Falvak Népe, 1991 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1991-04-13 / 15. (69.) szám
Ünnep — a gyökereknél NÉMETH LÁSZLÓra emlékesen április 6-án Nagybánya. Bár az író szülőházát ma már csak fénykép őrzi (a prefektúra áll annak az épületnek a helyén, ahol 1901. április 18-án megszületett), emléktábla elhelyezése s koszorúzás egészítette ki a rendezvényre meghívott magyarországi és hazai Németh László-kutatók előadásait, a Lendvay Márton nevét viselő helyi műkedvelő együttes, valamint a debreceni kollégium kántusának műsorát. Az ünnepség a református templomban zajlott le, annak bejárati folyosóján helyezték el a Törös Gábor készítette emléktáblát. — Nem véletlen — nyilatkozta SÁNDOR IVÁN irodalomtörténész —, hogy Nagybányán, az író szülővárosában kezdtük el az idei Németh László ünnepségeket. Arról a kérdésről, hogy mit jelent ő a magyar és az európai irodalomnak, itt beszélhettem igazán, s bizonyíthattam az írónak már fiatalkori alkotásain keresztül, hogy a magyar irodalom határokon innen és túl egy és oszthatatlan része Európa irodalmának. Huszonöt esztendősen átfogó tanulmányt írt Erdély irodalmáról, később sorozatban elemezte az erdélyi alkotókat, többször ellátogatott szülőföldjére. Egész életművében jelen van Erdély, drámáiban pedig épp a Misztótfalusi Kis Miklósokkal járja be a lélek és a szellem útjait. Mindez tulajdonképpen innen indul el. Művei egyes soraiban, a memoárokban, a versekben, a mentalitásban felfedezhető Nagybánya. Németh László a szomszéd népek barátságának eszméjét hirdette. A Közép- és Kelet-Európa kis nemzeti megbékélése, összetartozása híveként arra törekedett, hogy segítsünk minél jobban megismerni egymást. Ezeknek a gondolatoknak nagybányai gyökerét nem nehéz felfedeznünk. — A nagybányai ünnepség — vélekedett MONOSTORI IMRE — megerősített abban a hitemben, hogy a magyar szellemiség él. Németh László szellemi öröksége arra figyelmeztet, hogy a magyarságot és európaiságot mindig összekapcsolva, egymás kölcsönhatásában kell értelmezni. Európa népei — írta le többször az egyik kedvenc metaforáját — egyetlen nagy kórust alkotnak, melyben mindenki saját hangjával és színeivel vesz részt az együtténeklésben. Fontos tudnunk, hogy a sokat emlegetett európaiságnak önmagunk vállalása és múltunk újra birtokbavétele a feltétele. Fontos helye volt Németh László eszmerendszerében a kelet-közép-európai tájékozódásnak, a Kárpát-medencében élő népek egymás kultúrája megbecsülése gondolatának. Ma legalább oly időszerű ez, mint volt az az író életében. A négy éve alakult Németh László Társaság tagjai a világ különböző részein élnek, de bizonyítják: a magyar kultúra egységes, ilyen tekintetben nincsenek országhatárok. Örömmel tapasztaltam, hogy igen komoly Erdélyben is az érdeklődés Németh László életműve, szellemi hagyatéka iránt, őszinte óhajunk, hogy társaságunk mielőbb itt is képviselje magát... rendeztek kiállítást Németh László megjelent alkotásaiból, s az író Nagybányához fűződő kapcsolatairól megjelent közleményekből. Az ünnepség rangját emelte, hogy azon Németh László két lánya is részt vett, s a hazai kutatók közül Máriás József és Kereskényi Sándor, a magyarországiak részéről pedig Sándor Iván, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja, valamint Monostori Imre, a Németh László Társaság alelnöke tartott előadást. A jól sikerült megemlékezést követően annak néhány szervezőjével, szereplőjével és résztvevőjével beszélgettünk. Monostori Imre elsősorban is MÁRIÁS