Falvak Dolgozó Népe, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-13 / 2. (1231.) szám
9 MTORISTÁK Imre Bandi emlékére A vihar serdülő előszele kavarja az út porát. A halotti csendet csak a kocsma zaja zavarja. Fülledt, szivarfüstös a levegő. Néha egy-egy részeg nótafoszlány emelkedik ki a zsivajból. A sarokasztalnál két legény ül. Traktoristák. Egyikük: tömzsi, barna legény, nagyokat üt a bortócsás asztalra. Akadozva mondja : — El kell menjünk, koma!... a lakodalomba... az unokatestvérem a menyasszony ! A másik egykedvűen szivarozik. Elnéz a „komája* feje fölött. Tekintete valahol ott sétál az „énekelni tilos !* felirat légypiszkos papírján. A tömzsi még mozog egy darabig. Hirtelen feláll, imbolygó léptekkel megindul a kijárat felé. Társa követi... A vihar egyre erősödik. Kísértetiesen villognak a villámok. Felbőg egy traktor és végigrohan a falun. Fényszórója rést hasít a sötétbe. Kifut a faluból, hegyre kapaszkodik. Tombol a vihar... A fényszóró fénye merészen kanyarog felfelé a szerpentinen. A motor versenyt bőg a tomboló viharral... Egyre sűrűbben villámlik. Kiérnek a tetőre. A motor elhallgat, s a néma traktor őrülten rohan lefelé... Jön az első kanyar. Ezt szerencsésen megúsztuk. Cikáznak a villámok... Könyörtelenül. Jön a második kanyar... Ez is sikerült. A sárhányón kucorgó traktorista fejéről lerepül a sapkaTM És itt a harmadik kanyar! Visítanak a kerekek ! Hiába, nem lehet lefékezni az őrületet ! Hatalmas csattanás, kialszik a fényszóró... és nagy cseppekben megered az eső... MÁTHÉ ANDRÁS FALVAK DOLGOZÓ NÉPE Kénytelen vagyok egyedül nekivágni az útnak. Akivel már pár nappal ezelőtt megbeszéltük a mai búvárkodást, nem tud velem jönni, sürgős munkája van a gazdaságban. Megmagyarázza az útirányt, egy-két szóval még eligazít és indulok is a Merke felé. A szénégetőknél kell kezdjem a patakmeder átkutatását A barakk ajtajában egy ember áll. Nem ismerem, odaköszön s haladok tovább a patak mentén, ő tekintetével követ. Már az első patakmart magára vonja figyelmem. Majdnem háromméteres fal, ki tudja hány éve, évtizede mosódott e mély meder. Meg sem kell mozdítanom a földet, meglátom az első cserépedény-darabkákat. Elég mélyen fekszenek. Egyik lábammal az omló martnak támaszkodom, másikkal pedig a vízből kiálló köveken állok. Elég nehéz így állni, de erre most nem figyelek. Alattam gyors iramban rohan a tisztavízű patakocska. Megpróbálom kiemelni a cseréptöredékeket a földből, de nem megy. Száraz, kemény a talaj, csak most jövök rá, hogy a bontó szerszám nélkülözhetetlen. A barakk falának csákány van támasztva, megfelelne nekem. Elkérem s indulok is vissza. Óvatosan dolgozom, újabb és újabb edénytöredékek kerülnek elő. Az eredmény meglep, nem számítottam ennyire. A szénégető kíváncsi munkámra, megáll hátam mögött, figyel egy darabig, majd megszólal : — Minek szedi azokat a köveket az elvtárs ? — Meg szeretném tudni, hogy kik laktak ezen a helyen ! — Ezt keresi... ? Valamikor itt volt a falu... Az öregek mondják... Lehet vagy háromszáz éve... — Nem háromszáz, hanem háromezernél is régebb... Kissé furcsán néz rám. Nem hiszi, amit mondok, magyarázkodnom