Falvak Dolgozó Népe, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1971-10-27 / 43. (1272.) szám

», ,„N­EM HAL MEG A 2. KI KÉT FÁT ÜLTETETTTM 1. Akik Szatmár környékén, Máramarosban és a Bihar­'­ban személyesen ismerik Leiher Gézát, és azok is, akik eddig csak hallottak róla, vagy a napi- és hetilapok (köztük a Falvak Dolgozó Népe), valamint tudományos folyóiratok hasábjairól szereztek tudomást tevékenysé­géről — bizonyára nem tartják indokolatlannak, hogy Király László induláskori verssorát idéztük cím gya­nánt.­­ „Ezért élsz te büszkén a föld felett, / mert nem hal meg az, ki két fát ültetett." / Hangsúlyozni szeret­ném azonban, hogy egyáltalán nem vagyok híve a valóság erőszakos „agyonpoétizálásának­", ki nem áll­­hatom a hajuknál fogva előrángatott dolgok feltupíro­­zását. Tisztelem a tényeket és a köztük lévő összefüg­gések felvillantására törekszem. Most is valami ilyesmi vezérel s nem a tetszetősebb köntös kedvéért teszem, hogy költői indítást hívok segítségül. A tények pedig ezek . Most fordultak termőre Szatmár környékén azok a gyümölcsösök, amelyek a síró homok meghódítása, be­telepítése után keletkeztek. Közel kétezer hektárról van szó összesen. És arról, hogy tíz évvel ezelőtt ezeken a területeken még csak az ördögszekér nyargalászott. . . A tények közé tartozik továbbá az is, hogy a „homok hősei" valamennyien Leiher Géza keze alól kerültek ki. S a csemeték úgyszintén. Abból a faiskolából, ahol Leiher Géza volt éveken át a főtechnikus. Persze, ez a kétezer hektár lehet nagyon sok is, és nagyon kevés is. Attól függ, hogy magához a fához, minden egyes kiültetett csemetéhez miként viszonyul az ember. Úgy érzem, nagyon lényeges szempont ez, és csakis ez lehet a mérce. Mert úgy hihetünk valóban a számoknak. Az igazság az, hogy annyian dobálóznak és takaróznak velük manapság, hogy a számok inflá­cióba kerültek. Akárcsak a szavak. Meg kell keresnünk mindig az aranyfedezetüket. Hisz ki ne tudná például, hogy fát lehet ültetni úgyis — szívtelenül, lélek nélkül —, hogy az soha ki ne hajtson. Előfordult már olyasmi nemegyszer, hogy két fa több termést hozott, mint két­ezer. Sokan elmondták előttem, csak ismétlésbe bo­csátkoznék, ha fejtegetném : a falusi ember, aki év­századokon át annyira összeforrott a természettel, a munkájával — az utóbbi időben kezd elidegenedni a munkája tárgyától. Mondhatnám azt is, hogy talán nem is olyan nehéz betelepíteni kétezer hektárt. A kér­dés az, hogy termőre fordulnak-e mind a fák. . . ? Igaz, két fára könnyebb vigyázni, mint kétezer hek­táréra. De én azt hiszem, hogy a termőrefordulás ígérete nélkül nem is érdemes semmihez sem hozzákez­deni. Hogy ebben hinni tudjunk viszont, nemcsak a ter­mészettel kell megküzdenünk. Hanem elsősorban sa­ját magunkkal, s a közönyösség, nemtörődömség bo­zótjával, amibe lépten-nyomon beleakad a tettek em­bere. A lényeg az, hogy magunkénak kell éreznünk a fák sorsát, ha azt akarjuk, hogy ők is sorsközösséget vállaljanak velünk. Nos, Leiher Géza, megítélésem szerint azok közé a kevesek közé tartozik, akik a gyü­mölcsfában nem a pillanatnyi hasznot látják elsősor­ban,­­ rideg számoszlopok mögül -, hanem azt, hogy k­itartó neveléssel, nemesítéssel a gyümölcsfák is töké­­l­etesíthetők. Sokkal inkább, mint az emberek. Éppen ezért nála a gyümölcsfák nevelésének, nemesítésének oktatása mindig is az ember formálásával, alakításá­val kezdődött. Komoly eredményt csak így lehet elérni. És nem elég csupán a szakismeret. Műveltség is kell hozzá. Az a fajta képesség, hogy úgy ismerjük a ter­mészet és a fák titkait, mint saját magunkat. Hogy otthonosan érezhessük magunkat ezen a földön. 