Falvak Népe, 1991 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1991-04-13 / 15. (69.) szám

Ünnep — a gyökereknél NÉMETH LÁSZLÓra emlékesen április 6-án Nagybánya. Bár az író szülőházát ma már csak fénykép őr­zi (a prefektúra áll annak az épület­nek a helyén, ahol 1901. április 18-án megszületett), emléktábla elhelyezé­se s koszorúzás egészítette ki a ren­dezvényre meghívott magyarországi és hazai Németh László-kutatók elő­adásait, a Lendvay Márton nevét vi­selő helyi műkedvelő együttes, vala­mint a debreceni kollégium kántusá­nak műsorát. Az ünnepség a refor­mátus templomban zajlott le, annak bejárati folyosóján helyezték el a Törös Gábor készítette emléktáblát. — Nem véletlen — nyilatkozta SÁN­DOR IVÁN irodalomtörténész —, hogy Nagybányán, az író szülővárosában kezdtük el az idei Németh László ün­nepségeket. Arról a kérdésről, hogy mit jelent ő a magyar és az európai iroda­lomnak, itt beszélhettem igazán, s bizonyíthattam az írónak már fiatalko­ri alkotásain keresztül, hogy a magyar irodalom határokon innen és túl egy és oszthatatlan része Európa irodalmának. Huszonöt esztendősen átfogó tanul­mányt írt Erdély irodalmáról, később sorozatban elemezte az erdélyi alkotó­kat, többször ellátogatott szülőföldjé­re. Egész életművében jelen van Erdély, drámáiban pedig épp a Misztótfalusi Kis Miklósokkal járja be a lélek és a szellem útjait. Mindez tulajdonképpen innen indul el. Művei egyes soraiban, a memoárokban, a versekben, a menta­litásban felfedezhető Nagybánya. Né­meth László a szomszéd népek barátsá­gának eszméjét hirdette. A Közép- és Kelet-Európa kis nemzeti megbékélése, összetartozása híveként arra törekedett, hogy segítsünk minél jobban megismer­ni egymást. Ezeknek a gondolatoknak nagybányai gyökerét nem nehéz felfe­­­deznünk. — A nagybányai ünnepség — véleke­dett MONOSTORI IMRE — megerősí­tett abban a hitemben, hogy a magyar szellemiség él. Németh László szellemi öröksége arra­ figyelmeztet, hogy a ma­gyarságot és európaiságot mindig össze­kapcsolva, egymás kölcsönhatásában kell értelmezni. Európa népei — írta le többször az egyik kedvenc metaforáját — egyetlen nagy kórust alkotnak, mely­ben mindenki saját hangjával és színei­vel vesz részt az együtténeklésben. Fon­tos tudnunk, hogy a sokat emlegetett európaiságnak önmagunk vállalása és múltunk újra birtokbavétele a feltéte­le. Fontos helye volt Németh László eszmerendszerében a kelet-közép-euró­­pai tájékozódásnak, a Kárpát-medencé­ben élő népek egymás kultúrája megbe­csülése gondolatának. Ma legalább oly időszerű ez, mint volt az az író életé­ben. A négy éve alakult Németh Lász­ló Társaság tagjai a világ különböző részein élnek, de bizonyítják: a magyar kultúra egységes, ilyen tekintetben nin­csenek országhatárok. Örömmel tapasz­taltam, hogy igen komoly Erdélyben is az érdeklődés Németh László életműve, szellemi hagyatéka iránt, őszinte óha­junk, hogy társaságunk mielőbb itt is képviselje magát... rendeztek kiállítást Németh László megjelent alkotásaiból, s az író Nagy­bányához fűződő kapcsolatairól meg­jelent közleményekből. Az ünnepség rangját emelte, hogy azon Németh László két lánya is részt vett, s a hazai kutatók közül Máriás József és Kereskényi Sándor, a magyarországiak részéről pedig Sándor Iván, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja, valamint Monostori Imre, a Németh László Társaság al­­elnöke tartott előadást. A jól sike­rült megemlékezést követően annak néhány szervezőjével, szereplőjével és résztvevőjével beszélgettünk. Monostori Imre elsősorban is MÁ­RIÁS