Fejér Megyei Hirlap, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-12 / 215. szám

i oldal. Így látja a Szovjetuniót egy külföldi építész Az Építészek Nemetközi Sövetségének Moszkvában megtartott V. Kongresszusa után sok külföldi vendég látogatást tett a szovjet városokban. Arthur Ling, Co­ventry város főépítésze szovjetunióbói uta­zásáról így nyilatkozott: — Nagy öröm volt számomra Sztálingrád megtekintése. Ismere­tes, hogy ezt a várost baráti szá­lak fűrik Coventryhez. A sztálin­grádi építészekkel elbeszélgetve tájékoztattuk egymást a második világháború idején a legtöbbet szenvedett szovjet és angol város­ban folyó építkezési munkálatok­ról. Beszélgettem Dinkinnel, a sztá­lingrádi városi szovjet elnökével, aki igen érdekes javaslatot tett. Ennek az a lényege, hogy Co­ventry építészei tervezzenek né­hány házat Sztálingrád számára, a sztálingrádi építészek pedig Coventry számára. Én viszont azt javasoltam, hogy a két város épí­tészei adjanak ki közösen egy fényképalbumot, amely bemutat­ja, hogyan emelkedett ki a két város a második világháború romjaiból. Úgy gondolom, az al­bum kiadása tovább erősítené a két ■város barátságát. Fényképeken láttam a lerom­bolt Sztálingrádot. S az, ami most szemem elé tárult, csaknem hi­hetetlen. Sztálingrád építői büsz­kék lehetnek munkájukra, elké­pesztő előrehaladást értek el. A város architektúrája javarészt klasszikus jellegű. Azok a laká­sok, amelyeket megtekintettem, egyszerűségükkel, kényelmükkel és célszerűségükkel nagyon jó benyomást keltenek. Jólesett lát­nom, milyen rengeteg fa és virág pompázik a városban. Sztálingrádban külön megcso­dáltam a világ legnagyobb vízi­erőművét. Valósággal lenyűgöz­tek azok a gigászi erőfeszítések,­­amelyekkel a szovjet emberek ezt az erőművet építik. Nagyon tetszett Volzsszkij, e fiatal város is. Fákkal övezett kétemeletes, ■kényelmes házai és remek stadi­onja megragadja a figyelmet. Szocsiban nagyszerű szanatóri­umokat láttam, amilyenek Ang­liában nincsenek. Gagra üdülő­hely csodaszép. Tbilisziben meg­ragadták figyelmemet a város­környéki földek vízellátása érde­kében végzett nagy munkálatok. Jóleső érzés fogott el azon gon­doskodás láttán, amellyel Lenin­­grádban az építészeti műemléke­ket és a régi épületeket őrzik. Eszembe jut első szovjetunió­beli utazásom, amelyet 19 esz­tendeje tettem. Akkor még csak a tervrajzai léteztek a ma már megvalósított nagyszerű építke­zéseknek. Úgy látom, hogy a Szovjetunió­ban jól élnek az emberek, boldo­gabbak, mint a háború előtt. Mindenütt, amerre csak néz az ember, új házak épülnek. Ter­mészetesen építőművész szem­pontból egyiküket-másikukat bí­rálat­ érheti, de mit jelent ez a bírálat magának az építkezésnek az óriási lendületéhez, s ahhoz az óriási mennyiségű lakóterülethez képest, amelyet a szovjet nép kap! A VB titkár szobájában négyen beszélgetünk. Miről más­ról, mint arról, hogy: mi újság a községben? Hirtelenében, amikor ez a­­ kérdés elhangzik, rend­szerint így szól a válasz: semmi különös. Így volt ez most is. A vb elnök, a titkár, meg az elnök­­helyettes aztán egymásra néztek és mégis csak akadt valami be­szédtéma. — Ja igaz, a napokban itt járt ■Hagyó Kovács. — Igen? Tiszteletét tette az elnök elvtársnál is? — Nálam nem. A községben tartott terepszemlét, amiről az emberektől szereztem tudomást. Azt mondják, igen meglepték a látottak, a sok új ház a régi tanya helyén. Méltatlankodott is, hogy eltűntek az uradalmi épületek. — Csak hadd méltatlankodjék. Ezt már Ősi István elnökhelyet­tes mondja, aki mindjárt szóba­­hozza a régi időket, amikor Haeva­n Kovács volt élet-halál ura Elő­szálláson. Nevéhez fűződik a hírhedt mondás: a szegény ember­nek elég annyit tudnia, hogy ha esik az eső, a fa alá álljon. Rette­gett ember volt. Hétköznap, ün­nepnap munkába hajtotta az em­­­bereket. A húsz-harminc évesek­­kivételével csaknem mindenki cselédje vol a községben. — Még én is szolgáltam ,a keze Matt — szólal meg Ma­­rkovics András vb-titkár, aki egyébként fiatal ember. — Em­lékszem, egyszer egy új kender­­vágó gépet kaptunk és azzal dol­­longzot.)