Fejér Megyei Hírlap, 1960. május (16. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

Vasárnap, 1960. május 1. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Ha már más emlék, kapcsolat nem is fűzne a kis telephez, melyen születtem és felnőttem, a május elseje mindig eszembe juttatná. Olyan hely volt a mi telepünk, ahol nem kellett messze menni, hogy az ember gyereke más nemzetiségűvel találkozzon. Dolgozott és élt itt lengyel, német, szlovák, szerb, román, magyar. Közülük többen jól megtanultak magyarul, sokan meg még életük alkonyán is törték a magyar nyelvet. Nem egyszer előfordult hogy böszme tótnak, bocskorosnak, cseláknak, gyászmagyarnak mondták egymást. Ezen nem egyszer össze is vesztek a kocsmában, ahová szénport lemosni leát feledni tértek. Ilyenkor a mámor és az uszítás hatására elfelejtették, hogy a magyar is, a német is, a román is, a szlovák is egyformán szorította a lapátot, a csákányt, s fizetéskor ha más nyelven is, ugyanazért káromkodott. Ez a közös gond közös küzdelem ébresztette rá őket arra, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül egyformán kibabrálnak velük. Mi, gyerekek sem azért kerültünk közel egymáshoz, mert mi már főként csak magyarul beszéltünk. Nem a nyelv kötött össze bennünket, hanem a tízóraik egyforma szűkössége, az, hogy a Franci is éppen úgy a bátyjától örökölte a kinőtt csizmát, mint a János, és a szlovák, a munkásösszefogásról a román apa gyermeke egyaránt aki másnak dolgozik, csak keserű bányász-miatyánkot tanulta vesen boldogul. És előbb-utóbb meg odahaza, amely valahogy ráébredt arra, hiába beszélnek így hangzott: — A büdös úriste itt magyarról, szlovákról, németüől, megint szűkiben van a keret; a bányaúrnak valamennyien nyer... Akármelyik nyelven mondták is ezt otthon, azért volt, mert azok az urak, akik büszkén magyarnak vallották magukat — korántsem mind volt az, egyformán markoltatták velük a nagy szívlapátot, csurgatták verejtéküket, s a száz és millió pengőket hozó munkáért a munkásnak csak fillér gurult. Abból sem sokkal több annál, hogy másnap ne akadjon el a szénhalomban a lapát, s jusson arra a három-négy fröccsre, mely az urak helyett egymásnak fordította az indulatokat. Az urak nagyon jól tudták, hogy az a munkás, aki csak saját sorsát látja, érdeke ellenére könnyen keresztültapos máson ezért próbálták ezt beléjük plántálni. Tudták nagyon jól, azok akik a munkás verítékéből éltek, hogy aki a szlovák munkást szidta, — csak azért, mert ő magyarnak született, — az még nem látta meg a társadalmi igazságtalanságot. Ezért tudták elhitetni vele, hogy az a másik az oka bajának, bajának, nyomorúságának. Az azonban, aki már a szomszédokig el tudott látni, kezdte észrevenni, hogy bármilyen nyelvet is beszéljen csak bányászok, akik kincset teremtenek, míg maguknak csak a morzsa jut. Ettől a felismeréstől féltek az urak, a tőkések, ezért ócsárolták a munkásnemzetköziséget és ezért hangoztattak olyan hazug jelszavakat, hogy „minden magyar testvér”. Még ma is akadnak olyanok, akiket ez a jelszó elbűvöl és ideig-óráig elfelejti, hogy neki csak a munkás, a dolgozó a testvére éljen az akár Európában, akár Amerikában, vagy Ázsiában, a tőkésnek meg a tőkés. Még ma is akadhat és akad, aki ezt nem érti. Számuk azonban egyre kevesebb. Hetven éve az a felismerés, hogy dolgozónak dolgozó a testvére, hozta létre a munkás-szolidaritás a proletár nemzet