Fejér Megyei Hirlap, 1959. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-09 / 211. szám
t. oldal. Épülő erőmű. Hárman voltak. Elnyúltan feküdtek nem messze egymástól. A lesbenállók figyelmével markolták fegyverüket, minden pillanatban küzdelemre, harcra készen. Pedig csak egy kurta szünet támadt az immár majd egész napja tartó csatában. Május elsejének hajnalán a csendőrség és a rendőrség bekerítette az egységet éppen akkor, amikor a falvakba készülődtek az emberek. A csendőrök és a rendőrök úgy viselkedtek, mint akik bizonyosak benne, hogy szétverik, megsemmisítik a partizán egységet, még csak nem is álcázták állásaikat. Nyilván azért is, mert százszor többen voltak — összehasonlíthatatlanul jobban felfegyverkezve. Vezetőik már előre dörzsölték tenyerüket jó üzletet szimatolva: három pénz üti markukat. A vérdíj helyett azonban sokan csak golyót kaptak. A harc, nem összefüggő, de kegyetlen csata volt. A terepet jobban ismerő partizánok könnyen felfedték a gyűrű leggyengébb pontját. Erre összpontosították fő erőiket, s áldozatok nélkül mindnyájan kijutottak a gyűrűből. Majd megkezdődött az üldözés: több kísérlet, hogy elvágják az egység útját — sikertelenül végződött, a partizánok szétszórták az ellenség csoportjait és irányt változtattak. Keményen küzdöttek — eredmény nélkül. Fogyott a lőszer. A nélkülözésektől sokat szenvedett partizánok elfáradtak, nem győzték erővel a menekülést. Ketten elestek. És újra bezárult a fasiszták gyűrűje. Az emberek torkát már szorongatta a végső aggodalom, a halálfélelem. Ekkor a parancsnok a legkeményebb elhatározásra jutott, amit csak egy vezető megtehet: hátrahagyta négy emberét, hogy fenntartsák és megtévesszék az ellenséget és az egység élére állt Elindultak amerre a legritkábbnak és így leginkább széttéphetőnek látszott az ellenséges lánc. Négyükre a halál várt. A parancsnok tudta. Öte négyen szintén. De maradtak — önként. Gyakran lőttek, s állandóan változtatták helyüket. Úgy hatott, mintha egy sereg fegyver dörögne. Az ellenség beleesett a csapdába, teljes erejével négyük ellen fordult. Közben az egység mind messzebb jutott. Rövidesen azonban a „négyek” csak hárman maradtak. Néhány pillanatra abbahagyták, hogy kifújják magukat, majd még jobban belevetették magukat a harcba. Arra gondoltak: Ki tudja?.... De csodák csak a mesékben történnek. A kör bezárult, a szakaszparancsnok Stoll, negyvenéves hegyilakó és tapasztalt partizán egy kis árokban nyúlt el. Fegyverének egy jókora szikla mellett talált helyet. Szeme folyton a hegyi patakra figyelt, bizonyára onnan jönnek. Jobbra a fegyver ravaszán, míg baljával meg-megpödörte vöröses szőke bajuszát. Az erős napfénytől hunyorgott, majd félig lecsukta szemét. — Figyelem — szólt egész halkan a két fiatalembernek — jönnek a mezőn keresztül. Csendőrök közelednek. Fejét Blago felé fordította, aki az utat vigyázta, nehogy onnan lepjék meg őket. Az út helyenként olyan füves és vízmosásos terepen kanyargott a hegyek felé, amely akár egy egész közeledő ezredet is elrejthet. „Jó gyerek ez a Blago” — gondolta Stoil. Kissé félénken, kissé zárkózottnak látszik az első pillantásra, de valójában kitartó a végsőkig. És Mirtso! Nem, innen nem láthatom, de biztos, hogy a helyén van. S milyen hévvel a szívében. Több mint szükséges: az ellenség meggyulladna attól a lángtól. — Itt vannak, már látszanak az én fejemen is — mondta hirtelen Mirtso. — A völgyből jönnek. Rendőrök. Lőjjek Stoil apó?.... — Nyugalom! Várd meg, amíg közelebb érnek. — Előttem is jönnek, — szólt Blaga erőlködve, hogy oly nyugodtnak tűnjön, mint a