( Hagyó Kovács éppen ar­ra járt és megdicsért, mert jól ment a munka. El sem fordult azonban, amikor a gép hirtelen leállt. Úgy összeszidott, hogy soha életemben nem felejtem el. Ami azt illeti, Hagyó Kovács­nak volt oka meglepődésre, hiszen a felszabadulás óta új község lé­tesült a hajdani puszta helyén. Több mint négyszáz házat, iskolát építettek az előszállásiak, akik a maguk emberei lettek és akik nagy szorgalommal tevékenyked­tek községük szépítésén, fejlesz­tésén. Erről beszélgetünk, mi­közben a vb-em­lök egy második újsággal hozakodik elő. — Itt van az útépítés, amiről ugyancsak érdemes írni. Igaz, ennek története van... Azzal kezdi, hogy az 1450 méte­res útszakasz megépítése a lakos­ság évtizedes problémája. Már a felszabadulás előtt is végeztek méréseket, de ennél tovább nem jutottak. Az út nem készült el. 1956-ban vetődött fel komolyan ez a probléma, amikor a község ak­kori vezetői teljesen társadalmi munkáiban tervezték az út építé­sét, amiből természetesen nem lett semmi. Képtelenség ugyanis egy csaknem négyszázezer forintos munka társadalmi uton való ki­vitelezése. Ezek után tanácsülés elé került az ügy, amikor az 1958. évi községpolitikai terv elfogadá­sáról volt szó. A tanácstagok — a lakosság kívánságával egyezően — úgy határoztak, hogy az 1958- as esztendőben az út elkészítéséit tűzik ki legfontosabb feladat­ként. Mást nem is terveztek. A tanácsülés komolyan foglalkozott az­ út­ megépítésével, és a határozatot tett követte. A tanácstagokkal az élen, meg­mozdult az egész község. Amit lehetett, társadalmi munkában végeztek el. Több mint 1400 ton­na anyagot szállítottak a hely­színre, tizenöt-húsz fogat dolgozott naponta. Olyan társadalmi meg­mozdulásnak lehettek tanúi a község, de a járás vezetői is, ami­lyenre senki nem mert volna szá­mítani. A tanácsülés nyolc­ezer forintos társadalmi munkaválla­lást szavazott meg és sokan még ezt is kétkedéssel fogadták. Ezzel szemben mi történt? Az, hogy az eddig elvégzett társadalmi munka értéke 82 ezer forint. Hogy mi ennek a magyarázata? Ősi elvtárs röviden így fogalmazza meg: — Az útépítés mindenkinek ér­deke, nincs szükség különösebb agitációra. A lakosság meg is tett minden tőle telhetőt. Van azonban egy probléma, amin ők nem tudnak segíteni. Arról van szó, hogy az útépítést a Székesfehérvári Közúti Kiren­deltség négyes számú üzemi vál­lalata vállalta, amely augusztus közepén meg is kezdte a munkát. Azóta azonban mindössze három átereszt készítettek el és jelenleg is áll minden. A tanács vezetői többször sürgették már a munkát, de csak ígérgetéseket kaptak. Ide­je lenne, hogy a vállalat munká­hoz lásson, mert közeledik az ősz és a község dolgozói joggal tarta­nak az esőzésektől, amelyek vég­kép lehetetlenné teszik az út el­készítését ebben az évben. A lakosság megtette a magáét, tegye meg a vállalat is! Ez lenne az idei terv, de már készül a jövő évi, amiben ugyan­csak hasonló értékű útépítés sze­repel. A daruhegyiek panaszának orvoslása. Ez is sürgeti az idei vállalkozás sikeres teljesítését. És ha már problémáról van szó, van még egy. — Ott tartunk — mondja a vb-elnök —, hogy a mozinkat maholnap egészségügyi okok miatt be kell zárni. Az ablakokat ugyanis annak idején — hogy tökéletes legyen a sötétítés — be­falazták és most nem lehet szel­lőztetni. A tető beázik. Hiába fordultunk a MOKÉP-hez, nem történt semmi. Még csak választ sem kaptunk a levelünkre. Talán azért, mert — állítólag — a jövő év elejével tanácsi kezelésbe ke­rülnek a mozik?... Nem tudjuk. Mindenesére a MOKÉP vezetői tudnak erre a kér­désre választ adni. Van újság, van probléma te­hát Előszálláson is. Zajlik az élet, egymást követik a dolgos hét­köznapok, amelyek a