Fejér Megyei Hirlap, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-12 / 215. szám
i oldal. Így látja a Szovjetuniót egy külföldi építész Az Építészek Nemetközi Sövetségének Moszkvában megtartott V. Kongresszusa után sok külföldi vendég látogatást tett a szovjet városokban. Arthur Ling, Coventry város főépítésze szovjetunióbói utazásáról így nyilatkozott: — Nagy öröm volt számomra Sztálingrád megtekintése. Ismeretes, hogy ezt a várost baráti szálak fűrik Coventryhez. A sztálingrádi építészekkel elbeszélgetve tájékoztattuk egymást a második világháború idején a legtöbbet szenvedett szovjet és angol városban folyó építkezési munkálatokról. Beszélgettem Dinkinnel, a sztálingrádi városi szovjet elnökével, aki igen érdekes javaslatot tett. Ennek az a lényege, hogy Coventry építészei tervezzenek néhány házat Sztálingrád számára, a sztálingrádi építészek pedig Coventry számára. Én viszont azt javasoltam, hogy a két város építészei adjanak ki közösen egy fényképalbumot, amely bemutatja, hogyan emelkedett ki a két város a második világháború romjaiból. Úgy gondolom, az album kiadása tovább erősítené a két ■város barátságát. Fényképeken láttam a lerombolt Sztálingrádot. S az, ami most szemem elé tárult, csaknem hihetetlen. Sztálingrád építői büszkék lehetnek munkájukra, elképesztő előrehaladást értek el. A város architektúrája javarészt klasszikus jellegű. Azok a lakások, amelyeket megtekintettem, egyszerűségükkel, kényelmükkel és célszerűségükkel nagyon jó benyomást keltenek. Jólesett látnom, milyen rengeteg fa és virág pompázik a városban. Sztálingrádban külön megcsodáltam a világ legnagyobb vízierőművét. Valósággal lenyűgöztek azok a gigászi erőfeszítések,amelyekkel a szovjet emberek ezt az erőművet építik. Nagyon tetszett Volzsszkij, e fiatal város is. Fákkal övezett kétemeletes, ■kényelmes házai és remek stadionja megragadja a figyelmet. Szocsiban nagyszerű szanatóriumokat láttam, amilyenek Angliában nincsenek. Gagra üdülőhely csodaszép. Tbilisziben megragadták figyelmemet a városkörnyéki földek vízellátása érdekében végzett nagy munkálatok. Jóleső érzés fogott el azon gondoskodás láttán, amellyel Leningrádban az építészeti műemlékeket és a régi épületeket őrzik. Eszembe jut első szovjetunióbeli utazásom, amelyet 19 esztendeje tettem. Akkor még csak a tervrajzai léteztek a ma már megvalósított nagyszerű építkezéseknek. Úgy látom, hogy a Szovjetunióban jól élnek az emberek, boldogabbak, mint a háború előtt. Mindenütt, amerre csak néz az ember, új házak épülnek. Természetesen építőművész szempontból egyiküket-másikukat bírálat érheti, de mit jelent ez a bírálat magának az építkezésnek az óriási lendületéhez, s ahhoz az óriási mennyiségű lakóterülethez képest, amelyet a szovjet nép kap! A VB titkár szobájában négyen beszélgetünk. Miről másról, mint arról, hogy: mi újság a községben? Hirtelenében, amikor ez a kérdés elhangzik, rendszerint így szól a válasz: semmi különös. Így volt ez most is. A vb elnök, a titkár, meg az elnökhelyettes aztán egymásra néztek és mégis csak akadt valami beszédtéma. — Ja igaz, a napokban itt járt ■Hagyó Kovács. — Igen? Tiszteletét tette az elnök elvtársnál is? — Nálam nem. A községben tartott terepszemlét, amiről az emberektől szereztem tudomást. Azt mondják, igen meglepték a látottak, a sok új ház a régi tanya helyén. Méltatlankodott is, hogy eltűntek az uradalmi épületek. — Csak hadd méltatlankodjék. Ezt már Ősi István elnökhelyettes mondja, aki mindjárt szóbahozza a régi időket, amikor Haevan Kovács volt élet-halál ura Előszálláson. Nevéhez fűződik a hírhedt mondás: a szegény embernek elég annyit tudnia, hogy ha esik az eső, a fa alá álljon. Rettegett ember volt. Hétköznap, ünnepnap munkába hajtotta az embereket. A húsz-harminc évesekkivételével csaknem mindenki cselédje vol a községben. — Még én is szolgáltam ,a keze Matt — szólal meg Markovics András vb-titkár, aki egyébként fiatal ember. — Emlékszem, egyszer egy új kendervágó gépet kaptunk és azzal dollongzot.)