parancsnok. — Csendőrök. Géppuskát állítanak fel. — Nem számít — válaszolt Stoil —, a puska erősebb lehet, mint egy géppuska----Attól függ ki kezeli. Magában azonban ezt gondolta: „Hát igen, azt hiszem ez már a vég. Minden oldalról közelednek. A sziklák felé szorítanak bennünket, a szakadékba. S az erdő se igazi erdő. Facsokor. Abban még a szemük elől sem tudunk elrejtőzni. S ez az átkozott Nap is még jó fent van! Ha már leszállna az és még talán meg lehetne lépni. De azért most csak bátorság, öregem!” Kínzó feszültségben csapongtak gondolatai: először a jövőre, az elkerülhetetlenre, majd ettől elszakadva emlékeire gondolt. Egy emlék már furcsán távoli: az elmúlt éjszaka. A kommiszár oly bizakodóan beszélt: „Itt a győzelem, egész közeli a győzelem, elvtársak.... És mint mindig, megünnepeljük a nagy ünnepet, s nemcsak dalokkal, hanem tettekkel is.” Igen, a különítmény megmenekült. S május elseje a győzelem, az öröm ünnepe lesz. Hármuknak pedig ez az utolsó napja. Jövőre az élők bizonyára szabadon, boldogan ünnepelnek. Jubilálnak majd, de gondolnak rájuk is. Hajdan, amikor a nyárfaerdőben kitűzték a vörös zászlót, s a parasztokhoz beszéltek, Stoll egy barrikádos május elsejérül álmodott. Már nincs barrikád, most olyan fronton harcolnak, amely az Atlanti Óceántól Leningrádig húzódik. Párizsban a szabad emberek leverték az SS tábornokokat. Varsóban levegőbe röpítették a hitleristák főhadiszállását. Ellenben Moszkvában___, Moszkvában a szabad május elseje díszszemléjét tartották. A Vörös Hadsereg rettenthetetlen katonái lépésben elvonulnak.... S jönnek, jönnek erre, Bulgária felé___ „Nem, ma nem halhatunk meg. A mai nap a mi ünnepünk. Nekik, az ellenségnek kell halnia!” — Mit mondasz? — kérdezte Blaga. — Semmit---- De igen, igen. — Stoll rájött, hogy hangosan gondolkodott, s hozzátette: Igen, azt mondom, hogy meg kell őket verni, át kell törnünk! Meglátta hirtelen, hogy az ő felén már nagyon közelre ért az ellenség, s odahívta a fiatalokat A magas, komor, villogó tekintetű Mirtso futott hozzá elsőnek, s egy bokor mögé feküdt. Kigombolta zubbonyát, mellén veríték csordogált. Idegesen remegett a puskát szorító keze, ám Stoll tudta, hogy nem a félelemtől. Mirtso ugyancsak ismerte a csendőröket, hogy legyen elszámolnivalója velük. Irgalmatlanul elverték és amikor meglátott egy kék egyenruhát, a bosszútól megremegett a keze. Most is már lőni szeretett volna. Blago balra nyúlt el. Sóskalevelet rágcsált, ez elfoglalta, segítette megőrizni nyugalmát. Reggel elvesztette sapkáját, s így nedves, kócos barna haja, borostás arcába hullott. Nem sokáig vártak. A csendőrök első sorai felértek a fennsíkra, óvatosan közeledtek. — Még egy kicsit, még egy kicsit — mormogott fogai között Stoll. Igen, igen, így ni___ És hangosan kiadta a parancsot: — Tűz!, hogy megemlegessék ezt a május elsejét! Abban a pillanatban eldördült a fegyver és egy tiszt arccal a földre zuhant. Mirtso és Blago szintén tüzelt. A csendőrök meggörnyedtek, lefeküdtek és vad tüzet nyitottak, de a fejüket nem merték felemelni. Csakhamar a gépfegyver is köpködni kezdett odafönt. Stoll visszaküldte Blagot a helyére. Tüzet nyitottak a rendőrök is. Mirtso is visszakényszerült eredeti állásába. Mindenhonnan golyók fütyörésztek. Süketítő dörgés harsogott, visszhangzott a hegyekben. Golyótépte zöld ágak, gályák hullottak pörögve a három emberre, mintha tehetetlensége ellenére, maga az erdő igyekezett volna őket eltakarni, álcázni. Kis lőporfelhőcskék lebegtek a meleg, mozdulatlan levegőben, még szellő se rezdült, ami eloszlatta volna. A csatatér védhetetlenül, reménytelenül