Fehérvári Hiradó, 1882. július-december (3. évfolyam, 28-54. szám)

1882-12-24 / 53. szám

hajtván a kereszt előtt trónusát a szereteten fundálta meg. Ez volt a keresztény vallás diadalünnepe. A Messiás közelget, eljövetelének melege körüllengi arczomat, felhevíti lelkemet és ön­­kénytelenül megrendül ajkamon a karácsonyi zsolozsma: „Oh kedves vendég nálam szállj, Bűnömtől ne iszonyodjál! Én lelkemnek rejtekébe, Zárkózzál be kebelébe: Hogy el ne felejthesselek, Sőt örökké dicsérjelek. A mennyi magas égben Istennek dicsőség légyen! Ki szent fiát küldé értünk, Hogy megváltónk lenne nékünk.“ Az ének elhangzott ajkamon, lelkemen égi kéj ömlött el, úgy tetszik mintha hallanám a betlehemi mezők angyali dalát. Álomra haj­tom fejemet, hogy földi gondolat ne vegyüljön vallásos merengésembe. (JJpross JVLiTuily: A betlehemi jászol. Hol egykor angyalok éneke, pásztorok tisz­telgése, királyok hódolata, csillag fénye jelzé a várva-várt Messiás születését, az a betlehemi já­szol rég elporlott. Megemésztette az idő vasfoga. A ki benne született szintén meghalt sok század előtt. De azért él ma is és élni fog századok, ezredek után is. Nevét nem födi be a feledékeny- még moha — soha! Elvei, tanításai nem évülnek el az idők végéig. Mert bár embernek született, isten gyanánt halt meg. Földi fejedelmet jósoltak belőle kora látnokai s évezredek után az emberiség sok ezer milliója az ég királyát imádja benne. És ott is, hova még neve dicsősége, elvei hatalma el nem jutottak, ott is egykor neve dicsőségével lesz teljes a föld, oltárok épülnek imádására, zengeni fog születésnapján az öröm­ének, imára nyílnak az ajkak s szentnek tartatik a betlehemi jászol, mint a melyből népek üdve, szivek vigasza, lelkek vilá­gossága, az egész emberiség boldogsága származott. Boruljatok le e napon lélekben a betlehemi jászol előtt mindnyájan, kik az emberiség műve­lődését, a szeretet vallásának nagy hatalmát a történelemből ismeritek, mert mindez e jászolból áradt szét az emberiségre. A felvilágosodás jelen százada kezdi ostro­molni, kinevetni a hitet, a tudást állítva ellenébe. A szív melegével szembe állítja a lélek világos­ságát, mintha emberben e kettő elválasztható lenne; mintha a tudás magában valakit boldoggá tehetne! Korunk bölcselői ki akarják vetkőztetni a betlehemi jászolt s az abban született kisdedet ama mythosi dicsfényből, melybe őt századok hite, lelkesedése, rajongása öltöztette. Előttük az angyalok megje­lenése álomlátás, az a csecsemő egy tehetetlen emberi szülött, kiből szülői ácsmestert neveltek, de ki a benne rejlő lángésztől ösztönöztetve le­teszi a faragó bárdját, beáll prófétának, megszü­­lemlik benne a legnagyobb eszme, mely valaha földi halandó agyában fogamzott s lesz a szeretet vallásának alapítójává, ki fenséges eszméjét vér­­tanuságával is megpecsételi. De hát igy is a világ legnagyobb jóltevője marad ő, legnagyobb mind­azok között, kik valaha emberi testben a földön jártak. Ezt a leghitetlenebb bölcselő is elismeri , bevallja, hogy ha istennek kissé emberi, de em­bernek mindenesetre valóságos isteni lény volt! Leszállíthatják a bölcselők önmaguk előtt Jézust mennyei trónjáról, de a földön a legmagasabb helyet tőle meg nem tagadhatják s elismerni kény­telenek, hogy nálánál nem volt és nem lehet na­gyobb jóltevője az emberiségnek. A betlehemi jászol előtt ők is meghajolnak. A hit és tudás egyaránt lerója itt a tisztelet és imádat adóját. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi, melyek korunk jelszavát képezik, szintén a bet­lehemi jászolból sarjadzottak fel s csak ott isme­rik és valósítják őket, hol Krisztus tanai mély gyökeret vertek. Az a betlehemi jászol arra is megtanít ben­nünket, hogy nem a magas születés, a fényes ősök, hanem a nagy lélek, a szeretettől, lelkese­déstől áthatott szív teszi nagggyá, dicsővé az em­bert, hogy kunyhóban ép úgy születhetik nagyra törő lélek, mint a fényes palotában s a jászolban fetrengő kisded népek, nemzetek jóltevője, dicső­sége is lehet. A Krisztus szülei sem voltak gaz­dagok, nem laktak fényes palotában, gyermekük bölcsője nem libanoni czédrusból készült; jászol volt első fekvőhelye, lágy pehely helyett aszú széna a feje alja, mégis egy világvallásnak, a béke, üdv, szeretet vallásának lett alapi­tója; bölcsebb volt, mint a világ összes bölcsei; nagyobb mint a föld minden uralkodója. Ez a jászol a gazda­goknak, hatalmasoknak nagy tanúságot, a szegé­nyeknek pedig nagy vigasztalást nyújt. Járuljatok a betlehemi jászolhoz ti is gyer­mekek, kik e napon — mint egykor a kisded Jézus a napkeleti királyoktól — kedves ajándékokat kap­tok szüléitektől! Jusson eszetekbe, hogy az a Jézus, kinek születésnapja nektek ily örömet okoz, sze­gény sorsban született, bölcsektől tanult, szülei iránti tiszteletben és munkában növekedett, igaz­ságot keresett, szeretetet hirdetett, eszmékért lel­kesült, hitéért vértanúi halált halt. Az ő példája titeket is buzdítson tanulni, dolgozni, szeretni, hinni! Boruljunk le mindnyájan a betlehemi jászol előtt, mert ezt az emberiség hitének, boldogságá­nak bölcsőjévé avatta fel a Jézus születése. Tollak. Benő, mert ő szélesebb sorokban irt. Egymást követték és váltották a czifrábbnál czifrább szavú, érzelmes­nél érzelmes­ levelek. Belláé csak viszhangja volt Béláénak. Koránkint persze a címek is változtak; így lett „imádott“-ból „egyetlen,“ azután „forrón sze­retett,“ azután „édes,“ később „kedves,“ — én különben nem tudom mi több az édes, vagy a kedves? — a megszólítással egy arányban az alá­írás is variált ilyformán: „forrón szerető,“ „mindig szerető,“ „őszintén szerető“ és végre már csak „szerető!“ Na, de hiszen én ezzel is megelégedtem volna az ő helyükben, mert nem a szavak teszik ki az érzelmet! De ők ketten nem így vélekedtek. Hja! hiában nem minden embernek egyforma a természete! úgy látszik, hogy a megszólítás és aláírás volt az ő szerelmek thermométere, mely fokoza­tosan mutatott mindig kisebb-kisebb melegségi fokot, míg egyszer csak leszállt a 0 fokra Celsius szerint. Béla kétségbe volt esve imádottjának hűt­lensége felett. Fogadta erősen, hogy soha, soha többé ez életben nem fog szeretni, ily fájó csalódás elég egy egész életre! Bella kényezett, sóhajtozott — azt még nem feledte a régi boldog időkből — elmondta százszor is önmagának, hogy az a léha, csapodár Béla nem is érdemes az ő könyeire, feledni fogja őt s kitépi szivéből a hűtelen emlékét. A kik a szerelemben oly egyenlők voltak, kell, hogy egyenlők legyenek a hűtlenségben is! De hát ki volt tulajdonképen hűtelen: Bella vagy Béla?! Én nem tudok ítéletet hozni e dologban, önökre bízom azt! Iris. Greguss Ágost emlékezete. Greguss Ágost, az aeszthetika nagynevű ta­nára a budapesti egyetemen, a bölcsészeti kar prodékánja, a magyar tud. akadémia igazgató tagja, a Kisfaludy-Társaság másodelnöke stb., hosszas és kínos betegség után, meghalt. A hazai tudomány, irodalom és közélet egyik legkiválóbb alakját vesz­tette el benne. Életének főbb mozzanatait a következőkben foglaljuk össze: Greguss Á. született 1825-dik ápril 27-kén Eperjesen, Sárosmegyében. Atyja Mihály 1818 — 33-ig eperjesi, 1833—38-ig pozsonyi tanár, ki ma­gyar szelleme s szabadelvüsége miatt sokat szen­vedett, első volt, ki magasabb, nevezetesen böl­csészeti tárgyakat is hazai nyelven kezdett előadni. Munkáiból, kora elhunyta miatt csak „Aesth­ti­­kája“ jelent meg. Kilencz gyermeke közül Ágost volt a legidősebb. Greguss iskoláit Pozsonyban, Rozsnyón, Eper­jesen, Bécsben s Halléban végezte; Bécsben orvosi tanulmányokat folytatott, melyeket azonban korán abba­hagyott. 