Fehérvári Hiradó, 1880. január-június (1. évfolyam, 1-54. szám)
1880-05-05 / 37. szám
” ■ ry r I. évi folyam. y----------------------------------------------W A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve: Egy évre..................6 frt. — kr. Fél évre..................3 frt. — kr. Negyed évre ... I frt. 50 kr. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési és hirdetési dijak egyenest a ,,Fehérvári Híradó“ szerkesztőségének (Vörösmarty-tér 6-ik sz.) czimrendők. ^ Kéziratok nem küldetnek vissza. ^ TÁRSADALMI HETILAP, 1880. május 5. O.------------------------------------------------------------ip Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a 30 kr. bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor egyszeri beigtatásért 4 kr. Többszöri beigtatásért olcsóbban számittatik. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten : Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Hasenstein & Vogler, H. Swhatek, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. eh__________________________rfi 37. szám. Megjelen hetenként kétszer szerdán és szombaton. Tanügyi levelek. VI. Tek. szerkesztő úr! Becses lapja ez évi 28. sz. a megyei néptanítók dísze, Gőbel János György úrtól egy jeles czikk jelent meg, melyben ajánlja, hogy honosítsuk meg az iskolai takarékpénztárakat. Szándékom volt tanügyi leveleim egyikében e tárgygyal foglalkozni, de Gőbel úr által megelőztettem. Minthogy azonban az isk. takarékpénztárakat hazánkban igen-igen fontosaknak és szükségeseknek tartom, azt hiszem, hogy nem cselekszem roszul, ha jelen levelemben azzal foglalkozom. A paedagógusok az isk. takarékpénztárak kérdésénél két pártra oszolnak. Egyik párt pártolja, másik elítéli. Természetesnek is találom, hogy mindenik párt nyomós érvekkel iparkodik álláspontját védeni. Sok érvet lehet mellette, de ellene is felhozni. Én azonban nem akarom elősorolni pro és contra ez érveket, mert nagyon is hosszúra nyúlnék levelem, csak két ellenvetésre kívánok e helyen kiterjeszkedni. Ugyanis először azt mondják az ellenfelek, hogy az isk. takarékpénztár behozatala nemcsak a takarékosságra, hanem fösvénységre fogja a gyermekeket szoktatni. Másodszor, hogy a gyermek pénzhez juthasson s azt a takarékpénztárba betehesse, gyakran a lopáshoz fog folyamodni, hogy a kívánt pénzt megszerezze. E két ellenvetés megdöntése czélja jelen soraimnak. Az országgyűlés legutóbbi költségvetési vitája alkalmával egy képviselő a hivatalos lap ez évi számaiból állított össze egy árverési kimutatást, melyből megdöbbentőleg tűnik ki, hogy hazánk népe óriási mérvben szegényedik. Igaz, hogy az adósok és hogy mostoha évek járnak, de ha kissé körültekintünk, az elszegényedést sem az adók nagyságának, sem a mostoha éveknek nem lehet tulajdonítani, hanem népünk takarékosság hiányának. Ismerek megyénkben községet, melynek lakói a fentebbi okok daczára vagyonában gyarapodik. Igaz, hogy ez németajkú község. Viszont egy más községet is ismerek, mely ezelőtt egy évtizeddel megyénk legtehetősebb községei közé tartozott és mai napság, alig 4—5 gazda kivételével mind el van adósodva. Ezen község meg magyar. Általában azt tapasztalhatjuk, hogy a német községek vagyonosabbak, mint a magyarok. Mi ennek az oka? Az, hogy a német paraszt takarékosabb, számítóbb, mint a magyar. A nevezett német községben azt mondja a nép, hogy télen nem dolgozunk, tehát legyen jó a krumpli. Füstölt busát, borát elteszi a munkaidőre. A fentebb említett magyar községben aratás után, disznóöléskor és után van hegyen-völgyön lakodalom, amíg el nem fogyasztanak mindent. S ha elfogyott minden? Adósságot csinál a jövő termésre. Szőlője is van mindkét községnek. Az előbbi legalább is adóját iparkodik a bor árából kifizetni. Az utóbbi népe azt mondja: „én munkáltam, én kapáltam, én is iszom meg a levét.