( Hagyó Kovács éppen arra járt és megdicsért, mert jól ment a munka. El sem fordult azonban, amikor a gép hirtelen leállt. Úgy összeszidott, hogy soha életemben nem felejtem el. Ami azt illeti, Hagyó Kovácsnak volt oka meglepődésre, hiszen a felszabadulás óta új község létesült a hajdani puszta helyén. Több mint négyszáz házat, iskolát építettek az előszállásiak, akik a maguk emberei lettek és akik nagy szorgalommal tevékenykedtek községük szépítésén, fejlesztésén. Erről beszélgetünk, miközben a vb-emlök egy második újsággal hozakodik elő. — Itt van az útépítés, amiről ugyancsak érdemes írni. Igaz, ennek története van... Azzal kezdi, hogy az 1450 méteres útszakasz megépítése a lakosság évtizedes problémája. Már a felszabadulás előtt is végeztek méréseket, de ennél tovább nem jutottak. Az út nem készült el. 1956-ban vetődött fel komolyan ez a probléma, amikor a község akkori vezetői teljesen társadalmi munkáiban tervezték az út építését, amiből természetesen nem lett semmi. Képtelenség ugyanis egy csaknem négyszázezer forintos munka társadalmi uton való kivitelezése. Ezek után tanácsülés elé került az ügy, amikor az 1958. évi községpolitikai terv elfogadásáról volt szó. A tanácstagok — a lakosság kívánságával egyezően — úgy határoztak, hogy az 1958- as esztendőben az út elkészítéséit tűzik ki legfontosabb feladatként. Mást nem is terveztek. A tanácsülés komolyan foglalkozott az út megépítésével, és a határozatot tett követte. A tanácstagokkal az élen, megmozdult az egész község. Amit lehetett, társadalmi munkában végeztek el. Több mint 1400 tonna anyagot szállítottak a helyszínre, tizenöt-húsz fogat dolgozott naponta. Olyan társadalmi megmozdulásnak lehettek tanúi a község, de a járás vezetői is, amilyenre senki nem mert volna számítani. A tanácsülés nyolcezer forintos társadalmi munkavállalást szavazott meg és sokan még ezt is kétkedéssel fogadták. Ezzel szemben mi történt? Az, hogy az eddig elvégzett társadalmi munka értéke 82 ezer forint. Hogy mi ennek a magyarázata? Ősi elvtárs röviden így fogalmazza meg: — Az útépítés mindenkinek érdeke, nincs szükség különösebb agitációra. A lakosság meg is tett minden tőle telhetőt. Van azonban egy probléma, amin ők nem tudnak segíteni. Arról van szó, hogy az útépítést a Székesfehérvári Közúti Kirendeltség négyes számú üzemi vállalata vállalta, amely augusztus közepén meg is kezdte a munkát. Azóta azonban mindössze három átereszt készítettek el és jelenleg is áll minden. A tanács vezetői többször sürgették már a munkát, de csak ígérgetéseket kaptak. Ideje lenne, hogy a vállalat munkához lásson, mert közeledik az ősz és a község dolgozói joggal tartanak az esőzésektől, amelyek végkép lehetetlenné teszik az út elkészítését ebben az évben. A lakosság megtette a magáét, tegye meg a vállalat is! Ez lenne az idei terv, de már készül a jövő évi, amiben ugyancsak hasonló értékű útépítés szerepel. A daruhegyiek panaszának orvoslása. Ez is sürgeti az idei vállalkozás sikeres teljesítését. És ha már problémáról van szó, van még egy. — Ott tartunk — mondja a vb-elnök —, hogy a mozinkat maholnap egészségügyi okok miatt be kell zárni. Az ablakokat ugyanis annak idején — hogy tökéletes legyen a sötétítés — befalazták és most nem lehet szellőztetni. A tető beázik. Hiába fordultunk a MOKÉP-hez, nem történt semmi. Még csak választ sem kaptunk a levelünkre. Talán azért, mert — állítólag — a jövő év elejével tanácsi kezelésbe kerülnek a mozik?... Nem tudjuk. Mindenesére a MOKÉP vezetői tudnak erre a kérdésre választ adni. Van újság, van probléma tehát Előszálláson is. Zajlik az élet, egymást követik a dolgos hétköznapok, amelyek