1846-ban Szarvason tanárrá lett Vajda Péter elhunytával. Itt epigrammákat irt. Itt irta meg a Széptan elemeit is, melylyel a forradalom után mindjárt a nagy tudós hirébe jutott. Az 1848 — 50. évi események alkalmával részvéte következ­tében hivatalát elvesztette, sőt Nagyváradon 1852-ben egy évet politikai fogolykép töltött. 1853-ban márczius havában Toldy ajánlatára a „Pesti Napló”nál kapott alkalmazást. Két évvel később a szerkesztővel Bécsbe költözött s a „Ma­gyar Sajtó“-nál működött. 1858-ban az akadémia levelező,­­ 1863-ban rendes tagjává választotta, egyszersmind titkárának, mely titkári tisztségre azóta háromszor újra megválasztotta. 1863-ban a Schmerling aerában ismét haditörvényszék elé került és több havi fogságot töltött a pesti Ká­­roly-kaszárnyában. 1865-ben az országgyűlési naplók szerkesz­tője volt, az 1870. év elejéig, a midőn az egyetem meghívására (e meghívás a pesti egyetem életében első eset volt) a széptan rendes tanárának nevezte ki Eötvös. Három év előtt megszűnt a Kisfaludy- Társaság titkára lenni; ekkor a társaság másod­elnökévé választották. Ez év folytán a Tud.­Aka­démiának igazgató tagja lett. Tagja volt az orsz. képzőművészeti tanácsnak, valamint az országos közoktatási tanácsnak is. Szóval a tudományos és irodalmi élet minden ágában jelentékeny helyet foglalt el. Jeles értekezései „Tanulmányok“ czim alatt két kötetben jelentek meg. „Shakspeare pályája,“ czimű koszorúzott pályamunkájával, mely a nyugati Shakspeare-irodalomban is számot tevő munka, csak az első kötet jelent meg. „A Balladáról“ czimü szintén koszorúzott pályamunkája az e nem­beli művek között első helyen áll. Többek közt irt egy igen jeles „Költészettant“ is. Fejtegette Shakspeare, Moliére és Arany műveit. Hogy Arany Jánosból iskolai klasszikus lett, ebben Greguss­­nak is nagy érdeme van; ő éveken át tartott egyed­i­tém­i előadásokat Arany műveiről. Greguss valódi magyar tudós, józan, kiábrán-­­­dúlt fővel, mégis a komoly hazaszeretet melegével a tudomány magas vívmányait fáradhatlan gonddal törekszik nemzeti kincsekké tenni. Mint műfordító szintén a legjelesebbek közé sorakozik. Minden téren érezni fogják az ő hiá­nyát, de talán sehol se annyira mint az egyetemen. Greguss szakított a régi rendszerrel, mely a hall­gatót és a professzort egymástól elválasztotta, leszállt közéjök, vagy maga közé gyűjtötte őket, s a szó szoros értelmében nevelte, vezette hall­gatóit, szárnyra kapatta őket és a fiatalabb írói generáczióból többen kerültek ki az ő kezei közül. Az ifjúság mint atyját szerette és ragaszkodott hozzá; három év előtt, mikor 10 éves egyetemi tanárkodásának jubileumát ülték, egy aranytollal tisztelte meg. Tanítványai között bizonyára lesz valaki, a­ki majd megírja azon estélyek történe­tét, melyeket Greguss A. hetenkint adni szokott egyetemi hallgatói számára. * Greguss Ágost 58-dik évében hunyt el, de másfél év előtt még senki se mondta volna, hogy ilyen idős legyen, oly ifjú erőben volt. A múlt év tavaszán azonban egyszerre rohamosan kezdett hanyatlani s mint a­ki érezte, hogy még sokat kellene és tudna is dolgozni, lázasan