láncszemei a jobb élet kialakításának. És ha itt-ott megszakadnak ezek a lánc­szemek, azon legyünk, hám­ minél előbb összekovácsolód­janak. Ezen legyenek azok is, akikről ebben a cikkben említés történt. Péntek Imre Előszállási hétköznapok FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Péntek, 1958. szeptember 12. A mar­­onra sári Szabadság Tsz tehenészetében A három feje derékig mezítelen felsőtestén csurog a veríték. Kar­juk egy ütemre lendül, rajta ver­senyt táncolnak az izmok. Először csuklótól könyékig, ott a forgó hirtelen szorításában megfeszül­nek egy pillanatig, s szélesebben gyűrűzve nekifutnak a vállnak, majd elsimulnak a háton. A munka szobrát lehetne mintázni róluk, amint homlokra tapadó hajjal fel­guggoló helyzetben az egylábú fejőszéken fejik láncban a teheneket. Nehéz mesterség. Az első gondolatom a fejőgép volt. Az a négyütemű szívószer­kezet, amely pompásan utánozza az emberi kéz ritmusos simuló tapintását s az utolsó cseppig a tartályba feji a tejet. Hogy miért gyártja csigalassúsággal az ipar? És miért keveset? Jó lenne tudni. Aztán az elégedetten mérics­­gélő szűrő emberekre esett a pil­lantásom, amint szertartásos ko­molysággal, szinte ünnepélyes pillanattá varázsolták az egyre szaporodó kannák zárását. A teli 25 literesekét, amely mind az ő törődésük, gondozásuk, egésznapi fáradozásuk eredménye. És eszembe villan Letkó Józsi bácsi szava: „Úgy megszokták ők a fejest, hogy akkor fáj a karjuk, ha nem fejnek. Minden kis porci­­kájukba belerögződött, hogy reg­gel, délben, meg este 8 tehenet kell fejni.” Nyolc tehén, nem 18 é­s a múltban egy fejőgulyásnak ennyit kellett fejni, de a takar­mányát is előkészíteni, istállót ta­karítani, az állatokat rendben tartani. A három feje: a rangidős Fiáth József, Szabócsik Feri bácsi, aki 20 éve feji már a teheneket és Németh János, akinek az a „ne­héz”, ha egy nap nem jöhet az istállóba. Ahogy hallgatom őket, amint egymás szavába vágva — vagy csak bólogatva, hogy „iga­zad van” — beszélnek a tehe­nészetről, — mintha egy család szoros kötelékébe tartozók véleke­dését figyelném, olyan hajszál­pontosan megegyezett mondani­valójuk. Igaz, egy család, egy nagy család fiai ők — a marton­­vásári Szbadság Termelőszövet­kezet fejői — s szívük minden dobbanása a tehenészet. Néha kicsit panaszkodnak, hogy sok a munka három emberre. (37 a fejős, s van jónéhány üsző, hízó­marha is az istállóban. Aztán négy kisborjú s egy príma kondí­ciójú apaállat). De ha valaki jól odafigyel „panaszukra”, az észreveszi, hogy abban egy kis dicsekvés is van. „Lám mennyit teszünk mi, tehe­nészek!... Azért, hogy havonta 28—30 000 forinttal szaporodjon a bankban a pénz. A mindnyá­junk pénze”. S a tagok is úgy vannak vele: „Jó, jó, tudjuk, hogy nincs vasárnaptok, ünnepetek, mert az állatoknál nincsen „mun­kaszüneti nap”, de meg is fize­tünk érte. Megbecsülünk benne­teket.” Persze, volt idő — s még ma is előfordul, hogy egyesek ér­tetlenkednek: miért e fiany tisztesség, a tehenészetnek? Miért annyi pénzt „beléjük" fektetni, ahelyett, hogy kiosztanánk? Meg­ — ami a legfájóbb — kevesebb egység is megtenné nekik. Aki azonban is­meri ezt a „nehéz kézimunkát”, azt a tüdőt, szívet igénybevevő nehéztesti elfoglaltságot reggel 4-től este 7-ig, az szó nélkül segít, ha van rá módja. A martonvásári tehenészek megérdemlik a közmegbecsülést. Tehenészetük eső a megyében. Faggatom őket: is miért ezt a munkát választották? Mi a titka annak, hogy még a Tudományos Akadémia Kutató Intézetének állattenyésztői is eljöttek „ta­pasztalatcserére” ide, a kis ta­nyára. Eljöttek személyesen Szabócsik Ferenchez, Fiáth Jó­zsefhez és Németh Jánoshoz munkamódszer-átvételre. Mossák a kezüket és rosszallóan említik: „Nézze, milyen ócska gumikötényt kaptunk fejesre. „Németh bácsi a körmével meg­kaparja a tejes kötényt, s mint a csiriz, úgy jön le róla a felkent „máz”. — Két forintot sem