JÓZSEFre, a­­Szatmári Friss Újság szerkesztőjére célzott, ki Németh Lász­ló és Nagybánya kapcsolatáról írt jól dokumentált dolgozatával méltán vál­tott ki elismerést. Neve nem ismeretlen irodalomtörténészeink előtt. Kutatásai felől érdeklődve a következőket vála­szolta: — Az Izgalom volt az első Németh László-alkotás, ami igazán megraga­dott, tudatosította bennem a szerző nagybányai gyökereit, felébresztette a kíváncsiságot, miként lehet az, hogy a szülőhely, az ifjúkori emlék évtizedek múltán, ha áttételesen is, de jelen van a műben. Csodálatos volt megkapni azo­kat a szálakat, nyomokat 1918-tól a hat­vanas évekig. Akkor kezdtem el ugyan­is a kutatásokat. Sokáig közölni nem mertem, nem is volt rá lehetőség. A Bányavidéki Fáklyában beindított Má­­ramarosi Kislexikonban jelent meg ve­le kapcsolatos első cikkem, majd azt követték a komolyabb írások. — Mi az, amivel gazdagítani lehetett a Németh László-irodalmat? — Jogos kérdés: mit tudunk mi mon­dani, amit a magyarországi kutatók ne tudnának? Olyan kutatási területeket kell keresni, amit ők nem vizsgálnak. A hatvanas években ilyennek mutatko­zott Németh László Nagybányához s az egész erdélyi szellemiséghez való kö­tődése. Ez az a terület, ahol dolgozni lehet. Sok száz cédula gyűlt össze, s e­­gyik hozza a másikat. Én is megdöbbe­nek mi minden van, amit át kell olvas­ni, hogy megismerjem csupán ezt a szeletét az életműnek. Öröm, hogy Ma­gyarországon is egyre többen felfigyel­nek az életmű e vonulatára ... Az ünnepségnek és az emléktáblának a város református temploma adott he­lyet. Milyen meggondolásból döntött így az egyház? — kérdeztük NÓGRÁDI BÉLA esperestől. — A kezdeményező Márton Árpád doktor, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke volt. Mi nem csak örömmel ta­­giakkal is betársultunk. Hogy a mi gyülekezetünkben megkeresztelt gyer­mekek közül valaki olyan jeles emberré vált mint Németh László, az nyereség számunkra. Ő mindig nagybányainak és reformátusnak vallotta magát. Az emléktábla ezt s az összetartozás gon­dolatát fogja hirdetni, az ünnepség si­kere pedig további megemlékezésekre sarkall bennünket. A mi egyházme­gyénk a legkisebb a kerületben, de iro­dalmi és történelmi emlékekben a leg­gazdagabbik. Gondoljunk a szinérváral­­jai Erdősi Sylvester Jánosra, a magyar nyelvtan megalkotójára s a Biblia egy részének első fordítójára, de említhetem Misztótfalu szülöttét, Kis Miklóst, a tu­dós lelkipásztort, ki vállalta a nyomdász fárasztó munkáját, hogy Aranyos Bib­liát adjon a hívek kezébe. Nem feled­hetjük Kopácsi István reformátort, a tudós iskolaalapítót, s folytathatnám a Teleki és Petőfi emlékeket őrző Kohó­val, vagy a kicsiny magyar gyülekezetet számláló Nagysomkúttal, ahol rövide­sen Szatmárnémeti és Nagybánya RMDSZ-ével közösen Szilágyi Domokos szülőházának megjelölésére kerül sor. Művelődési életünk nagyjaira emlékez­nünk kell — mégpedig közösen ... A Németh-család tagjaitól benyomá­saik iránt érdeklődtünk. Felfedezték-e a városban azt a hangulatot, ami az írót egykor megragadta? — Apánk — válaszolta LAKATOS­­NÉ NÉMETH ÁGNES — valahol kinn lakott a szőlőhegyen egy villában. Az almafák, az illat, a völgy, a református templom tornya onnan nézve minden bizonnyal más. A főtér hangulata azon­ban csodálatos, a századelőt juttatja eszünkbe, s öt-hat évvel előbb, amikor még Petőfi- és Lendvay-emléktábla is díszítette egy-egy épületét, megható­­dottan néztünk körül."Egy eddig kevés­bé ismert s 1920-ban írt versének má­solatát hoztuk magunkkal, mely érde­kes mód az 1918 nyarán írt levelének hangulatával, élményhátterével egyezik meg. Nagybányához apánknak csodála­tos emlékei fűződnek. 