kezdte kon­zultálni a nevesebb orvosokat, a­kik egészsége hanyatlására nézve eltérő véleményen voltak. Greguss Ágost csak tíz napig volt ágyban fekvő beteg, hanem ez az idő úgyszólván folytonos haldoklás volt. Az utolsó napokban a közélet, a tudomány és irodalom kitűnőségei, többek közt Ipolyi püspök, gr. Zichy Géza, Szász K., Szilágyi Sándor, Hu­nalvy János, Keleti Gusztáv, Heinrich G. stb. egymásután tudakoztak a nagybeteg hogy­­létéről. Temetésén Szász Károly e következő nagyhatású gyászbeszédet tartotta: Elvégeztetett! A mi barátunk kiszenvedett s tövisekkel vetett ágya helyett a koporsó nyu­galmas párnáján alszik már. Övéi nem nézik tovább szívszakadva kínos szenvedéseit és lassú elmúlását, melyben mint kialvó mécs kanócza az utolsó csöpp olaj felemésztődése után még küzd a pislákoló világgal, m­íg a mindent elborító árnyba végkép vissza­esik. Ő nem szenved többé és ez a tudat, még nagy veszteségünk érzete mellett is vigasztaló. Mert veszteségünk nagysága csakugyan nem is éri be kisebb vigasztalással. Hetek és hónapok óta készülünk a csapásra s mégis, mint társasá­gunk, melynek nevében szólok e koporsónál, — a Kisfaludy-társaság elnöke tegnap oly szépen mint igazán mondá — „még­is váratlanul talált. Az emberi szív oly kifogyhatatlan a reménykedésben, hogy a fájdalmat csak akkor érzi igazán, mikor már nem remélhet többé!“ Bármily bizonyosnak hittük, láttuk is a csapás bekövetkezését, szivünk­ben akkora helyet foglalt el a remény, hogy a fájdalom teljessége nem férhetett el benne. Most már bizonyos. A capás bekövetkezett s a fájdalom most már egész jogát követeli. Meg is kapja, mert a földi reménynek nincs többé helye sziveinkben, nincs helye a koporsóval szemben. Ecseteljem-e veszteségünk nagyságát s fel­soroljam fájdalmunk jogczimeit? A m. tud. aka­démia, melynek 1858 óta, tehát huszonnégy éven át, előbb levelező, majd rendes, legutóbb igaz­gatótanácsi tagja is, a Kisfaludy-társaság, melynek 1860-ban új életre ébredése óta, tehát huszonkét éven át rendes tagja, tizennyolcz évig titkára és mozgató lelke, utóbb másodelnöke, a tudományos egyetem, melynek tizenegy év óta egyik bölcsé­szeti tanszékén a szép, igaz és jó hirdetője volt — mindhárman egyik elsőrendű disícöket vesztették el s gyászolják benne. De működése és hatása nem szorítkozott e testületek zár­köreire. Mint iró és tudós, költő és művész az e­gész nemzetnek élt s összes irodalmunkra hatott. Kora ifjúságától véglehejletéig a szép, jó és igaz, szolgálatában állott, felkent papja és buzgó apostola e szellemi háromságnak. Ez is, mint a hit szentháromsága, három és egy. Az igaz a tudományban, a jó az erkölcsben, a szép az érzésben és ízlésben csak három különböző nyilvánulása ugyanazon egy esz­ménynek. Nála legalább az volt, ő a hármat sohasem választotta el egymástól, mindig együtt hirdette. A szép mű és a szép tett szerinte csak azon egy forrás két kilövellő sugára, azon egy törzs két hajtásra. Az igaz: a jó és csak a jó és az igaz: szép; ez volt az ő tanai foglalatja, mint mondok ? ez volt élete foglalatja. Az eszmény a művészet­ben: a szépen nyilatkozó igaz s az eszmény az életben: a szépen nyilatkozó jó. S ez a kettő csak egy dolognak két oldala. Szép, jó és igaz! De az ő jellemképe még e három felséges vonással sincs kimerítve. A­hol a bölcsész kereste és megtalálta az igazat, a mű­vész és műbíráló a szépet s az erkölcsi ember a jót: a hivő ugyanott találta azt is, a­­miben meg­nyugodjék, „gyermekszívvel, öntudatlan.