Falvak Dolgozó Népe, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-10-27 / 43. (1272.) szám
», ,„NEM HAL MEG A 2. KI KÉT FÁT ÜLTETETTTM 1. Akik Szatmár környékén, Máramarosban és a Bihar'ban személyesen ismerik Leiher Gézát, és azok is, akik eddig csak hallottak róla, vagy a napi- és hetilapok (köztük a Falvak Dolgozó Népe), valamint tudományos folyóiratok hasábjairól szereztek tudomást tevékenységéről — bizonyára nem tartják indokolatlannak, hogy Király László induláskori verssorát idéztük cím gyanánt. „Ezért élsz te büszkén a föld felett, / mert nem hal meg az, ki két fát ültetett." / Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy egyáltalán nem vagyok híve a valóság erőszakos „agyonpoétizálásának", ki nem állhatom a hajuknál fogva előrángatott dolgok feltupírozását. Tisztelem a tényeket és a köztük lévő összefüggések felvillantására törekszem. Most is valami ilyesmi vezérel s nem a tetszetősebb köntös kedvéért teszem, hogy költői indítást hívok segítségül. A tények pedig ezek . Most fordultak termőre Szatmár környékén azok a gyümölcsösök, amelyek a síró homok meghódítása, betelepítése után keletkeztek. Közel kétezer hektárról van szó összesen. És arról, hogy tíz évvel ezelőtt ezeken a területeken még csak az ördögszekér nyargalászott. . . A tények közé tartozik továbbá az is, hogy a „homok hősei" valamennyien Leiher Géza keze alól kerültek ki. S a csemeték úgyszintén. Abból a faiskolából, ahol Leiher Géza volt éveken át a főtechnikus. Persze, ez a kétezer hektár lehet nagyon sok is, és nagyon kevés is. Attól függ, hogy magához a fához, minden egyes kiültetett csemetéhez miként viszonyul az ember. Úgy érzem, nagyon lényeges szempont ez, és csakis ez lehet a mérce. Mert úgy hihetünk valóban a számoknak. Az igazság az, hogy annyian dobálóznak és takaróznak velük manapság, hogy a számok inflációba kerültek. Akárcsak a szavak. Meg kell keresnünk mindig az aranyfedezetüket. Hisz ki ne tudná például, hogy fát lehet ültetni úgyis — szívtelenül, lélek nélkül —, hogy az soha ki ne hajtson. Előfordult már olyasmi nemegyszer, hogy két fa több termést hozott, mint kétezer. Sokan elmondták előttem, csak ismétlésbe bocsátkoznék, ha fejtegetném : a falusi ember, aki évszázadokon át annyira összeforrott a természettel, a munkájával — az utóbbi időben kezd elidegenedni a munkája tárgyától. Mondhatnám azt is, hogy talán nem is olyan nehéz betelepíteni kétezer hektárt. A kérdés az, hogy termőre fordulnak-e mind a fák. . . ? Igaz, két fára könnyebb vigyázni, mint kétezer hektáréra. De én azt hiszem, hogy a termőrefordulás ígérete nélkül nem is érdemes semmihez sem hozzákezdeni. Hogy ebben hinni tudjunk viszont, nemcsak a természettel kell megküzdenünk. Hanem elsősorban saját magunkkal, s a közönyösség, nemtörődömség bozótjával, amibe lépten-nyomon beleakad a tettek embere. A lényeg az, hogy magunkénak kell éreznünk a fák sorsát, ha azt akarjuk, hogy ők is sorsközösséget vállaljanak velünk. Nos, Leiher Géza, megítélésem szerint azok közé a kevesek közé tartozik, akik a gyümölcsfában nem a pillanatnyi hasznot látják elsősorban, rideg számoszlopok mögül -, hanem azt, hogy kitartó neveléssel, nemesítéssel a gyümölcsfák is tökéletesíthetők. Sokkal inkább, mint az emberek. Éppen ezért nála a gyümölcsfák nevelésének, nemesítésének oktatása mindig is az ember formálásával, alakításával kezdődött. Komoly eredményt csak így lehet elérni. És nem elég csupán a szakismeret. Műveltség is kell hozzá. Az a fajta képesség, hogy úgy ismerjük a természet és a fák titkait, mint saját magunkat. Hogy otthonosan érezhessük magunkat ezen a földön. 