak lakosságát-e, a községi néptanácsot, vagy a megyei illetékeseket-es erről is sokat lehetne vitatkozni. Mint ahogy vitatkoznak is rajta eleget. Viszont senki sem igyekszik rendbehozni a rossz utat, ez a kétségtelen tény. Okként hozzák fel azt továbbá, hogy mindig is Bánffyhunyad felé gravitált e vidék gazdasági élete, most azonban e város Kolozs megyéhez tartozik, míg a vasúton túli rész Szilágy megyéhez, s ez zökkentette volna ki a gazdasági élet szekerét megszokott vágányából. A közeli Bánnffyhunyad helyett a távoli Zilah kellene tehát felszívja az értékesítésre váró fölös terméket (főleg gyümölcsféléket), erre azonban képtelen — éppen az utak állapota miatt. Amelyekre fokozottan ráillik az úttalan jelző. Most november van s mi lesz áprilisig ? Mi lesz tíz és tíz itteni falu rendkívül gazdag gyümölcs (főleg alma, mert a szilvát, mivel nem jöttek érte felvásárló szervek, mint más években, kifőzik pálinkának, esetleg otthagyták a fák alatt) termésével ? Nos, egy része ott marad a majdnem minden portán kiterjedt és hangulatos gyümölcsöskertekben. Sokhelyt a fák alatt, mert nem is tartják érdemesnek összeszedni, hiszen elfogyasztani úgyse képesek, felvásárlók pedig nem jönnek, nem jöhetnek, nem tudnak bejutni. Amint Jakab István zsoboki igazgató-tanító kifejtette, egy hozzávetőleges felmérés alapján e kicsiny falu átlagában minden portán lenne mintegy 30—40 mázsányi fölösleges, tehát értékesítésre váró alma, nagy része jonathán, meg aranypármon. Ez — a jövő májusig, amíg ismét járhatókká válnak az utak— tönkremegy, elrothad. Rengeteg itt mindenütt a kő, azt lehet mondani, az egész Kalotaszeg csupa kő. Mészkő, s itt-ott rendkívül értékes márványkő is, amit szintén csak azért nem termelnek ki, mert... nincs út, ahol elszállítják. Nem is kell érte mélyre ásni, néhol a földréteg csak tíz-, tizenöt centi vastag. Mennyire helyi erőből, mennyire szükséges a megyei segítség ehhez, nyilván fontos részletkérdések, de el kell azt dönteni pontosan, kinek mi és mennyi a része, felelőssége, szerepe stb. De az út úgy kell, mint kenyér az embernek, út nélkül nincs fejlődő gazdasági élet, amire itt is kínálkoznak lehetőségek, út nélkül évről évre kárbamegy itt tendersokonyaai érték !