közisép ünnepet, s ennek zászlóin alá mind több dolgozó sorakozik. Május 1. Már zöld köntöst öltött az erdő gyermekkorom színhelyén, s illatozik a gyöngyvirág a dúslombú fák alatt. A gyerekek szednek egy-egy nyalábra valót és viszik az ünnepi felvonulásra. Hajlott hátú, őszhajú nagyapáik büszkén néznek rájuk és boldogan mondták a szót: Más's. A munkásösszefogást értik alatta. Bányász Béla KEMÉNY DEZSŐ : iinét Dél-Afrikában géppisztoly ropog, a csontvelőben gyűl a stroncium, bomlott baromfiak tojás helyett gyilkos rakétatestet költenek, míg nálunk béke leng és kék az ég. — hogy ünnepeljük május elsejét? Zöld asztaloknál szóra szó fakad, aláírások, — puszta rongy papír, ha nincs mögötte hívő akarat, ha levéltárak polcain marad; itt szó, papír a valóságba jép. — hogy ünnepeljük május elsejét? Ott sztrájkra sztárjk felel. Kazán kihűl, nem zümmögnek a transzformátorok, de aki ott küzd, nincsen egyedül, karjában kétmilliárd kar feszül, legyünk hát motor, lendítőkerék, így ünnepeljük május elsejét! — Na és, ha nem kussolok? Ha csak azért sem kussolok? Ki törődik a hatósággal? Vagy a legkülönb ünnep május elseje és akkor megtartjuk, vagy nem... — Nézed csak a bolhát, hogy tud köhögni — rivalt rám Feri bácsi és odaállt elém. Bunkó nagyságú fekete öklével hirtelen úgy felütötte az állam, hogy csörömpöltek a fogaim és majdnem ketté haraptam a nyelvem. — Mi lesz veled, taknyos, ha megszabdalnak a zsaruk? Mi? — kérdezte gúnyosan. — Engem ugyan nem — feleltem önérzetesen. — Mert magammal viszem a krampácsot és megszabdalom én őket úgy, ahogy még nem voltak megszabdalva. — Na nézd csak, milyen nagy hős lett belőle. Még képes lesz egymaga kivívni a világforradalmat. .. Nem addig van az, zöldfülű barátom. Itt egy krampács nem segít. Menj csak ki a városba. Annyi a rendőr, meg a csendőr, mint az égen a csillag. Megszimatolták a disznók, hogy készülődünk és mozgósítottak minden tartalékot... De nem baj. Idefigyeljetek. Beszéltem a vasgyáriak bizalmijával. Kifundáltunk egy tervet. Túljárunk a zsandárok eszén. Május elsején egész nap dolgozunk. Úgy teszünk, mintha semmit sem akarnánk. Este aztán beleköpünk a tányérjukba... /4 terv tetszett és fel is készültünk alaposan. Május elsején egész nap csendben dolgoztunk. Este aztán gyülekeztünk a salaktelepen. Ott katonásan felsorakoztunk. Feri bácsi engem előre állított. Én vittem a nemzetiszínű zászlót. De a vörös zászlót is előkészítettem. Feltekertem a derekamra, a kabát alá. A többiek fáklyákat gyújtottak. Elindultunk és azt énekeltük, hogy „Nagybányai vitéz Horthy Miklós felül, felül a lovára''. Így mentünk egészen a városházáig. Sötét este volt már és igen szépen lobogtak a fáklyák. A rendőrök csak néztek. Nem szóltak, mert nemzetiszínű zászlóval vonultunk és Horthyról óbégattunk. Hanem a városházánál! Ott kezdődött a tánc. A vasgyár felől is jöttek a munkások, és a Király malomból a lisztesek. Ezren lehettek. Úgy jöttek felénk, mintha egy nagy lángoló folyó közeledne, mert mindenki kezében lobogott a fáklya. A téren egyesültünk. Akkor Németh Feri bácsi rámkiáltott: — Karcsi, most! Nekem se kellett több. Lerántottam, a nemzetiszínű zászlót és egy perc múlva már a vöröset lobogtattam. Ugyanígy tettek a vasgyáriért is. Előre megvolt ez beszélve. De akkor már jöttek a rendőrök és a csendőrök is. -Vlaszolni! Oszolni! — ordítozták, de mi nem oszoltunk. Énekelni kezdtük az