1918 nyara rend­kívül jól sikerült itt neki, és ezt ké­sőbb is leírja önéletrajzában. Bálban volt, az István szállóban. Valami extra dolog volt az számára, s ha később is elkapta a lendület, fel-felelevenítette azt. „Üszöi, mint Bányán a bakfisok­kal“ — írta erről. — A nagypapa, ki tanár volt itt — fűzte hozzá DÖRNYEINÉ NÉMETH JUDIT — naplót vezetett. Onnan tud­juk, kitűnően érezte magát ő és a család is Nagybányán. Rang volt itt ugyanis középiskolai tanárnak, értelmiséginek lenni. Odahaza immár hozzászoktunk —­de eléggé világjelenség is az —, hogy a középiskolai tanár értéke, társadalmi megbecsülése csökken. Itt valami mást tapasztaltunk. Ma is van ennek a város­nak valami varázsa. Kulturális élete messzire sugároz. S ezt nem csupán mint az ünnepelt lánya nyilatkozha­­tom ... MUZSNAY ÁRPÁD A­ FOÉVek Népe­—­ w—* Emlékeztető (Folytatás az 1. oldalról) szág lakosságának nemzeti-nemzetiségi összetételét is, s ha a demokratikusság igényével állítja magát a világ elé, jog­­egyenlőséget kell biztosítania nemcsak minden polgárának, hanem minden re­álisan létező közösségének is. Alapvető követelmény ez, de sajnos az új alkot­mány eltekint ettől a követelménytől, s már első cikkelyében azt a mércét ta­gadja meg, amelyet maga elé állított. Persze, valamennyien Románia állam­polgárai vagyunk. De az állampolgárság nem nemzeti sajátosság, hanem az or­szághoz való tartozás jegye, s ha kell, számonkérő­, vagy védjegy. Az állam­polgárok nemcsak kötelességeikben, hanem jogaikban is egyenlőek. Az öna­zonosság személyi és közösségi birtok, eltulajdonítása vagy felszámolása épp­úgy törvénysértés, mint a lopás. Az al­kotmánynak erre is tekintettel kellene lennie. A szóban forgó cikkezi tehát tény­megállapításként, elvi kijelentésként és jogi normaként is hibás, mert kizáróla­gos. Tipikus példája az ideologikus ki­jelentéseknek, amelyek szélsőséges vál­tozataikban arról ismerhetők fel, hogy olyannak láttatják a valóságot, amilyen­nek elképzelik, vagy amilyennek akar­ják hogy legyen. A valóság azonban va­lóság marad, bár tény, hogy a cselekvés­sé váló ideológikum is képes a valóság erőszakos átformálására. Erre is kell emlékeznünk, ami egyben azt is jelen­ti, hogy a valósághoz közelebb álló, hi­teles gondolatnak is lehet jövője, ha a­­kadnak olyan emberek és közösségek, akik — számuktól függetlenül is — to­vábbra is azon fáradoznak, hogy érvényt szerezzenek neki. Ez a mi egyik mene­dékünk. És arról sem szabad elfeled­keznünk, hogy ama cikkely megszava­zásakor román anyanyelvű parlamente­rek is tartózkodtak a mellette való voksolástól És ezen kívül időnként a nagyvilág is felénk pillant, s tisztán lát­ja, hogy mit is művelünk De a legjob­ban mi magunk tudjuk és érezzük, hogy itt vagyunk, itt a helyünk és itt is aka­runk maradni, itt akarunk teljes jogú emberként és közösségként élni, alkot­ni, úgy, ahogy természetes. S az ember­ségnek ezt a tartását ak­arjuk átadni gyermekeinknek és unokáinknak is mindaddig, amíg erre a gondolatra is ráhangolódik a minket körülvevő világ. De ez már reménykedés. Hát valljuk be, mi egy kicsit reménykedünk is. Kalotaszegi bútordíszítés ■ A HARANG A harang története a messzi szá­zadokba vezet. Az első harangról Jézus születése előtt a IX. századból tudunk. Születési helye Elő-Ázsia; a népvándorlás során a kelták innen vitték magukkal Itálián keresztül egészen Írországig. Ebben az időben a harangot sok mindenre használták. Harangszóval jelezték a