“ Nem­csak mint bölcsész hitte és hirdette a személyes istent s küzdött annak jogáért hitünkhöz, hanem szive, egyéni élete legbelsejében ragaszkodott ahhoz. A mi az embert és hitét legerősebben megpró­bálja, szenvedéseiben sem tántorult el attól. Test­vére kis­fiát, a ki sajnálkozott szenvedésein, halálos ágyán is szelíden oktatta, hogy zúgolódni nem szabad, mert nem tudjuk mire jó a szenvedés s mivel lesz kárpótolva és javunkra írva amott, a­mit itt tűrünk. Egyik barátjának, pedig utolsó napjai egyikén azt mondá: oly erősen hiszem az istent, oly véletlenül imádom nagyságát, hogy nem is merek eléje menni nyomorommal s könyörögni, hogy enyhítsen rajta; ő tudja miért teszi, neki nincs szüksége rá, hogy feltárjam előtte sebeimet s én sem szorulok vigasztalásra, az ő kezében tudva magamat. Valóban Seneca több bölcsészi nyugalommal nem nézte a langyos fürdőben el­folyni megnyitott erei vérét, mint ő számlálta homok, órája lassan lepergő szemeit. De vájjon szenvedett e valóban? Nem pa­naszkodott soha, legalább magáért nem; csak azért, a ki életének hű őrangyala volt, a ki érezte és vele szenvedett. Annak a fájdalma fájt neki; annak a könnyei égették sebeit. De annak a hű keblén s ölelő karjai közt halt meg csak ezt susogva: „csókolj meg — a viszontlátásig!“ — s ez oly nagy vigasztalás volt mindkettőjüknek. Ötven évnél tovább tanulta s gyakorolta az ember nagy feladatát: jól és szépen élni. Utoljára maradt a feladat legnehezebb része: jól halni meg s ő ezt is oly szépen oldotta meg, mint az előbbit. Életének, mint a tragédiáknak legutolsó szakasza, bár legszomorubb, a legfelségesebb s lélekemelőbb is. Mert nyugodt öntudattal hajtotta le fejét a a nagy álomra, a hűn teljesített kötelesség ön­tudatával. Tudatával annak, hogy az eszmék és eszmények, melyekért küzdött, méltók­ voltak a küzdő verítékére, megérdemelték a leghivebb ön­­feláldozást s hogy önfeláldozása nem volt hiában; a nemzet, melynek jó és balsorsában oly hű fia, az irodalom, melynek majd negyven éven át oly buzgó munkása vala, élni s virulni fognak s az ő munkája, bár egyben másban félben maradt is, — mert, a ki véglehejletig dolgozik, hogy ne hagyna valamit befejezetlenül is? — beleolvadt az egészbe s előbb vitte azt, ő, halálos ágyán visszapillantva pályájára, hálás volt a múltért s bízott a jövőben. Kritikus lelkét kishitűség egy perezre sem foglal­koztatta el, mert oly erős hite volt az igazságban, hogy a diadal felől nem kételkedhetett. Mi se kételkedjünk. Ha egyesek munkája félben marad is, az egészbe a részek beillesz­kednek s a haladás bizonyos. A hullámok felemel­kednek s elsimulnak a folyó tükrén, de a folyó halad, általuk halad tovább. A mi barátunk élete sem veszett el nyomtalan, munkája sem marad csonkán, mert meg van benne az öszhang, mely azt töredékben is egészszé teszi. Nem tört szobor az ő jelképe, hanem egyenesen ég felé törő sugár oszlop. Méltán megilletik azt a mi koszorúink. ------------a Körrendelet az összes első folyamodásu kir. törvényszékek elnökeinek. Több oldalról kérdés létetett arra nézve: váljon az 1877. XXII­­. sz. 25-ik §-a értelmében községi bíróságtól a járásbíróság elé vitt ügyben ( a járásbíróságnál tartott tárgyalásról felvett jegy­zőkönyv, valamint a járásbíróság által hozott ítélet­­ és ugyancsak a kisebb polgári peres ügyekben­­ létrejött bírói egyezség, milyen bélyeg-illeték alá­­ esnek? A kir. pénzügyminiszerrel egyetértőleg érte­sítem Elnök urat, hogy a szóban forgó jegyzőkönyv ép oly természetű, mint az idézett t. ez. által a járás­bíróság hatáskörébe utalt egyéb ügyben felvett­­ tárgyalási jegyzőkönyv, miért is az évenként 20 s­oros