JÓZSEFre, aSzatmári Friss Újság szerkesztőjére célzott, ki Németh László és Nagybánya kapcsolatáról írt jól dokumentált dolgozatával méltán váltott ki elismerést. Neve nem ismeretlen irodalomtörténészeink előtt. Kutatásai felől érdeklődve a következőket válaszolta: — Az Izgalom volt az első Németh László-alkotás, ami igazán megragadott, tudatosította bennem a szerző nagybányai gyökereit, felébresztette a kíváncsiságot, miként lehet az, hogy a szülőhely, az ifjúkori emlék évtizedek múltán, ha áttételesen is, de jelen van a műben. Csodálatos volt megkapni azokat a szálakat, nyomokat 1918-tól a hatvanas évekig. Akkor kezdtem el ugyanis a kutatásokat. Sokáig közölni nem mertem, nem is volt rá lehetőség. A Bányavidéki Fáklyában beindított Máramarosi Kislexikonban jelent meg vele kapcsolatos első cikkem, majd azt követték a komolyabb írások. — Mi az, amivel gazdagítani lehetett a Németh László-irodalmat? — Jogos kérdés: mit tudunk mi mondani, amit a magyarországi kutatók ne tudnának? Olyan kutatási területeket kell keresni, amit ők nem vizsgálnak. A hatvanas években ilyennek mutatkozott Németh László Nagybányához s az egész erdélyi szellemiséghez való kötődése. Ez az a terület, ahol dolgozni lehet. Sok száz cédula gyűlt össze, s egyik hozza a másikat. Én is megdöbbenek mi minden van, amit át kell olvasni, hogy megismerjem csupán ezt a szeletét az életműnek. Öröm, hogy Magyarországon is egyre többen felfigyelnek az életmű e vonulatára ... Az ünnepségnek és az emléktáblának a város református temploma adott helyet. Milyen meggondolásból döntött így az egyház? — kérdeztük NÓGRÁDI BÉLA esperestől. — A kezdeményező Márton Árpád doktor, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke volt. Mi nem csak örömmel tagiakkal is betársultunk. Hogy a mi gyülekezetünkben megkeresztelt gyermekek közül valaki olyan jeles emberré vált mint Németh László, az nyereség számunkra. Ő mindig nagybányainak és reformátusnak vallotta magát. Az emléktábla ezt s az összetartozás gondolatát fogja hirdetni, az ünnepség sikere pedig további megemlékezésekre sarkall bennünket. A mi egyházmegyénk a legkisebb a kerületben, de irodalmi és történelmi emlékekben a leggazdagabbik. Gondoljunk a szinérváraljai Erdősi Sylvester Jánosra, a magyar nyelvtan megalkotójára s a Biblia egy részének első fordítójára, de említhetem Misztótfalu szülöttét, Kis Miklóst, a tudós lelkipásztort, ki vállalta a nyomdász fárasztó munkáját, hogy Aranyos Bibliát adjon a hívek kezébe. Nem feledhetjük Kopácsi István reformátort, a tudós iskolaalapítót, s folytathatnám a Teleki és Petőfi emlékeket őrző Kohóval, vagy a kicsiny magyar gyülekezetet számláló Nagysomkúttal, ahol rövidesen Szatmárnémeti és Nagybánya RMDSZ-ével közösen Szilágyi Domokos szülőházának megjelölésére kerül sor. Művelődési életünk nagyjaira emlékeznünk kell — mégpedig közösen ... A Németh-család tagjaitól benyomásaik iránt érdeklődtünk. Felfedezték-e a városban azt a hangulatot, ami az írót egykor megragadta? — Apánk — válaszolta LAKATOSNÉ NÉMETH ÁGNES — valahol kinn lakott a szőlőhegyen egy villában. Az almafák, az illat, a völgy, a református templom tornya onnan nézve minden bizonnyal más. A főtér hangulata azonban csodálatos, a századelőt juttatja eszünkbe, s öt-hat évvel előbb, amikor még Petőfi- és Lendvay-emléktábla is díszítette egy-egy épületét, meghatódottan néztünk körül."Egy eddig kevésbé ismert s 1920-ban írt versének másolatát hoztuk magunkkal, mely érdekes mód az 1918 nyarán írt levelének hangulatával, élményhátterével egyezik meg. Nagybányához apánknak csodálatos emlékei fűződnek. 