Internackmálét. A zsarust ránkrohantak és püfölni kezdtek bennünket, a karddal, meg a puskatussal. De mi csak annál erősebben énekeltünk. Néhányan már a földön fetrengtek és úgy ordítoztak. Németh Feri bácsi is elkiáltotta magát: — A fáklyával, elvtársak! Irtózatos verekedés kezdődött. Égő fáklyákkal rohantunk a zsandárokra. Sok emberen már a ruha is égett. Egy vasgyári munkás maga alá tepert egy csendőrt és megetette fáklyával. — Ne, tűz, az anyád keserves istenit! Ilyet még úgy se ettél! — mondta neki és talán meg is ölte volna azt a csendőrt, ha a rendőrök rá nem rohannak. A csendőr égett pofával menekült, a vasgyári komát meg elvitték. Hogy mi lett vele, máig sem tudom. Éjfél lehetett, amikor szétvertek bennünket. Hazamentem én is. Otthon anyám azzal fogadott, hogy megszületett a gyerek, a Karcsi fiam, 1931. május elsején. — Na gyerek — mondtam neki, amikor az ölembe vettem. — Hát szép napon születtél. A legkülönb ünnep napján, május elsején. Ennél többet nem is mondhattam, mert kívül dörömböltek. Letartóztattak. Másfél évre ítéltek el ezért a napért. Egy évet le is ültem, fél évet elengedtek. Kidobtak a vasútról és megkezdődött a kálváriám. — De hidd el — mondta Károly bátyám —, semmit sem sajnálok. Sokat szenvedtem, sokat csavarogtam, de nagyon jól megtanultam a munkásember saját hitét, és azt is, hogy miért a legkülönb ünnep május elseje... Sz. B. J. A két méter átmérőjű, téglával bélelt gémeskút uralta a tanyát. Ha megkezdődött az itatás, se vége, se hossza nem volt a keserves csikorgásnak. Az ágasközti fatengelyen örökmozgón hajbókolt a gém. Egy alkalommal mint vállalkozó szellemű suttyó kölyök megszállítottam a tanyagazdát: — Gerő bácsi, felmászok az ágasra és cseppentek egy kis kulimászt a forgójára... — Sose törd magad öcsém — • szólt vissza az öreg. — Ott egye d mi vagyonunk meg a rosseb, ahun van... Ha elvásik, majd megcsináltatja az uraság... Jól emlékszem még rá, egyszer az intéző, a horihorgas Zámbó milyen nagy patáliát csapott, mert a félbemaradt lucernakazal egy nyári zápor után fenékig ázott. A béresgazda zsíros kalapját kezében tartva úgy állt előtte, mint a cövek. — Maga vén ökör — üvöltötte az intéző — annyi esze nem volt, hogy ponyvával letakartassa? És mondta Végnélkül a szitkok áradatát. A béresek közben tempós mozdulatokkal szétvillázták a kazlat, hogy a napon újra szárítsák. Kalapjuk alól gyűlölködő pillantásokat vetve az intéző lak felé, beszélgettek: — Mit ugat mindig ez a meszelőnyél? Hiszen nem az övé ... — A mienk sem — tették hozzá többen. — Kié hát voltaképpen? Nem az „övé”, meg nem a „mienk”... Ez a probléma gyakran izgatta gyermeki képzeletemet. Apám gyakran mesélte, hogy a rengeteg föld, a sok jószág, meg jónéhány tanya egyedül egy emberé, aki messze a városban, meg külországban él A magyarázat nehezen ment a fejembe: eny embéré lenne ez a hatalmas birodalom . . . Ez mi az agámé bele , a többi cselédeké és béreseké? Csak annyi, amennyit az úri önkény számukra megállapított: a kommenció. A többezer holdas birtokból egy barázdát sem mondhattak magukénak a kisemmizett, korgógyomrú, top’-nagyos cselédek. Nem éreztek magukénak az urasérjéből egy fűszálat, egy hantot sem. Tört a járom, szakadt az istráng? —ám legyen. Fásultan hallgatták a gazda, az ispán éktelen káromkodását és mágukban ezt gondolták: hadd torjon, hadd szakadjon, nem a mienk, bírja az uraság ...! • Gyakran