“ Meg is iszsza. Ismerek oly gazdát, kinek termett 60—70 akó bora s tavaszra már nem volt belőle semmi, de el sem adta, hanem megitták. Haza hoztak egy öt akós hordót, letették a félszerbe, beleütöttek egy nadszálat azon keresztül itt a boldog boldogtalan, apraja nagyja. Ha elfogyott, vagy néha elromlott a félig telt hordó, hoztak haza másikat, mindaddig, míg volt a pinczében. Tavaszszal és nyáron ivott azután a korcsmában az új termésre. Ha nagyon megszorult, pl. egy rész termő évben, kölcsönt vett föl a takarékpénztárból, vagy uzsorástól; nem annyit mint a mennyire szüksége volt, hanem a mennyit kapott, s azt mind elpazarolta. Most azután ott áll ezen község, hogy egy évtized múlva a földek háromnegyed része új gazdák kezébe fog jutni. Ha hazánk más vidékén nézünk szét, kisebbnagyobb mértékben ilyen vagy ehez hasonló szomorú tapasztalatokat szerezhetünk. Ily viszonyok közt nem kell-e megragadni minden eszközt, mely népünk zömét megmenti a végképeni elszegényedéstől. Ha ilyen nép gyermeke már az iskolában szoktattatik a takarékosság és tőkegyűjtéshez, lehet-e félni attól, hogy fösvénynyé neveljük? Egy kevés a fösvénységből népünket csak takarékossá tenné! Majd akkor többször rágondolna a következő közmondásra: „Több nap, mint kolbász.“ Ami a másik ellenvetést illeti, tapasztalásból mondhatom, hogy az isk. takarékpénztár mintegy ellenőrzi a lopáshoz hajlammal bíró gyermeket. Volt egy tanítványom, ki egyszer lopott pénzt hozott a takarékpénztárba. A gyermekre már gyanúm volt. Kérdezem tőle: ki adta a pénzt? Édesapám. Megkérdezem a gyermek apját, hogy adott-e pénzt fiának? Az apa mondotta, hogy nem. Ekkor elővettem a gyermeket, s az őszintén bevallotta bűnét. Azelőtt is lopott e gyermek. A szülők régóta gyanakodtak rá, de ő mindent tagadott. A lopott pénzt mindig nyalánkságra költötte. E gyermek megjavult s javulását az isk. takarékpénztár eszközölte. Ha mind a szülők, mind a tanítók figyelemmel kisérik gyermekeiket s azok betéteit, mindenkor rájöhetnek a lopásokra. Holott eddig, mig a gyermek a lopott pénzen nyalánkságokat vett, ritkán lehetett az ily lopásokra rájönni. Tanügybarát. ZET eleterj éle is. felejtenélek... ha sorsom átka Elfeledni hagyna tégedet, Ha nem érezném, hogy emlékeddel, De nélküle élnem nem lehet! Felejtenélek !.... csak ne hallanék Csalogányt a késő éjfelen......... Gondolj csak az éjszakai dalra.... Akkor adtad szivedet nekem! Felejtenélek!.... ha ne felejtsel Nem látnának többé szemeim.... Őket látva.... lelkem nem merengne ismét a múltak emlékein. Felejtenélek!... de hát mért Írtál Emléklapot nekem kis leány ? ! Felejtenélek!... óh csak ne kérnél Ezen igy hogy „Emlékezz reám.“ Sár-Egresi. A nagy igmándi vértanuk. XI. Emléket állítottam a csákberényi elvérzett két papnak, most térjünk vissza a négy vértanúhoz, kiket sajgó sebeik közt a rideg szalmán hagytunk el. Jellemző az akkori hadbirósági eljárásra nézve, hogy Mansbarth Antal és Szikszay János papokat — habár látszólag is — kihallgatták és azután végezték ki; de László Józsefet, Fieba Józsefet, Győrffy Ferenczet és Tóth Sándort csak megkínoztatásuk után, mert azelőtt Susan csak dühöngött és ítéletet mondott. A hadbíró valami Pauli nevű állítólag pápai származású volt. — László amit tett, mindent hiven elmondott, mert önérzete nem engedte, hogy valamit eltagadjon abból, amit hazafi érzülete tenni parancsolt. A hadbíró maga meghökkent, midőn az általa állított honvédet említette s hihetőleg az elkövetett brutalitáson megindulva igen szelíden fogalmazta a vallomást. A többiek eszélyesebbek voltak, követvén a rabok ismeretes elvét: „Si fecisti, nega.“ (Ha tetted tagadd.) Még a Zulu-Kafferben is van annyi emberiség, hogy megszánván áldozatát, legalább hűs füvet tesz bádjadt feje alá ; de a megkínzott vértanuk semmi ápolásban sem részesültek, sőt 13-dikán ökrös szekéren Győrbe szállították őket s mivel ülni nem tudtak, párosával a szekér derekába hintett szalmára fektették s igy utaztak egész éjjel. Fieba és Győrffy Ferencz egy szekéren utazván, a nagy sötétségben feldőltek s ez is nevelte kinjokat. Reggelre értek Győrbe, hol a kapuczinusok zárdájában helyezték el őket. Itt sérveik már gyuladásba mentek s iszonyú volt a kin, melyet szenvedtek, s valami Karczag nevű öreg orvos szánta meg az elhagyatottakat s rendelt enyhítő borogatást. Julius 15-én gőzhajóra vitték őket s azon szállították Pozsonyba, hol az úgynevezett Vizi-kaszárnyába kisértettek, mely akkor már tömve volt politikai foglyokkal. Itt volt ifjú Pázmándy Dienes az 1848-iki pesti országgyűlés volt elnöke, Kovács Sebestény József drégelpalánki ref. esperes, stb. szóval képviselve volt minden osztály a legfelsőbbtől a legalsóbbig. A szegényebb