ér. — mondja — Nem tudjuk tisztán­­tartani, örökké mocskos a színe. Alig négy hónapja kaptuk. . Fiáth bácsi, akit az előbb fel­rúgott Pipacs és kiömlött egy sajtár feje, az egyik tartó­oszlop­nak dőlve hallgatja a kötény­vitát, aztán közbe szól: — A mi mesterségünk olyan, hogy nem­csak a könyvben­ megszabott munkát kívánja, hanem a gon­doskodást, a csendes, szelíd bá­násmódot. Máskülönben hiába a drága takarmány. Nem lesz belőle sok tej... Az egylábú fejőszéket vállára vetve, szűrés közben mondja ki a másik igazságot Németh bácsi: — Állhat a tehén fara mögött brigádvezető — meg állhatott ispán —szerintük el is végezheti előírásszerűen a munkát, de ha nem szereti az állatot, nem boldogul. Mi percre pontosan etetünk, fejünk. Külön-külön ismerünk minden állatot, s mindnek külön megadjuk ami tejelése után jár. Szabócsik Feri bácsi 20 év ta­pasztalatával toldja meg: —" Annyira ismerjük teheneinket, hogy előre megmondtuk­­ " "Ir­tának — a tsz könyvelőnek — mikor érjük el a 21 fejes után a 400 literes napi átlagot, mikor a 410-et. Kintről a türelmetlen szürke és a pejkó dobogása hallik. Az ajtó sárgás négyszögében egy szemre­hányó szempár jelenik meg: —­ Mikor visszük a tejet? Vár a csarnok! Meg az asszonyok... — Ilyen a fejősök élete **» tolja magasra a pici kerek sapkát a fejősök fejőmestere. Mindig sietni kell valamiért. Ezért sem akad még kisegítő sem epm­ két hétre. Mindenki húzódozik tőle, sokallják a munkát, a lekötött­séget. A nagy tábla mellett a falon krétával gyors összeadás követ­kezik, s már írják is a napi háromszori fejes eredményét: 310 liter. .. — Nem sok — állapítják meg.­­— De hiába, sok a vemhes, a ré­gen fialt. Majd jövőre. S ennek úgy örülnek, olyan szívesen be­szélnek róla, mint kisgyermek az első kerékpárról, am­it jó tanu­lásért kap... majd jövőre. Alig látni az orrunkig, mire itatáshoz fognak. Narancs, Pipacs, Pirók, a 27 literes Citrom, a most is 20 literes Éti halk patakos fo­­gással lökdösődik a vályú felé. A kút motorja csendesen zümmög valahol a lucernásban, míg a vályú megtelik friss ivóvízzel. —■ Haha... ne te ne... hó... igaz­gatják szóval, s egy enyhe kéz­­legyintéssel Darut, Rózát, az elő­etetett üszőket, amelyeknk — hogy szavukkal éltünk — lopták a takarmányt, s most 19 litert adnak. Aztán vályúhoz igazodik Zsófi és néhány társa, amelyeknek csak azért nem adtak egy kis du­gott takarmányt, hogy bebizonyít­sák a tsz kétkedőinek. Elektromágneses utcaseprőgép A gépkocsivezető legnagyobb bosszú­sága, ha véletlenül belehajt az ország­úton heverő szögbe, drót-, vagy bádogda­rabba, vagy egyéb olyan éles hulladék­ba, amelyek, függet­lenül a gumik álla­potától, gyakran sze­rencsétlen kimene­telű balesetet is okozhatnak. A távoli Északon ötletesen oldották meg ezt a problémát. Az utcákon és az or­szágutakon, elektro­mágneses utcaseprő­gépek szedik össze a veszedelmes fémhul­ladékokat. A gép szerkezete a következő: gépkocsi­ra egyenáramú gene­rátort szerelnek, a kocsi alá pedig elek­tromágnest helyez­nek. A generátor mű­ködik, a mágnes p­e­­dik magához vonzza és összegyűjti az út­ról a szögeket, csava­rokat és fémhulladé­kokat. Amikor a kocsi megáll, a gene­rátort kikapcsolják és a mágnesről a gyűjtőhelyre hullik le minden ráragadt fémdarab. mit jelent ez előetetés. A három feje csakúgy mint bent az istállóban, mezítelen felső­testtel tereli a csordát a nyári karámba. A sötétben csak hang­juk hallik, aztán ajtónyikorgás és egy rövid kattanás. Mint lemha éjszakai kísértetek, a sötétségbe burkolózva, lassan elhelyezkednek az állatok a szalmán. Ki gyalog, ki kerékpárral el­indul a párás, meleg őszi éjszaká­ban, távolról csak fényeit muto­gató falu felé. Nem marad más, csak az éjjeli­őr és Buksi, hogy reggel hatig minden gyanús nesz­re körül szaglássza a bokrokat, végig ugassa a bejárót és sztrá­­zsálja a megye első szövetkezeti tehenészeteit. Molnár MizsSt

Next