1918 nyara rendkívül jól sikerült itt neki, és ezt később is leírja önéletrajzában. Bálban volt, az István szállóban. Valami extra dolog volt az számára, s ha később is elkapta a lendület, fel-felelevenítette azt. „Üszöi, mint Bányán a bakfisokkal“ — írta erről. — A nagypapa, ki tanár volt itt — fűzte hozzá DÖRNYEINÉ NÉMETH JUDIT — naplót vezetett. Onnan tudjuk, kitűnően érezte magát ő és a család is Nagybányán. Rang volt itt ugyanis középiskolai tanárnak, értelmiséginek lenni. Odahaza immár hozzászoktunk —de eléggé világjelenség is az —, hogy a középiskolai tanár értéke, társadalmi megbecsülése csökken. Itt valami mást tapasztaltunk. Ma is van ennek a városnak valami varázsa. Kulturális élete messzire sugároz. S ezt nem csupán mint az ünnepelt lánya nyilatkozhatom ... MUZSNAY ÁRPÁD A FOÉVek Népe— w—* Emlékeztető (Folytatás az 1. oldalról) szág lakosságának nemzeti-nemzetiségi összetételét is, s ha a demokratikusság igényével állítja magát a világ elé, jogegyenlőséget kell biztosítania nemcsak minden polgárának, hanem minden reálisan létező közösségének is. Alapvető követelmény ez, de sajnos az új alkotmány eltekint ettől a követelménytől, s már első cikkelyében azt a mércét tagadja meg, amelyet maga elé állított. Persze, valamennyien Románia állampolgárai vagyunk. De az állampolgárság nem nemzeti sajátosság, hanem az országhoz való tartozás jegye, s ha kell, számonkérő, vagy védjegy. Az állampolgárok nemcsak kötelességeikben, hanem jogaikban is egyenlőek. Az önazonosság személyi és közösségi birtok, eltulajdonítása vagy felszámolása éppúgy törvénysértés, mint a lopás. Az alkotmánynak erre is tekintettel kellene lennie. A szóban forgó cikkezi tehát ténymegállapításként, elvi kijelentésként és jogi normaként is hibás, mert kizárólagos. Tipikus példája az ideologikus kijelentéseknek, amelyek szélsőséges változataikban arról ismerhetők fel, hogy olyannak láttatják a valóságot, amilyennek elképzelik, vagy amilyennek akarják hogy legyen. A valóság azonban valóság marad, bár tény, hogy a cselekvéssé váló ideológikum is képes a valóság erőszakos átformálására. Erre is kell emlékeznünk, ami egyben azt is jelenti, hogy a valósághoz közelebb álló, hiteles gondolatnak is lehet jövője, ha akadnak olyan emberek és közösségek, akik — számuktól függetlenül is — továbbra is azon fáradoznak, hogy érvényt szerezzenek neki. Ez a mi egyik menedékünk. És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ama cikkely megszavazásakor román anyanyelvű parlamenterek is tartózkodtak a mellette való voksolástól És ezen kívül időnként a nagyvilág is felénk pillant, s tisztán látja, hogy mit is művelünk De a legjobban mi magunk tudjuk és érezzük, hogy itt vagyunk, itt a helyünk és itt is akarunk maradni, itt akarunk teljes jogú emberként és közösségként élni, alkotni, úgy, ahogy természetes. S az emberségnek ezt a tartását akarjuk átadni gyermekeinknek és unokáinknak is mindaddig, amíg erre a gondolatra is ráhangolódik a minket körülvevő világ. De ez már reménykedés. Hát valljuk be, mi egy kicsit reménykedünk is. Kalotaszegi bútordíszítés ■ A HARANG A harang története a messzi századokba vezet. Az első harangról Jézus születése előtt a IX. századból tudunk. Születési helye Elő-Ázsia; a népvándorlás során a kelták innen vitték magukkal Itálián keresztül egészen Írországig. Ebben az időben a harangot sok mindenre használták. Harangszóval