kell... — Hát... mindenki a maga szakmájával... Ugye az elvtárs is abban fejleszti magát... Munkánkból élünk... — Ez szent igaz... — Nem mondom, szép dolog a kutatás... S aztán jól ki lehet-e jönni ? — Attól függ, kivel ? — Hát a keresettel... — Ha dolgozunk, akkor... — Biztosan jól megfizetik az ilyen munkát. — Lehet, de ezért a munkáért én nem kapok semmit. — De kapja a fizetést... — Azt igen, de nem ezért, hanem a tanításért. — Ha szabad kérdeznem, honnan tetszik lenni ? — Én a szomszéd faluból. — S onnét csak ezért jött ide ? — Bizony ! Ismét bizonytalankodva néz rám, még nem tudott dönteni magában, hogy ugratom-e, vagy komolyan beszélek. Megmagyarázom, hogy az iskolásokkal régészkedünk, már egy várrom korát is sikerült munkánk nyomán meghatározni, s a következő vakációban itt is szeretnénk munkálkodni. Eddig a parton állt, most lejön mellém, gumicsizmában van, beleáll a vízbe s ő is kiálló cserépdarabkákat próbál kiszedegetni. KOVÁCS LÁSZLÓ tanító, Oklánd, Hargita megye AMIT NEM FIZETÉSÉRT CSINÁLOK Pályázatunkra érkezett Kitárt kapuval Felnőttek szoronganak az iskolapadokban : szülők. A legnagyobb osztályterem zsúfolt, minden kéznél lévő széket, padot és egyéb ülőalkalmatosságot felhasználtak már. Nehezen kerül hely annak, aki elkésett. Egyszerre véget ér a figyelem feszült csendje, helyét lelkes tevékenység-láznak adja át. Most vitatják meg azokat a kérdéseket, melyben az iskola a szülők segítségét kéri. Kaput kellene állítani, s befejezni a tavaly abbamaradt kerítést, mely az iskola udvarát elválasztaná a pataktól s a nyílt utcától. Mindenki beszélni szeretne, egymás szavába vágva közlik véleményüket, ötleteiket, felajánlásaikat. — Mindenki járuljon hozzá, amivel tud, deszkával, sassal, hevederrel ... Adok tíz szál deszkát. — A néptanács utal ki, csak igényelni kell. — Az igaz, hogy utal ki, de mikor. Ez nem várhat. — Vállalom a kapu vasalását. — Én másodmagammal összeállítom, csak szóljanak, amikor együtt van az anyag. — Két sas és három heveder — írja tanítónéni, legyen szíves. — Állok két kiló neki való szeget. — Kapura való lécet adunk. Legyen olyan, amilyen kell. — Három jó cserefa sast hozunk. — Nemcsak anyag, ember is kell, aki megcsinálja. — Jövök segíteni — De hamarosan legyen, mert kell az a kapu ! — Két hét alatt behozzuk, ha nem, akkor jobb, ha nem szólunk semmit. — A harmadik héten készen is lesz a kert s a kapu, olyan, hogy meg lehet nézni — Ha valaki nem tud annyit hozni, amennyit megígért, most mondja meg. Akkor jöjjön inkább segíteni. " A szülőértekezletet követő nap megérkezett az első szekér, három sast hozott. Aznap nem jött más senki. Másnap, harmadnap, negyednap sem. Lassan eltelt az első hét, már csak néhány nap maradt a maguk szabta határidőig. S mikor az iskolában arra gondoltak, hogy most kérjék-e a kiutalást, vagy csak tavasszal, megérkezett a hír ; a kaput teljesen kész, összeállított állapotban hozzák a kitűzött időre. ...A legközelebbi szülőértekezleten talán még kisebb lesz az osztályterem, mert az iskola zárt kapuval várja egykori tanítványait. DEMETER ZOLTÁN KOSAHUBA FERENC : Anyaság PÁLYÁZATUNK