a láncszemei a jobb élet kialakításának. És ha itt-ott megszakadnak ezek a láncszemek, azon legyünk, hám minél előbb összekovácsolódjanak. Ezen legyenek azok is, akikről ebben a cikkben említés történt. Péntek Imre Előszállási hétköznapok FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Péntek, 1958. szeptember 12. A maronra sári Szabadság Tsz tehenészetében A három feje derékig mezítelen felsőtestén csurog a veríték. Karjuk egy ütemre lendül, rajta versenyt táncolnak az izmok. Először csuklótól könyékig, ott a forgó hirtelen szorításában megfeszülnek egy pillanatig, s szélesebben gyűrűzve nekifutnak a vállnak, majd elsimulnak a háton. A munka szobrát lehetne mintázni róluk, amint homlokra tapadó hajjal felguggoló helyzetben az egylábú fejőszéken fejik láncban a teheneket. Nehéz mesterség. Az első gondolatom a fejőgép volt. Az a négyütemű szívószerkezet, amely pompásan utánozza az emberi kéz ritmusos simuló tapintását s az utolsó cseppig a tartályba feji a tejet. Hogy miért gyártja csigalassúsággal az ipar? És miért keveset? Jó lenne tudni. Aztán az elégedetten méricsgélő szűrő emberekre esett a pillantásom, amint szertartásos komolysággal, szinte ünnepélyes pillanattá varázsolták az egyre szaporodó kannák zárását. A teli 25 literesekét, amely mind az ő törődésük, gondozásuk, egésznapi fáradozásuk eredménye. És eszembe villan Letkó Józsi bácsi szava: „Úgy megszokták ők a fejest, hogy akkor fáj a karjuk, ha nem fejnek. Minden kis porcikájukba belerögződött, hogy reggel, délben, meg este 8 tehenet kell fejni.” Nyolc tehén, nem 18 és a múltban egy fejőgulyásnak ennyit kellett fejni, de a takarmányát is előkészíteni, istállót takarítani, az állatokat rendben tartani. A három feje: a rangidős Fiáth József, Szabócsik Feri bácsi, aki 20 éve feji már a teheneket és Németh János, akinek az a „nehéz”, ha egy nap nem jöhet az istállóba. Ahogy hallgatom őket, amint egymás szavába vágva — vagy csak bólogatva, hogy „igazad van” — beszélnek a tehenészetről, — mintha egy család szoros kötelékébe tartozók vélekedését figyelném, olyan hajszálpontosan megegyezett mondanivalójuk. Igaz, egy család, egy nagy család fiai ők — a martonvásári Szbadság Termelőszövetkezet fejői — s szívük minden dobbanása a tehenészet. Néha kicsit panaszkodnak, hogy sok a munka három emberre. (37 a fejős, s van jónéhány üsző, hízómarha is az istállóban. Aztán négy kisborjú s egy príma kondíciójú apaállat). De ha valaki jól odafigyel „panaszukra”, az észreveszi, hogy abban egy kis dicsekvés is van. „Lám mennyit teszünk mi, tehenészek!... Azért, hogy havonta 28—30 000 forinttal szaporodjon a bankban a pénz. A mindnyájunk pénze”. S a tagok is úgy vannak vele: „Jó, jó, tudjuk, hogy nincs vasárnaptok, ünnepetek, mert az állatoknál nincsen „munkaszüneti nap”, de meg is fizetünk érte. Megbecsülünk benneteket.” Persze, volt idő — s még ma is előfordul, hogy egyesek értetlenkednek: miért e fiany tisztesség, a tehenészetnek? Miért annyi pénzt „beléjük" fektetni, ahelyett, hogy kiosztanánk? Meg — ami a legfájóbb — kevesebb egység is megtenné nekik. Aki azonban ismeri ezt a „nehéz kézimunkát”, azt a tüdőt, szívet igénybevevő nehéztesti elfoglaltságot reggel 4-től este 7-ig, az szó nélkül segít, ha van rá módja. A martonvásári tehenészek megérdemlik a közmegbecsülést. Tehenészetük eső a megyében. Faggatom őket: is miért ezt a munkát választották? Mi a titka annak, hogy még a Tudományos Akadémia Kutató Intézetének állattenyésztői is eljöttek „tapasztalatcserére” ide, a kis tanyára. Eljöttek személyesen Szabócsik Ferenchez, Fiáth Józsefhez és Németh Jánoshoz munkamódszer-átvételre. Mossák a kezüket és rosszallóan említik: „Nézze, milyen ócska gumikötényt kaptunk fejesre. „Németh bácsi a körmével megkaparja a tejes kötényt, s mint a csiriz, úgy jön le róla a felkent „máz”. — Két