előfordult, hogy a kocsisok szeget vertek a ló patáséba, vagy lefeszítették róla a narkót. — Ha Jesántól legalább nem kell vele dolgozni — vélekedtek. Hogy ők is aktív részesei legyenek a termetfe irányításának még legmerészebb álmában sem jutott eszébe egy cselédembernek sem. Nem is kiértek, de nem is fogadtak volna el tőlük semmiféle „tanácsot” az uraság fullajtársai. A közelmúltban a bakonysernyei Bakonyalja Termelőszövetkezet brigádvezetői értekezletének csendes résztvevője voltana. Az elnöki Irodában nyolc ember ült egymás mellett, akadt közöttük volt cseléd, wellérember és volt fözépparaszt is. Nem is olyan réffen még a mezsgyék szabtak babért közöttük, nemcsak gazdaságilag, hanem társadalmilag is. És ma? Egy akarattal, okos megfontoltsággal egy cél felé törekednek: három és félezer holdas közös gazdaságban megteremteni a boldogabb paraszti élet alapjait. Azok az emberek, akiknek a múltban „hallgass” volt a nemik, most nagy magabiztosságul, okosan szólnak bele egy öbbezer holdas közös gazdaság iányításába. Minden Szeget, minden szalmaszálat a magiskélak éreznek és tudnak. Ezen a megbeszélésen a közös vagyon édelméről, a közösség dolgairól ■sett a legtöbb S20. — Éjjeli őr kell az egyik talgába. — A mi vagyonunkra vigyáz — mondta az egyik brigádvezető. — A csikókat meg a növendék bikákat sürgősen körmözetni kell, mert tönkre megy aábuk — javasolta valaki. ’ — A kút építését mielőbb be kell fejezni. — szólt valaki — ön a meleg idő és több víz kell i jószágnak. A szavakból határozottan az rendült ki: Ez a mienk s amit eszünk nem a mások, hanem a magunk érdekében tesszük. Hol vannak már ezek az emberek a kisemmizett cselédek, sellérek, béresek, summások tözönyétől? De hol vannak már mezsgyékkel körülbástyázott, enyém” fogalmától is? És nemsak a bakepresernyeiek hanem többi szövetkezeti parasztok is. A tizenöt szabad esztendő temése ezen a tavaszon kezd bend. Takács M*I6 Szendrei József: HETVEN ÉVE A Május tégen — már hetven éve — öntött az utcákra emberlavinát. A Föld árnyékot vetett az égre és a szél sodort egy új munkás-imát. Csak a múltat végkép eltörölni indult a talpra állított óriás. Indult minden bilincset letörni s így lett a szép Május harci jeladás. És a felhők, mint szörnyű nagy sasok, csattogva elúsztak a gyárak fölött. S a bilincsbe vert kezű tömeg sok széles utcára áradt és özönlött. A Májusok azóta így jönnek, tömeggel, fák alatt, neki az égnek. A gyárak az utcára ömölnek, s a gőgös hegyek rózsaszínben égnek. S az idő múlik rendületlenül. A Május, a Munka megvívja harcát. A régi világ lassan Összedől s Májusok zengik a Munka hatalmát II. Nálunk már fényt hoz a Május és kacag!"*, és felszabadult népet ébreszt a zene. Nálunk már nem tiltja fegyver a dalolást, zúg, harsog és nevet a Május elseje. Nemzet? Nálunk a Nemzet egyenlő. Világ. Nekünk már nincsenek önös érdekeink. Miként a mezőn minden májusi virág, együtt nyílnak, s édestestvérek népeink. Mi zászlónkon visszük a 70 évet, régi, harcoló Májusok emlékeit. Mert régen a Május minket is megtépett, vérünk is mosta már az utcák köveit. De ki a Májust megérti , mindent megért. A hatalmas Munkát dicséri ez a nap. Megváltottuk a kiöntött vértengerért és hetvenszer vonultunk e zászlók alatt. Hetvenedszer. Most. Ma. Újra. Énekelve azt a régi, szép, örök proletár-imát, amely hetven éve, így, májusra kelve, elindította ezt az emberlavinát. I. «. HU*L