bélyegilleték alá esik, hogy továbbá a kérdéses ítélet illetékmentes az illeték­szabályok azon rendelkezésénél fogva, mely szerint mindazon perben, a­melyben az első folyamodású bíróság határozata állandó bélyeg­illeték alá esik, a felebbviteli bíróság határozata külön bélyeget nem igényel (illetéki díjjegyzék 49. tétel I. betű.) és hogy a kisebb polg. peres ügyekben létre­jött bírói egyezségre az illeték­törvények és sza­­­­bályok új hivatalos összeállításában foglalt illetéki­­ díjjegyzék 83. tétele alkalmazandó, a­miből az is­­ következik, hogy az 1879. augusztus 8-án 21075. I sz. a. kelt rendeletem hatályát veszti. Felhívom Elnök urat, hogy a vezetése alatti kir. törvényszék kerületében lévő kir. járásbíró­ságokat továbbá a kisebb polg. peres ügyekben bíráskodó szolgabirákat és békebirákat ezen ren­­deletemről mielőbb értesítse. Budapest, 1882. november hó 8-án. Az igazságügyminister rendeletéből: I Berczelly Jenő, minister tanácsos. Szinh­áz. Szombaton, decz. 16-án adatott itt először: „Kaviár,“ három felvonásos bohózat Csiky Ger­gelytől. A darab bírálatába nem bocsátkozunk, csupán az előadásról teszünk említést. Az előadás sikerült volt, mivel a szereplők minden lehetőt megtettek, hogy hatást idézzenek elő. Legtöbb ér­­demük van azonban a nők közül Maár Julia, Nagyné, Benedekné úrhölgyeknek és a férfiak közül: Me­­gyery, Benedek, Bágyoninak, sőt a méltányosság­nak teszünk eleget, ha Váczy Vilmát e koszorúba fűzzük. Telt ház. Vasárnap, decz. 17-én adatott: „A szerelem gyermekei,a három felvonásos népszínmű, Balassa Ármin első kísérlete. A darabot nem vesszük Koncz­­kés alá, mert szerző első műve és mindenesetre tehetségre mutat. Egyik hibája, hogy nincs oly komikus alakja, mely az egész darabon keresztül mulattatná a közönséget, kevés benne a dal és épen Julcsának nincs éneklő-szerep adva, a­mi Laczival szemben emelné a darab becsét. A darab becséből sokat levont a szerep nem tudás és a rendetlen megjelenés. Nálunk feltűnő, hogy a czi­­gányok összeházasodnak a földmíves családokkal, de az alföldön egészen más állásuk van a czigá­­nyoknak mint minálunk. Ott a czigányok valóságos családi életet élnek, saját házzal bírnak, komoly mesterséget űznek, földmiveléssel foglalkoznak és teljesen egyenlők a többi magyar polgárokkal. A Bachrendszer alatt Debreczen város polgármestere Csorba Ede czigány volt és hivatalát az akkori viszonyok közt híven betöltötte s ő volt Magyar­­országban az első czigány-ügyvéd. Egyébiránt re­ményt nyújtunk a fiatal szerzőnek, hogy ha ko­molyan foglalkozik a népszínmű irodalommal még válhatik belőle jeles népszínmű irá. Jól alakítot­tak Bágyoni, Megyery. Tapsokat arattak szép éne­kükért Nikó Lina és Veress. Holottay Erzsikét ma láttuk nagyobb szerepben s csak dicséretet mond­hatunk róla, sajnos azonban, hogy hangja oly gyenge, miszerint, hogy csak az első sorok hallhatják. Az új darab nem nagy közönséget csalt, mely azon­ban a szerzőt kitapsolta. Hétfőn, decz. 18-kan „Kaviár“ másodszor hasonló sikerrel. Kedden, decz. 19-én Nagy Pista első rangú Operette énekesünk jutalomjátékául adatott: „Ope­rai-egyveleg“ és „Gringione“ egy felvonásos dra­­malett. Bár a jutalmazott nagyobb közönséget ér­demelt volna, valamint az egyvelegben működő szereplők művészetük egész hatalmát kifejtők, a közönség oly csekély számmal jelent meg, hogy­­ lehetetlen megrovás nélkül hagyni. A jutalmazott­­ tapsot és koszorút kapott, de a­mi legfontosabb abból, igen csekély rész jutott neki. Látszik, hogy fiataljaink csak a hölgyekért buzognak, de a férfiak

Next