szűkült. Mirtso hirtelen felkiáltott: — Búcsúzzunk elvtársak, éljen a szabadság! Stoi! megfordult. — Mirtso, mi történt? Mirtso.... Hallotta egyáltalán? Vagy már megkésett a kérdés? A fiatalember dühében felugrott, egészen kiegyenesedett, s odakiáltotta a rendőröknek: „Hitványok! így halnak meg a komszomolisták.” Puskája csövét szája felé fordította, s lábával elhúzta a ravaszt. Az ellenség néhány golyója is eltalálta, amint elesett. Stoil hozzákúszott. Halott.... Elfogyott a tölténye, s az utolsót magának hagyta. „Nem kellett volna.... nem kellett volna —– mondogatta Stoil, s gyöngéden megsimogatta Mirtso verítéktől ázott haját. Blago homályos, nedves fátyolom át nézte őket, puskája elnémult. — Lőjj, tüzelj szünet nélkül! — kiáltott rá Stoil. Maga is rálőtt néhányszor a rendőrökre, míg visszakúszott a helyére. Blago azonban csakhamar közölte: — Stoil apó, már csak néhány töltényem maradt. — Nekem sincs több. Most már ritkábban lőjj és kússz közelebb hozzám. Nemsokára elérték egymást, s már csak egy-egy töltényük maradt, amit a partizánok törvényei szerint önmaguknak tartogattak. — Figyelj ide Blago, miért ne lőnénk le még két rendőrt. Utána meg elébük ugrunk, s majd az ő golyóik találnak el. Blago beleegyezően meghajtotta a fejét. De kibírhatatlan szomorúság fogta el. A harc hevében megfeledkezett a halálról. De most, aogy már csak egyetlen tölténye maradt, elszállt minden reménye. Alatta a selymes fű melege jóillatú volt, ragyogott az ég és ő még csak húsz éves volt.... A kis, megtépázott erdőben, a ragyogó fényben a két térdenálló ember búcsúzón összeölelkezett, míg körülöttük golyók fütyültek. A völgy felé kúsztak. A rendőrök a földig hajolva, félénken közeledtek. Két utolsó puskalövés.... s két rendőr elvágódott, a többiek fedezéket kerestek.... — Ez a vég---- És most Blago fiam énekeljük, azt, amit ma az egész földön énekelnek. De úgy énekeljük, hogy megriadjanak tőle. És rázendítettek: „Föl, föl ti rabjai a földnek....” Blago kissé magasan kezdte, de aztán elkapta a helyes hangot és önkéntelenül elvtársa vállára hajtotta fejét. Stoll meg átkarolta. Teli torokból énekeltek, győztesen, azzal a rettenetes erővel, amit csak a borzalmas halál előtt érez az ember.... De ni csak, odalent ritkult az ellenség tüzelése. Majd teljesen megszűnt. Talán azt gondolták, hogy a partizánok készülődnek az önmaguk osztotta halálra. Vagy talán csak megzavarta őket a betiltott ének?___ — Ütött az alkalmas pillanat — fújta Stoll —, jobbra rontunk rájuk. És énekelj, énekeljünk.... Felemelkedtek. „Ez a harc lesz a végső...." Nem, nem ez volt az utolsó harcuk.... Az első pillanatban megzavarodtak a rendőrök, nem lőhettek a gyűrűjük előtt feltűnt emberekre, mert féltek, hogy egymásba lőnek. S amikor már tüzet nyithattak, a két partizán eltűnt a völgy vízmosásaiban. Igen, az életben is történnek csodák — de csak a bátrak életében. Már messze mögöttük dörögtek a lövések. Kifulladva, verítékben fürödve leültek, hogy levegőhöz jussanak. Blago nézte parancsnokát, mint aki nem hisz a szemének, s a térdére verve győződött meg, hogy valóban jól lát. Még mindig remegő hangon szólalt meg.— Élünk Stoll apó, a mindenit, élünk! — Élünk . .. Tudtam, jól éreztem, hogy a mai nap a mi ünnepünk, a mi nagy ünnepünk. S nem halhatunk meg éppen ezen a napon! És Stoil kimondhatatlan örömmel nevetett...« Vesseline Andreev (Jászberényi Ferenc fordítása) 15 ÉVES SZABAD [ BULGÁRIA Üdülők a Fekete-tenger partján. A dimitrovgrádi műtrágyagyár Európa egyik legmodernebb ilyen létesítménye. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Sjesv-