jelezték a munka kezdetét, a törzsi gyűléseket, harangszóval értesítették egymást a távolabb élő népcsoportok a különböző hírekről, eseményekről. Egyes népek még a háborúba is sok-sok kisebb-nagyobb harangot vittek, egyrészt, hogy azok hangjával figyelmeztessék a harcosokat a különféle hadmozdulatokra, másrészt pedig az ellenséget megfélemlítsék vele. El lehet, képzelni, hogy amikortöbb száz vagy több ezer harangot megkongattak, a hatalmas erejű hangzavar ijesztőleg hatott az ellenfélre. A harangoknak ezt az ellenségűző tulajdonságát a hiszékeny ókori ember gyógyítási célokra is felhasználta. Akkori tudásuk szerint a betegségeket a rossz szellem okozta, amely megszállta a testet. A kuruzslók, sámánok, varázslók ezért, csengettyűket, kolompokat aggattak a ruhájukra, s miközben varázsszavakat mormoltak, bőszülten táncoltak a beteg, körül, hogy minél ijesztőbben szóljanak az ördögűző csengettyűk. Erről még Mózes II. könyvében is olvashatunk, amikor a papi ruha elkészítéséről esik szó : „Aranycsengettyű és gránátalma legyen váltakozva a palást szegélyén köröskörül. Szolgálat közben ez legyen Áronon, hogy hallható legyen a csengés, amikor bemegy a szentélybe az ÚR színe elé, és amikor kijön onnan, hogy meg ne haljon.“ (2 Móz 28:34—35.) Az őskeresztények éppen a hozzáfűződő babonás szokások miatt utasították el a harangok használatát. Pál apostol korában, amikor már szervezett formában tartották istentiszteleteiket, küldönc által, élőszóval hívtak meg minden keresztényt a gyülekezésre. Később, amikor már százezrek és milliók lettek kereszténnyé, s hivatalosan is engedélyezve voltak az istentiszteletek, éles hangú trombitákkal jelezték ezek kezdetét. A keresztények körében harangot először a Benedek-rendi szerzetesek használtak az V. századtól kezdődően. Harangszóval figyelmeztették a rend tagjait a felkelésre, étkezésre, közös imádkozásra s más egyebekre. Ezt a szokást fokozatosan a plébániai templomok is átvették, s mert célszerűnek találta. Sabinianus pápa Jézus születése után 604- ben elrendelte a harangok általános használatát. Kezdetben fából készült, ún. szemantérionokat használtak, de a technika fejlődésével egyre inkább előtérbe kerültek a bronzból öntött szép hangú harangok. Az első harangok nem voltak nagyok, mivel általában fából készült haranglábakra függesztették. A IX—X. századtól azonban vaskötéses kőtornyokat kezdtek építeni, amelyek teherbírása sokkal nagyobb volt a haranglábakénál. Így a kölni dóm csaknem ezer éves tornyába már 25 tonnás harangot helyeztek, ami sokáig „világrekordnak“ számított. Ezt a teljesítményt csak 1733-ban sikerült túlszárnyalni, amikor Oroszországban cári rendeletre megöntötték az ún. „harangok cárját“, amelynek súlya több mint 200 tonna. E hatalmas harangnak különleges tornyot építettek, hihetetlen erőfeszítések árán fel is függesztették, de amikor megkongatták, az óriási hangerő olyan remegésbe hozta a tornyot, hogy öszszeomlott, s a harang a földre zuhant. Ez a harang ma a moszkvai Kreml szabadtéri múzeumában látható. A harangnak magyar történelmünkkel is kapcsolata van. Amikor 1456-ban Hunyadi János Nándorfehérvárnál megverte a törököket, a pápa elrendelte: déli 12 órakor, a győzelmes csata befejezésének időpontjában minden nap konduljanak meg a harangok a keresztény templomokban. Évszázadok óta, s ezután is, míg ember létezik, a déli harangszó történelmünk nagy hadvezérét, Hunyadi Jánost juttatja eszünkbe. KERESZTES SÁNDOR unitárius lelkész ■ ' Homoródszentpál