2. Mostanáig úgy tudtam, hogy Leiher Géza előbb a pettyéni Agronómusok Házánál, s most az itteni min­tagyümölcsösben dolgozik Szatmár mellett. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy ez a fáradhatat­lan ember ötvenegy éves korában betegnyugdíjba kényszerült. Nem szívesen beszél arról, mert nehezen tudja elviselni ezt az állapotot. Mert a testet igen, de az értelem indulatát, az alkotó szenvedélyt nem lehet­­„míderbe" szorítani. Alig várja, hogy újból munkába állhasson. De azért nem ül élhetett kezekkel. Cikkeket, tanul­mányokat ír. A nagyüzemi gyümölcstermesztésről épp­úgy, mint a háztáji ésszerű kihasználásáról. S ezt an­nál szívesebben teszi, mert állandóan kérik, igénylik a tanácsait, elgondolásait. S mert régóta bebizonyoso­dott, hogy nálunk, a szocializmusban a nagyüzem és a háztáji nem zárják ki egymást. Hiszen a nagy­üzemi formák-módszerek mindjárt tíz éve véglegesen meghonosodtak az egész országban. Szükség van ál­landóan a tökéletesítésükre. Ha a fejlődéssel lépést akarunk tartani. S bebizonyosodott az is, hogy a kis­kert, a háztáji komolyan „besegít" a nagyüzemnek. Ha a termésmennyiségtől eltekintünk, akkor is marad egy vitathatatlan tény : új eljárásokat, módszereket dolgoz­hat ki a nagyüzemnek. Leiher Géza tanítványai pél­dául előbb a saját kertjükben bizonyították be a hi­­tetlenkedőknek, hogy érdemes a nagyüzemben is fog­lalkozni azzal, amit tőle tanultak. Egy év óta pedig újabb gondolat foglalkoztatja Leiher Gézát, amit a megyei pártbizottság is felkarolt. Tekintve, hogy Szatmárnak komoly kertészhagyományai vannak, most azon fáradozik, hogy Temesvár után végre Szatmáron is megalakuljon a Kertbarátok Egye­sülete. Mert csak így tudják közös erővel keresztülvinni, hogy a hatalmas újjáépítéssel egyidőben Szatmárt a „virág és a park" városává varázsolják. Ebbe az egye­sületbe szeretné tömöríteni azokat a munkásokat is, akik hétvégi kikapcsolódásként, aktív pihenés gyanánt kertészkednek. Sokan vannak ilyenek, és szükségük van az irányításra. Ugyanis újabban egy olyan gyakorlat van kialakulóban, amit nem lehet eleget dicsérni. Az üzemek élenjáró dolgozói kis földparcellákat kapnak bérbe. Hogy kertészkedhessenek. Ő, nyilván, a szakember szemével vizsgálja a kérdést. Az izgatja, hogy mi mindent lehetne ültetni ezekbe a kiskertekbe, s hogy ezek miként módosítják aztán Szat­már arculatát, Kertvárossá. Engem viszont a megyei szervek tudományos előrelátása kapott meg. Hisz mint laikus, jól tudom, hogy micsoda regeneráló erőt jelent hét végén a kertészkedés... Kapóra jön, hogy épp most olvastam valahol egy vasutasról, akit három éve nyugdíjaztak, s mert nem lelte a helyét sehol sem - az öreg korára félretett pénzéből telket vásárolt. De nem hagyta üresen, fokozatosan betelepítette. És most ez az ember azt állítja : „Kérem, én azóta tudom, mit jelent élni"­. Városon született, hosszú évtizedekig ott lakott, és csak a mozdonyról látott földeket, kerteket. Három év alatt azonban valósággal új életet kezdett terebélyesedő fái, fejlődő palántái, boglyosodó luga­sai között. Szakkönyveket forgat, új fajták, nemes fajta­változatok ügyében levelezget. Egyszerre