Falvak Népe, 1946 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1946-07-28 / 15. szám
Petőfi a maga szobráról Briecz Károly Írja Petőfiről móló visszaérnie kezeseiben „Uri-uccai tanyánkon, a Pilvaxkávéház, a későbbi „Forradalmi csarnok“ kerek asztalánál 1844-ben egyszer egy olasz árulgatta gipsz szobrocskáit s Petőfi önkéntelenül a kosárba nézett. — Nézd, csak nézd, a biz ott van a te borzas fejed is a Schilleré és a Göthéé mellett — szólt Pákh gúnyosan mosolyogva. — Beszélhetsz ... de csak azt mondom, nemsokára meglátod ezt a borzas fejet is ott a németjeid mellett, s lesz még nekem olyan szobrom is, amely előtt mindnyájan kalapot fogtok emelni — pattant fel Petőfi büszke önérzettel“. Petőfi Bemről Petőfi Sándor írta az alábbi sorokat 1819-ben a burlupisti Közlöny 93. számában „A napokban voltak itt a hadügyminiszter és a nemzetgyűlés kiküldöttei, kik hozzák Bemnek az elsőrendű érdemjelet. Az öreg Németh ezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelt: — Én nem vagyok szónok, s ha az volnék sem tudnék most beszélni, engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobbkezét, mely az én hazámért vérzett! És sírva csókolta meg a tábornok csonka kezét s mi, tik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk — de ezt nem olvasni, ezt hallani és látni kellett volna. Tegnap küldte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van azok közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan; nem azáltal, hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem,vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki ne írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, balkezével, mert jobbja még fel van kötve, s ezt mondá: — Balkézzel tűzöm föl, szívem felöli kezemmel! — s midőn elvégző, megölelt, hosszan, melegen megölelt. Az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de Istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly mély megilletődéssel, melyről, ha eszembe jut, most is reszket lelkem, ezt feleltem: — Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.““ PETŐFI SÁNDORHOZ ívta: Pervomajszki Leonid Kúnszentmárton: Nem jó álom szememre, ő élt és énekelt e földön, ő! Akadtam rútabb tájra s ennél szebbre. Van sok város, falu, folyó, mező. Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam. És nem te dúltad fel nálunk a kertet. De háború van. Tollam mellett kardom, így jöttem országodba. Jönnöm kellett. Ez hát a zápor, mely téged vert régen... Ma én vagyok, kit bőrig áztatott. Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen. Csak egy csermely, mely itt lenn csacsog. És épp e fák lesték egykor (ki tudja’), Mi fájt, mi ébredt, zengett szíveden; Merről eredett s hová vitt sorsod útja, E fáktól végre megkérdezhetem. Te is tollal s karddal mentél csatába. Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán! S itt ez az éjszemű lány unokája Annak, kit még te csókoltál — talán. Találkoztunk, bár száz év választ széjjel. Köztünk nincs per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk,véget ért az éjjel. Amott már halvány pírt öltött a part. A nap közéig. Felszáll a páratenger. Lelkemben ősreménység ébredez. Eggyé olvasztott bennünket november. — Egyforma vér- s esőcsepp permetez ... (Radó György fordítása) NÉPÜNK ÉS IRODALMUNK Nemcsak a miénk, magyaroké már Petőfi Sándor, hanem az egész nagyvilágé. Ennek a bizonyítéka az alábbi két költemény, az egyik a szovjet -orosz Pervomajszki Leonid-tól, a másik a francia Coppée Francjois-tól. PETŐFIHEZ Irta; Coppée Francois Mint szegény utas, kit zordon félidőn A nyájas háziasszony szelíd tűzhelye véd. Míg arca elborul, halk búcsút venni jön, És homlokon csókolja a háznak gyermekét: Eképp siettünk hozzád, magyarhon francia Vendégei, kezünkben virágok dús fűzére; Hozzád, óh! költő-harcos, hazád kedvenc fia, Ki énekeltél neki s meghaltál bátran érte. Lángész hevében égni, s meghalni csatatéren! Fennállni büszke ércben s porlani sír nélkül! De nem sajnállak érte, — irigyellek, oh testvérem. Ember dicsőbb, szebb sorsban itt lenn nem részesül. Hol nagy szivedre gázolt vérszomjasi csőcselék S meghaltál, hogy ne halj meg többé soha, sohá, Ested helyén bizonnyal vadrózsa bokra ég, óh! szerelem s szabadság fenséges dalnoka! Vadrózsa bokra, melyben szép lelked még^ virul! _ — S jegyespár arra bolyongván, mit ifjú keze tör. Virágodtól a kedves hőbb szerelemre gyűl, Az esküben több báj lesz,a csókban több gyönyör. S ha enyhe alkonyon ott ül a csalogány — Szárnyas, szabad kis dalnok, ki bokrod meglelni Reszket, megittasul rózsádnak illatán S dalol, dalol bűvölten a csillagok felé!