munka kez­detét, a törzsi gyűléseket, harangszó­val értesítették egymást a távolabb élő népcsoportok a különböző hírek­ről, eseményekről. Egyes népek még a háborúba is sok-sok kisebb-na­­gyobb harangot vittek, egyrészt, hogy azok hangjával figyelmeztessék a harcosokat a különféle hadmozdu­latokra, másrészt pedig az ellensé­get megfélemlítsék vele. El lehet, képzelni, hogy amikor­­több száz vagy több ezer harangot megkongat­tak, a hatalmas erejű hangzavar i­­jesztőleg hatott az ellenfélre. A ha­rangoknak ezt az ellenségűző tulaj­donságát a hiszékeny ókori ember gyógyítási célokra is felhasználta. Akkori tudásuk szerint a betegsé­geket a rossz szellem okozta, amely megszállta a testet. A kuruzslók, sá­mánok, varázslók ezért, csengettyű­ket, kolompokat aggattak a ruhájuk­ra, s miközben varázsszavakat mor­moltak, bőszülten táncoltak a beteg, körül, hogy minél ijesztőbben szól­janak az ördögűző csengettyűk. Er­ről még Mózes II. könyvében is ol­vashatunk, amikor a papi ruha el­készítéséről esik szó : „Aranycsen­gettyű és gránátalma legyen válta­kozva a palást szegélyén köröskörül. Szolgálat közben ez legyen Áronon, hogy hallható legyen a csengés, ami­kor bemegy a szentélybe az ÚR színe elé, és amikor kijön onnan, hogy meg ne haljon.“ (2 Móz 28:34—35.) Az őskeresztények éppen a hozzá­fűződő babonás szokások miatt uta­sították el a harangok használatát. Pál apostol korában, amikor már szervezett formában tartották isten­tiszteleteiket, küldönc által, élőszó­val hívtak meg minden keresztényt a gyülekezésre. Később, amikor már százezrek és milliók lettek keresz­ténnyé, s hivatalosan is engedélyez­ve voltak az istentiszteletek, éles hangú trombitákkal jelezték ezek kezdetét. A keresztények körében ha­rangot először a Benedek-rendi szer­zetesek használtak az V. századtól kezdődően. Harangszóval figyelmez­tették a rend tagjait a felkelésre, ét­kezésre, közös imádkozásra s­ más egyebekre. Ezt a szokást fokozatosan a plébániai templomok is átvették, s mert célszerűnek találta. Sabinia­­nus pápa Jézus születése után 604- ben elrendelte a harangok általános használatát. Kezdetben fából készült, ún. szemantérionokat használtak, de a technika fejlődésével egyre inkább előtérbe kerültek a bronzból öntött szép hangú harangok. Az első ha­rangok nem voltak nagyok, mivel általában fából készült haranglábak­ra függesztették. A IX—X. századtól azonban vaskötéses kőtornyokat kezdtek építeni, amelyek teherbírá­sa sokkal nagyobb volt a haranglá­bakénál. Így a kölni dóm csaknem ezer éves tornyába már 25 tonnás harangot helyeztek, ami sokáig „vi­lágrekordnak“ számított. Ezt a telje­sítményt csak 1733-ban sikerült túl­szárnyalni, amikor Oroszországban cári rendeletre megöntötték az ún. „harangok cárját“, amelynek súlya több mint 200 tonna. E hatalmas ha­rangnak különleges tornyot építet­tek, hihetetlen erőfeszítések árán fel is függesztették, de amikor megkon­gatták, az óriási hangerő olyan re­megésbe hozta a tornyot, hogy ösz­­szeomlott, s a harang a földre zu­hant. Ez a harang ma a moszkvai Kreml szabadtéri múzeumában lát­ható. A harangnak magyar történel­münkkel is kapcsolata van. Amikor 1456-ban Hunyadi János Nándorfe­hérvárnál megverte a törököket, a pápa elrendelte: déli 12 órakor, a győzelmes csata befejezésének idő­pontjában minden nap konduljanak meg a harangok a keresztény temp­lomokban. Évszázadok óta, s ezután is, míg ember létezik, a déli harang­­szó történelmünk nagy hadvezérét, Hunyadi Jánost juttatja eszünkbe. KERESZTES SÁNDOR unitárius lelkész ■ ' Homoródszentpál

Next