kóstolt bele a tudás felemelő élményébe, a természet emberkézhez szelidült világába s a teremtő munka örömeibe. Ecet­tel vallatja a talajt a mésztartalomról ; betontámaszos kordonműveléssel próbálkozik ; a talajvíz nyári szintjét bemérve telepíti át a bogyósokat, és ha valaki netán érdeklődnék , gondolkodás nélkül sorolja a növényvédő szerek nyelvficamító neveit. A környék csodájára jár a kertjének. Hozzá zörgetnek be a legszívesebben gyü­mölcsért, zöldségféléért. Tőle kéregetnek magot, palán­tát, oltógallyat, akik időközben megirigyelték­ a sorsát... Úgy emlékszem, hogy a szerző a nyugdíjas vasutasról szóló történetet így fejezte be : „Bizonyos vagyok ben­ne, hogy tíz évvel tovább él, és tízszer jobb közérzettel, mintha tengve-lengve élne, enélkül a kései újjászületés nélkül..." Szóval: 110­,nem hal meg az, ,aki két fát ültetett". 3. Akiben ennyi sok a vi­talitás, és megvan az a csodá­latos képessége, hogy másokban is felszabadítsa az életerőt, akit olyan embernek egész biztos, számtalan ,,sikerélményben" volt része. Másodszori találkozá­sunk alkalmával épp erről faggatom Leiher Gézát. Hogy melyiknek örül ma a legjobban. — 1963 és 1960 között hetvenegy brigados végezte el Petlyénben, az Agronómusok Házánál, a gyü­­mölcstermesztési tanfolyamot. Voltak ott Szatmár és Nagykároly környékéről, az Avasból, meg Szilágycseb, Lápos, Nagysomkút, Nagybánya, Máramarossziget és a Visó vidékéről. Közülük kerültek ki a „homok hősei" : Löd­li Mihály Csomaközről ; Ludecher István Csanálos­­ról ; Alajos Aurel Szaniszlóról ; Kovács József Szatmár­­hegyről ; Ardeleanu Alexandru, Bontya Gyula, Surányi Gyula, Ursenie Gheorghe és társai Pettyénből... Azóta is állandóan tartjuk a kapcsolatot. Míg elsorolja, hogy közülük ki hányszáz hektár újon­nan telepített homoki gyümölcsösnek a „gazdája", egy bukaresti képeslapot keres elő. Négy évvel ezelőtti kel­tezés rajta. És a sorok írója arról értesíti Leiher Gézát, hogy egy országos gyümölcstermesztési vetélkedőn, a­­melyiken az akkori Máramaros tartományt képviselte , első díjat nyert." Az izgalmas percekben mindvégig eszemben voltak azok a szép előadások, amelyeket ön tartott nekünk Pettyénben. Erőt, egészséget kívá­nok, sok szeretettel : Cîrţa Vasile". Lehet örülni ma is az ilyen soroknak. Mintha csak az imént hozta volna a postás. Mert Cîrţa Vasile nemcsak a szép szavak, ha­nem a tettek embere. Hisz az elmélet gyakorlat nél­kül olyan, mint a kerék tengely nélkül. A Nagybánya melletti Feketefaluban ö­ talaj elég gyenge. És ez a fiatalember, ahogy hazakerült az egyéves tanfolyamról, bebizonyította falusfeleinek, hogy ha szívükön viselik a gyümölcsfák sorsát - gyümölcstermesztésből is meg le­het élni. De ehhez szaktudás kellett, az igaz. Érteni a fák lelkét, érezni, hogy ők is élőlények, csak éppen nem tudnak beszélni. Cîrţa Vasile azóta a termelőszö­vetkezet elnöke, s amióta ő az elnök, a soványtalajú feketefalusiak fő jövedelmi forrása a gyümölcs. 