osztálybeliek annyian össze voltak zsúfolva egy-egy szoíban, hogy ragályos betegség kiütésétől lehetett tartani. László József és Tóth Sándor sebei — mivel ők kerültek először a serezánok hóhér keze alá, leginkább agyon voltak kínozva — már már veszélyesekké kezdtek válni, annyira, hogy a profot kénytelen volt jelentést tenni kórházba szállíttatásuk végett. Ennek következtében elvitték őket a Prímás nyári palotájába, melynek minden helyisége, még istállói is kórházzá voltak átalakítva. A szebb szobák sebesült osztrák és muszka tisztek számára voltak berendezve. A polgári míveltebb osztályhoz tartozó betegek a szolgaszemélyzet szobáit kapták. László József és Tóth Sándor egy nagyszombati ügyvéddel s komáromi sóstiszttel feküdt egy szobában. Egy katonaorvos s irgalmas szerzetbeli két barát ápolta őket — az igazság érdekében megjegyezve elég lelkiismeretesen és gyöngéd részvéttel. De ideje is volt ám az ápolásnak. Tóth Sándor sebei annyira elmérgesültek, hogy hagymázba esett, ész nélkül beszélt, rémeket látott, ilyenkor ágyáról leugrott és alig lehetett visszanyomni ágyába, majd sebei miatt inar összehúzódtak és mankón hagyta el a kórházat. Megjegyzem itt szinte az igazság érdekében, hogy egykor a katonai főorvos szemlét tartott a kórházi rend és ápolás fölött, s László és Tóth sebeit meglátva és okát megtudva, nemes indignátióval tört ki: „Ez hallatlan brutalitás!“ Apróságnak, csekélységnek tetszenek talán némely felületes olvasó előtt, amiket ezután fogok elbeszélni, de mivel úgy hiszem többen vannak, kiket a forradalom s abban szereplő egyének élete, szenvedései és tettei minden legkisebb mozzanatai érdekelnek, a nagyigmándi vértanukat kiszabadulásukig fogom kisérni. Gyakran megesik az életben, hogy néha a gonoszból is származik jó. Ez László József s Tóth Sándoron is teljesült. Ha Pozsonyba érkeztükkor sebeik miatt kórházba nem szállíttatnak, hanem mindjárt haditörvényszék elé állíttatnak: menthetetlenül halál fiai, mert velök elfogatásukkor puska volt s azt velők vitték, mint Corpus delictit, Pozsonyba is. Azokat, kiket fegyveresen fogtak el, lett légyen az bár egy rozsdás kulcspuska, vagy el sem süthető kakas nélküli lőfegyver, még ha meg sem kísértették is használni, minden kivétel nélkül kíméletlenül halálra ítéltek. Szerencséjük volt tehát, hogy a több heti gyógyítást igénybe vevő sebeik miatt haditörvényszék elé nem állíttathattak és beteljesült rajtuk: „Qui habet tempus, habet vitam.“ (A kinek van ideje, van élete.) Az első bőszült dühödtség, mely Batthyányi Lajost s az aradi vértanukat kivégeztette, lohadni kezdett. A külföldi lapok erős támadásai, az angol diplomatiának a hallatlan kivégeztetések miatt a bécsi kormányhoz intézett felszólalása és ennek Haynaut bűnbakul oda dobó mentegetődzése megváltoztatták a foglyok helyzetét. Az eddigi rohamosan működött haditörvényszékek meglassudtak. A gyilkolási két gyönyör megzavartatott és midőn László József és Tóth Sándor a Vizi-kaszárnyába visszakerültek, már nem a sírokat, hanem az olmüczi, kuffsteini, königgretzi, józsefstadti, terezienstadti, komáromi, aradi, munkácsi börtönöket népesítették meg a szerencsétlen elitélt magyarokkal. Gazdasági levelek. Ré. -VIII. Hazánkban a rét művelése, ápolása és öntözése körül a legújabb időkig nagyon kevés történt, holott miután a takarmánytermelés nagy fontosságát minden gazda a mezőgazdaság alapos, teljes és egészséges felvirágoztatására nézve elismeri, nemcsak, hanem meg van győződve a felől, hogy ennek kívánatos megoldása nélkül, sohasem bontakozhatnak ki állapotaink a mostani szegénységből; sohasem emelkedhetnek oda fel, hová hazánk gazdasági termelésének eljutni lehet, eljutni kell. Mert akár piaci növényeink termelését óhajtanék fokozni, akár az állattenyésztést nemesíteni, szaporítani; akár a befektetett tőkék, munkánk és szorgalmunk után óhajtanák a nagyobb hasznot élvezni; mindenütt csak a takarmánytermesztés fontossága, szaporítása és javítása tűnik fel előttünk e kérdés czélszerű megoldása és megfejtéseként, mert sok és jó takarmány nélkül nem lesz elegendő trágyánk, e nélkül pedig haszontalanná válik minden theoretikus és praktikus bölcsességünk, szóval a takarmány a gazdának azon főereje, melyből minden termelése lendületét nyeri, melyből összes pro-