2. Mostanáig úgy tudtam, hogy Leiher Géza előbb a pettyéni Agronómusok Házánál, s most az itteni mintagyümölcsösben dolgozik Szatmár mellett. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy ez a fáradhatatlan ember ötvenegy éves korában betegnyugdíjba kényszerült. Nem szívesen beszél arról, mert nehezen tudja elviselni ezt az állapotot. Mert a testet igen, de az értelem indulatát, az alkotó szenvedélyt nem lehet„míderbe" szorítani. Alig várja, hogy újból munkába állhasson. De azért nem ül élhetett kezekkel. Cikkeket, tanulmányokat ír. A nagyüzemi gyümölcstermesztésről éppúgy, mint a háztáji ésszerű kihasználásáról. S ezt annál szívesebben teszi, mert állandóan kérik, igénylik a tanácsait, elgondolásait. S mert régóta bebizonyosodott, hogy nálunk, a szocializmusban a nagyüzem és a háztáji nem zárják ki egymást. Hiszen a nagyüzemi formák-módszerek mindjárt tíz éve véglegesen meghonosodtak az egész országban. Szükség van állandóan a tökéletesítésükre. Ha a fejlődéssel lépést akarunk tartani. S bebizonyosodott az is, hogy a kiskert, a háztáji komolyan „besegít" a nagyüzemnek. Ha a termésmennyiségtől eltekintünk, akkor is marad egy vitathatatlan tény : új eljárásokat, módszereket dolgozhat ki a nagyüzemnek. Leiher Géza tanítványai például előbb a saját kertjükben bizonyították be a hitetlenkedőknek, hogy érdemes a nagyüzemben is foglalkozni azzal, amit tőle tanultak. Egy év óta pedig újabb gondolat foglalkoztatja Leiher Gézát, amit a megyei pártbizottság is felkarolt. Tekintve, hogy Szatmárnak komoly kertészhagyományai vannak, most azon fáradozik, hogy Temesvár után végre Szatmáron is megalakuljon a Kertbarátok Egyesülete. Mert csak így tudják közös erővel keresztülvinni, hogy a hatalmas újjáépítéssel egyidőben Szatmárt a „virág és a park" városává varázsolják. Ebbe az egyesületbe szeretné tömöríteni azokat a munkásokat is, akik hétvégi kikapcsolódásként, aktív pihenés gyanánt kertészkednek. Sokan vannak ilyenek, és szükségük van az irányításra. Ugyanis újabban egy olyan gyakorlat van kialakulóban, amit nem lehet eleget dicsérni. Az üzemek élenjáró dolgozói kis földparcellákat kapnak bérbe. Hogy kertészkedhessenek. Ő, nyilván, a szakember szemével vizsgálja a kérdést. Az izgatja, hogy mi mindent lehetne ültetni ezekbe a kiskertekbe, s hogy ezek miként módosítják aztán Szatmár arculatát, Kertvárossá. Engem viszont a megyei szervek tudományos előrelátása kapott meg. Hisz mint laikus, jól tudom, hogy micsoda regeneráló erőt jelent hét végén a kertészkedés... Kapóra jön, hogy épp most olvastam valahol egy vasutasról, akit három éve nyugdíjaztak, s mert nem lelte a helyét sehol sem - az öreg korára félretett pénzéből telket vásárolt. De nem hagyta üresen, fokozatosan betelepítette. És most ez az ember azt állítja : „Kérem, én azóta tudom, mit jelent élni". Városon született, hosszú évtizedekig ott lakott, és csak a mozdonyról látott földeket, kerteket. Három év alatt azonban valósággal új életet kezdett terebélyesedő fái, fejlődő palántái, boglyosodó lugasai között. Szakkönyveket forgat, új fajták, nemes fajtaváltozatok ügyében