4. Az volt az érzésem, hogy órákig tudna beszélni min­­denik tanítványáról, úgy ismeri, hogy ki mit tett, és mit nem, az eltelt időszak alatt. De nem akartam, hogy éjfélbe nyúljon az idő, hisz még rengeteg kér­­deznivalóm van. Például az, hogy mi volt az ő „tan­folyamainak" a titka, hogy utána „valóságos csodá­kat“ műveltek az emberek. Hisz köztudomású, hogy a szokásos téli tanfolyamokat, agro- és zootechnikai kö­röket általában végigásítotzák minden faluban a részt­vevők. — Lélek nélkül nem szabad végezni ezt a munkát. A téli tanfolyamoknak eddig ez volt a legfőbb hibájuk. Sem az előadót, sem a hallgatót nem izgatta különös­képpen, amit csináltak. A földműves ember azt számí­totta , minek törtem az agyam, hisz engem úgysem kérdez meg soha senki, csak az utasítást kapom, hogy ma ide menj, holnap oda. A nagyüzem sorskérdéseit úgyis aszerint intézik, hogy milyen utasítást kapnak fentről. És igaza volt. De ezt méreg­drága áron fizet­jük meg, mert az emberek elszoktak a gondolkodástól. Az előadók pont ezzel a káros jelenséggel nem vették fel a harcot. Pedig a cél az, hogy a földműves em­berből művelt, sokoldalúan képzett mezőgazdasági szakembert képezzünk. A mezőgazdaság jövőjét más­ként nem lehet elképzelni. Tudatosítani kell végre, hogy az ő érdekük, ha nem adják fel a jó gazdaszel­lemet, ha nem nyugszanak bele abba, hogy helyet­tük mindig mások gondolkozzanak. Személyes, családi érdekük, hogy ne csak arra legyenek jók, hogy a sze­kérrel kivigyék a ganét a mezőre, vagy hazahozzák a szénát, megkapálják egyezéskor a cukorrépát. Ehhez, persze, olyan lehetőségeket kell teremtenünk számuk­ra, hogy tanulják meg kezelni a permetezőgépet s az öntözőberendezéseket egyaránt. Tanuljanak meg trak­tort vezetni stb. stb. Mert az ilyen ember aztán vigyáz arra, hogy ha a gyümölcsösben szánt, ne sértse meg a fákat, — mint a fizetéses, de nem hivatásos traktorista — hisz ő fogja metszeni, permetezni is azokat. De most hogy mondja az a téesz-tag, hogy az övé a gazdaság, Tia haton hatfelé rángatják. S ha látja, hogy dézsmál­ják a közöst, nem szól rájuk, mert neki az nem fáj. Mert azt számítja, hogy nem az övét lopják. Pedig ha a szőlőben vagy a gyümölcsösben minden szakképesí­tést igénylő munkát ő végez, nemcsak megdolgozik a termésért, de felelősséget is érez érte. S nem fogja senkinek megengedni, hogy dézsmáljon. Mert minél többet ellopnak a termésből, annál kevesebb jut neki részesedéskor. Tehát az a véleményem, hogy a szak­brigádok kialakítására kell helyeznünk a hangsúlyt... — Kiből lesz jó kertész, kiváló gyümölcstermesztő a nagyüzemben? - Szakmai rátermettség kell ehhez is, mint minden­hez. Mindenesetre ne kísérletezzünk azzal, hogy ju­­­hászokból faragjunk kertészeket. Ők maradjanak meg a maguk szakmájánál, és fejlesszék tovább az ősök­től örökölt évszázados tudományukat... - Úgy tudom, hogy sok nehézsége volt, amíg a gondolkodástól otthon elszoktatott kertészjelölteket rá­nevelte az értelemmel végzett munkára... — Hát igen... Amikor a metszésről tartott elméleti óra után kezükbe adtam a gyümölcsösben a metsző­ollót, s az egyiket, aki vaktában levágott egy ágat megkérdeztem, hát ezt miért tetted, azt felelte : „Azért, hogy bele ne akadjon a kabátom !" Megdöbbentett az „elmés" válasz, s azon nyomban megtaláltam rá az orvosságot. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de na­gyon bevált. Apránként rászoktattam őket, hogy met­szés közben beszéljenek a fákkal. Hogy mindig mond­ják, amit csinálnak. Például : téged visszaváglak csap­ra ; téged termőre váglak ; kiváglak, hogy ritkítsalak ; visszaváglak, mert gyenge vagy , te már letermett öreg vagy... És ilyenkor úgy zümmögött a gyümölcsös, mint ta­vasszal a méhkas. Hogy is mondta József Attila?­­,dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes." CSERE PÉTER S­eiher Géza munka közben

Next