DÍJNYERTESEINEK NÉVSORÁT LAPUNK KÖVETKEZŐ SZÁMÁBAN KÖZÖLJÜK (Folytatás az 1. oldalról) — Menj Nagybányára. Kitanulod a kőműves mesterséget, aztán... Néhány vele egykorú legény Vajdahunyadra csalogatta. Béla nem ment sehova. Nem azért, mert nem érzett elég ügyességet magában egyik vagy másik szakma megtanulásához — bár az iskolában nem nagyon törte magát az elsőbbségért —, maradt, mert mások, és elég sokan, megfutamodtak. Belépett a szövetkezetbe. Már az első évben brigádos lehetett volna, ha vállalja. Nem vállalta. Akkoriban az egész falu a brigádosokat szidta. Kit is szidhattak volna mást a kezdeti botorkálás miatt ? Béla a látszólagos közöny fedezékéből figyelte a „széljárást". És ez neki nem kedvezett. A gazdaságban éppen csak annyit dolgozott, amennyit mint tagnak feltétlenül kellett. Annyit, amennyit a volt gazdák is dolgoztak. A háztájin többet termelt, mint apja három holdon. Négy-öt leszerződött bikaborjút hizlalt, malacokat nevelt. Lovat tartott (a gazdaság vezetősége szemet hunyt felette), almát, szilvát fuvarozott Csíkba, helyette krumplit, kukoricát hozott. Ő kaszálta le az útszéli füvet, levágta „részibe“ a gazdaság „kint felejtette kukoricakóréját. Hogy miért nem dolgozott a szövetkezetben is ilyen lelkesedéssel ? Azért, mert nem látta egyéni munkájának az eredményét. Nem a jövedelmet keveselte. Azt szerette volna, hogy mindenki úgy dolgozzon, mint ő. — Tudom, az a legrosszabb — mondja — amikor te becsületesen izzadsz, s a másik, melletted, csak fuserál vagy dögösködik. Ilyenkor aztán nem vígasztal az, hogy te többet keresel, csak káromkodsz. Hadd meséljek el egy esetet. Négy vagy öt évvel ezelőtt, egy júniusi szép hajnalon, elindultam kaszálni. Az oldalban volt tizenöt hektár lucerna, derékig érő, egy kicsit már elöregedve, azt kellett volna levágni. A nap már egy arasznyira volt a Hargita felett, de én még mindig egyedül húztam a kaszát. Úgy tízóra felé jött a brigádos, szidja a fentvalót, de csúnyán. Mondom neki jó mérgesen : — Sétifikálás helyett gyere, állj ide mögém. Átkozódni mindenki tud. Nem szólt egy szót sem, bement a faluba. Gondoltam, hogy emberek után megy, úgy is volt, de egyedül jött vissza, három kaszával a hátán. És mit ad isten, úgy dél körül az elnök is megérkezett. Szóhoz sem engedtem jutni. — Ganénak vetettük-e ezt a lucernát, elnök elvtárs ? — kérdeztem. — Mert, ha nem, akkor álljon ide maga is a szentségit ! — Nagyot nézett az elnök. Rátarti ember volt, csak parancsolgatni szeretett, és ehhez aztán értett is. — Nekem gyűlésbe kell menni — mondta. — Jönnek a rajontól. — Jól van — így én, s letettem a kaszát. — Csak gyűljenek. Aztán amikor vége van, ne felejtsen el felkölteni. Mert én addig bizony lefekszem. Az elnök elment, az ebédet mi is otthon ettük meg s elfelejtettünk visszamenni. Ma is tartom : ott, ahol az elnök sokat gyűlésezik, ott nem kopik el a kasza vagy a kapa éle. Ahogy erősödött a szövetkezet, úgy gyengült Béla háztáji gazdasága. Ma már nem jár gyümölccsel Csíkba, lovat sem tart. Tehenész. Öt-hatszáz munkanapra számít ebben az évben is. Két év alatt házat épített, városi mintára. Szakított ARCOK,SORSOK