forintot sem ér. — mondja — Nem tudjuk tisztántartani, örökké mocskos a színe. Alig négy hónapja kaptuk. . Fiáth bácsi, akit az előbb felrúgott Pipacs és kiömlött egy sajtár feje, az egyik tartóoszlopnak dőlve hallgatja a kötényvitát, aztán közbe szól: — A mi mesterségünk olyan, hogy nemcsak a könyvben megszabott munkát kívánja, hanem a gondoskodást, a csendes, szelíd bánásmódot. Máskülönben hiába a drága takarmány. Nem lesz belőle sok tej... Az egylábú fejőszéket vállára vetve, szűrés közben mondja ki a másik igazságot Németh bácsi: — Állhat a tehén fara mögött brigádvezető — meg állhatott ispán —szerintük el is végezheti előírásszerűen a munkát, de ha nem szereti az állatot, nem boldogul. Mi percre pontosan etetünk, fejünk. Külön-külön ismerünk minden állatot, s mindnek külön megadjuk ami tejelése után jár. Szabócsik Feri bácsi 20 év tapasztalatával toldja meg: —" Annyira ismerjük teheneinket, hogy előre megmondtuk " "Irtának — a tsz könyvelőnek — mikor érjük el a 21 fejes után a 400 literes napi átlagot, mikor a 410-et. Kintről a türelmetlen szürke és a pejkó dobogása hallik. Az ajtó sárgás négyszögében egy szemrehányó szempár jelenik meg: — Mikor visszük a tejet? Vár a csarnok! Meg az asszonyok... — Ilyen a fejősök élete **» tolja magasra a pici kerek sapkát a fejősök fejőmestere. Mindig sietni kell valamiért. Ezért sem akad még kisegítő sem epm két hétre. Mindenki húzódozik tőle, sokallják a munkát, a lekötöttséget. A nagy tábla mellett a falon krétával gyors összeadás következik, s már írják is a napi háromszori fejes eredményét: 310 liter. .. — Nem sok — állapítják meg.— De hiába, sok a vemhes, a régen fialt. Majd jövőre. S ennek úgy örülnek, olyan szívesen beszélnek róla, mint kisgyermek az első kerékpárról, amit jó tanulásért kap... majd jövőre. Alig látni az orrunkig, mire itatáshoz fognak. Narancs, Pipacs, Pirók, a 27 literes Citrom, a most is 20 literes Éti halk patakos fogással lökdösődik a vályú felé. A kút motorja csendesen zümmög valahol a lucernásban, míg a vályú megtelik friss ivóvízzel. —■ Haha... ne te ne... hó... igazgatják szóval, s egy enyhe kézlegyintéssel Darut, Rózát, az előetetett üszőket, amelyeknk — hogy szavukkal éltünk — lopták a takarmányt, s most 19 litert adnak. Aztán vályúhoz igazodik Zsófi és néhány társa, amelyeknek csak azért nem adtak egy kis dugott takarmányt, hogy bebizonyítsák a tsz kétkedőinek. Elektromágneses utcaseprőgép A gépkocsivezető legnagyobb bosszúsága, ha véletlenül belehajt az országúton heverő szögbe, drót-, vagy bádogdarabba, vagy egyéb olyan éles hulladékba, amelyek, függetlenül a gumik állapotától, gyakran szerencsétlen kimenetelű balesetet is okozhatnak. A távoli Északon ötletesen oldották meg ezt a problémát. Az utcákon és az országutakon, elektromágneses utcaseprőgépek szedik össze a veszedelmes fémhulladékokat. A gép szerkezete a következő: gépkocsira egyenáramú generátort szerelnek, a kocsi alá pedig elektromágnest helyeznek. A generátor működik, a mágnes pedik magához vonzza és összegyűjti az útról a szögeket, csavarokat és fémhulladékokat. Amikor a kocsi megáll, a generátort kikapcsolják és a mágnesről a gyűjtőhelyre hullik le minden ráragadt fémdarab. mit jelent ez előetetés. A három feje csakúgy mint bent az istállóban, mezítelen felsőtesttel tereli a csordát a nyári karámba. A sötétben csak hangjuk hallik, aztán ajtónyikorgás és egy rövid kattanás. Mint lemha éjszakai kísértetek, a sötétségbe burkolózva, lassan elhelyezkednek az állatok a szalmán. Ki gyalog, ki kerékpárral elindul a párás, meleg őszi éjszakában, távolról csak fényeit mutogató falu felé. Nem marad más, csak az éjjeliőr és Buksi, hogy reggel hatig minden gyanús neszre körül szaglássza a bokrokat, végig ugassa a bejárót és sztrázsálja a megye első szövetkezeti tehenészeteit. Molnár MizsSt