levelezget. Egyszerre kóstolt bele a tudás felemelő élményébe, a természet emberkézhez szelidült világába s a teremtő munka örömeibe. Ecettel vallatja a talajt a mésztartalomról ; betontámaszos kordonműveléssel próbálkozik ; a talajvíz nyári szintjét bemérve telepíti át a bogyósokat, és ha valaki netán érdeklődnék , gondolkodás nélkül sorolja a növényvédő szerek nyelvficamító neveit. A környék csodájára jár a kertjének. Hozzá zörgetnek be a legszívesebben gyümölcsért, zöldségféléért. Tőle kéregetnek magot, palántát, oltógallyat, akik időközben megirigyelték a sorsát... Úgy emlékszem, hogy a szerző a nyugdíjas vasutasról szóló történetet így fejezte be : „Bizonyos vagyok benne, hogy tíz évvel tovább él, és tízszer jobb közérzettel, mintha tengve-lengve élne, enélkül a kései újjászületés nélkül..." Szóval: 110,nem hal meg az, ,aki két fát ültetett". 3. Akiben ennyi sok a vitalitás, és megvan az a csodálatos képessége, hogy másokban is felszabadítsa az életerőt, akit olyan embernek egész biztos, számtalan ,,sikerélményben" volt része. Másodszori találkozásunk alkalmával épp erről faggatom Leiher Gézát. Hogy melyiknek örül ma a legjobban. — 1963 és 1960 között hetvenegy brigados végezte el Petlyénben, az Agronómusok Házánál, a gyümölcstermesztési tanfolyamot. Voltak ott Szatmár és Nagykároly környékéről, az Avasból, meg Szilágycseb, Lápos, Nagysomkút, Nagybánya, Máramarossziget és a Visó vidékéről. Közülük kerültek ki a „homok hősei" : Lödli Mihály Csomaközről ; Ludecher István Csanálosról ; Alajos Aurel Szaniszlóról ; Kovács József Szatmárhegyről ; Ardeleanu Alexandru, Bontya Gyula, Surányi Gyula, Ursenie Gheorghe és társai Pettyénből... Azóta is állandóan tartjuk a kapcsolatot. Míg elsorolja, hogy közülük ki hányszáz hektár újonnan telepített homoki gyümölcsösnek a „gazdája", egy bukaresti képeslapot keres elő. Négy évvel ezelőtti keltezés rajta. És a sorok írója arról értesíti Leiher Gézát, hogy egy országos gyümölcstermesztési vetélkedőn, amelyiken az akkori Máramaros tartományt képviselte , első díjat nyert." Az izgalmas percekben mindvégig eszemben voltak azok a szép előadások, amelyeket ön tartott nekünk Pettyénben. Erőt, egészséget kívánok, sok szeretettel : Cîrţa Vasile". Lehet örülni ma is az ilyen soroknak. Mintha csak az imént hozta volna a postás. Mert Cîrţa Vasile nemcsak a szép szavak, hanem a tettek embere. Hisz az elmélet gyakorlat nélkül olyan, mint a kerék tengely nélkül. A Nagybánya melletti Feketefaluban ö talaj elég gyenge. És ez a fiatalember, ahogy hazakerült az egyéves tanfolyamról, bebizonyította falusfeleinek, hogy ha szívükön viselik a gyümölcsfák sorsát - gyümölcstermesztésből is meg lehet élni. De ehhez szaktudás kellett, az igaz. Érteni a fák lelkét, érezni, hogy ők is élőlények, csak éppen nem tudnak beszélni. Cîrţa Vasile azóta a termelőszövetkezet elnöke, s amióta ő az elnök, a soványtalajú feketefalusiak fő jövedelmi forrása a gyümölcs. 4. Az volt az érzésem, hogy órákig tudna beszélni mindenik tanítványáról, úgy ismeri, hogy ki mit tett, és mit nem, az eltelt időszak alatt. De nem akartam, hogy éjfélbe nyúljon az idő, hisz még rengeteg kérdeznivalóm van. Például az, hogy mi volt az ő „tanfolyamainak" a titka, hogy utána „valóságos csodákat“ műveltek az emberek. Hisz köztudomású, hogy a szokásos téli tanfolyamokat, agro- és zootechnikai köröket általában végigásítotzák minden faluban a résztvevők. — Lélek nélkül nem szabad végezni ezt a munkát. A téli tanfolyamoknak eddig ez volt a legfőbb hibájuk. Sem az előadót, sem a hallgatót nem izgatta különösképpen, amit csináltak. A földműves ember azt számította , minek törtem az agyam, hisz engem úgysem kérdez meg soha senki, csak az utasítást kapom, hogy ma ide menj, holnap oda. A nagyüzem sorskérdéseit úgyis aszerint intézik, hogy milyen utasítást kapnak fentről. És igaza volt. De ezt méregdrága áron fizetjük meg, mert az emberek elszoktak a gondolkodástól. Az előadók pont ezzel a káros jelenséggel nem vették fel a harcot. Pedig a cél az, hogy a földműves emberből művelt, sokoldalúan képzett mezőgazdasági szakembert képezzünk. A mezőgazdaság jövőjét másként nem lehet elképzelni. Tudatosítani kell végre, hogy az ő érdekük, ha nem adják fel a jó gazdaszellemet, ha nem nyugszanak bele abba, hogy helyettük mindig mások gondolkozzanak. Személyes, családi érdekük, hogy ne csak arra legyenek jók, hogy a szekérrel kivigyék a ganét a mezőre, vagy hazahozzák a szénát, megkapálják egyezéskor a cukorrépát. Ehhez, persze, olyan lehetőségeket kell teremtenünk számukra, hogy tanulják meg kezelni a permetezőgépet s az öntözőberendezéseket egyaránt. Tanuljanak meg traktort vezetni stb. stb. Mert az ilyen ember aztán vigyáz arra, hogy ha a gyümölcsösben szánt, ne sértse meg a fákat, — mint a fizetéses, de nem hivatásos traktorista — hisz ő fogja metszeni, permetezni is azokat. De most hogy mondja az a téesz-tag, hogy az övé a gazdaság, Tia haton hatfelé rángatják. S ha látja, hogy dézsmálják a közöst, nem szól rájuk, mert neki az nem fáj. Mert azt számítja, hogy nem az övét lopják. Pedig ha a szőlőben vagy a gyümölcsösben minden szakképesítést igénylő munkát ő végez, nemcsak megdolgozik a termésért, de felelősséget is érez érte. S nem fogja senkinek megengedni, hogy dézsmáljon. Mert minél többet ellopnak a termésből, annál kevesebb jut neki részesedéskor. Tehát az a véleményem, hogy a szakbrigádok kialakítására kell helyeznünk a hangsúlyt... — Kiből lesz jó kertész, kiváló gyümölcstermesztő a nagyüzemben? - Szakmai rátermettség kell ehhez is, mint mindenhez. Mindenesetre ne kísérletezzünk azzal, hogy juhászokból faragjunk kertészeket. Ők maradjanak meg a maguk szakmájánál, és fejlesszék tovább az ősöktől örökölt évszázados tudományukat... - Úgy tudom, hogy sok nehézsége volt, amíg a gondolkodástól otthon elszoktatott kertészjelölteket ránevelte az értelemmel végzett munkára... — Hát igen... Amikor a metszésről tartott elméleti óra után kezükbe adtam a gyümölcsösben a metszőollót, s az egyiket, aki vaktában levágott egy ágat megkérdeztem, hát ezt miért tetted, azt felelte : „Azért, hogy bele ne akadjon a kabátom !" Megdöbbentett az „elmés" válasz, s azon nyomban megtaláltam rá az orvosságot. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de nagyon bevált. Apránként rászoktattam őket, hogy metszés közben beszéljenek a fákkal. Hogy mindig mondják, amit csinálnak. Például : téged visszaváglak csapra ; téged termőre váglak ; kiváglak, hogy ritkítsalak ; visszaváglak, mert gyenge vagy , te már letermett öreg vagy... És ilyenkor úgy zümmögött a gyümölcsös, mint tavasszal a méhkas. Hogy is mondta József Attila?,dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes." CSERE PÉTER Seiher Géza munka közben