Fejér Megyei Hírlap, 1961. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-01 / 153. szám
Nyári rajzok fiatalokról Aki pótvizsgára készül Asztalánál történelem tankönyv. Egy kép a török hódoltság korát idézi. Az ifjú a messzeségbe bámul. Az utcán fiatalok csapata. Diákok. A lányok kezében strandtáska, a fiúk meg rövidnadrágban. Fürdőzésről jönnek visszafelé. Ő is szívesen menne, de szülei nem engedik. Azt a szigort, amit évközben elmulasztottak, most akarják pótolni. Az ifjú meg ül nagy búsan. A nyitott történelemkönyv ott fekszik az asztalán. Aztán nyikordul az ajtó. A fiú hirtelen felrezzen és a könyv fölé hajol. A belépő apa megnyugvással látja, hogy tanul a fia. Amikor kilép, az ifjú ismét eltűnődik. Talán arra gondol, hogy bár nyár van, a téli kötelességeit teljesíti. Jobb volna most kirándulni a Duna partján, vagy a Velencei-tó mellett sütkérezni, de nem lehet. Jövőre majd ő is nyugodtan pihen, mert — és ez már biztos — a jövő évben minden órára készül. Lágy szellő szárnyán kopog a szél az ablakon, a fiú még eleltünődik és aztán a könyv fölé hajol. A kohónál izzott a vas. S a csatorna, melyen aláömlött, még most is sistereg. Huszonöt év körüli fiú nézi az izzó vas folyását, arca barna, nem a Nap cserzette, hanem a kohóból áradó meleg. Megtörli homlokát. Sóhajt egyet Meleg van. Kint a Nap izzik, itt meg a vas. A fiatalember néha arra gondol, hogy kellemesebb lenne most a jéggyárbam dolgozni, de aztán eszébe jut, hogy neki itt kell helytállnia. Nem mindig könnyű. Néha fojtja a gáz erős szaga, máskor meg a meleg tűnik elviselhetetlennek. És mégis örömmel csinálja. Minden egyes csapoláskor ünnepi érzés fogja el, mint a művészt, ha elkészül egy festménye. Művészet ez, vasat olvasztani az ércből és meglátni ennek nagy átalakító erejét. Ha erre gondol, nem érzi a nagy meleget, csak az az érzés járja át, hogy az alkotók seregéhez tartozik. Pista a Hanságba megy Egyik ismerősöm fiával találkoztam a napokban. Mondtam neki, hallotam, hogy a Hanságba megy. Igen, — válaszolta — de közben elpirult Ez nem az én érdemem, hanem Sárié. Viccelni próbáltam: „Végtére is ki megy a Hanságba? Te, vagy a Sári? Ismételten elpirult és úgy mondta el hadarva, hogy a fiúk állandóan hívták, menjen ő is velük csatornát ásni. Ő azonban ellenezte ezt, hallani sem akart róla. Hiába hívták a fiúk, hasztalanul ecsetelték a munkatábor, a csatornázás szépségeit, Pista hajhatatlan maradt. Egészen addig... Talán nem szükséges részletezni, hisz már úgyis kitalálták, egészen addig, amíg Sári, aki Mezőfalván tölt majd három hetet a nyáron kukorica címerezéssel, meg nem győzte Pistát. — Sárié a dicsőség! — visszhangzanak fülembe a fiú szavai, de arra gondolok, hogy kettőjüké a szerelem szárnyatadó boldogsága. — B. B. — ulatd. Azon a szeptemberi napon úgy áradt. Ömlött el az aranyos napfény a földön, mint a méz, ha édesanyám a kenyerünkre csorgatta . .. Ma is odaálltunk elébe a nagy karaj kenyerekkel, én is,meg Évi is, és kértük rá a mézet, siránkoztunk és könyörögtünk, mint két árva koldusgyerek. Aztán kibújt belőlünk a nevetés, mert megkaptuk a mézet. Édesanyám meleg, barna szemeivel végigcirógatott bennünket, ahogy nevetve, még mindig játszva az árva kiskoldusokat, kimentünk az udvarra, nagyokat harapva és nyalintva a mézeskenyerekből. Amint visszapislogtam, láttam, hogy anyám hosszan bámul utánunk a konyhaajtóból. Ki tudja, mire gondolhatott elnézve bennünket, engem a gimnazista kamaszt és Évit, azt a nyúlánk, fehér arcú, fekete hajú lányt... — Gyere Évi, menjünk a tóra, ma délelőtt az iskolában találtam egy szép verset —, mondtam és lenyeltem az utolsó falat kenyeret. Az ég végtelen és kék volt, és mi örültünk, hogy ma nem csillognak rajta az apró gombostűfejek, a bombavetők. A levegőben ökörnyál úszik, az udvarokból szilvalekvár illata száll fel és terjeng mindenfelé az őszi délutánban.Az úton, mint barnára sült meztelen gyerekek, csillognak és gurulnak a fákról hulló gesztenyék. Évi elszalad mellőlem, kacagva kapkod utánuk. Hajlong, ugrál, bukfencezteti őket a fűben. Ballagok utánuk, gyönyörködöm a guruló gesztenyékben meg a lányban, aki a gesztenyékkel játszik, de nekem kacag, hajlong, ugrál. És én már a versre gondolok, amit megmutatok neki, magamban mondogatom is: Mint halk csapatban szürke nyest, a hegyre kalanc jár az est... CÍMŰ Mfb Aztán elkomolyodva jön hozzám, egy nagyobb gesztenyét két tényén lágyán nyújt felém. Különös, ahogy arcom elé emeli. Nézem a puha, fehér tenyerekben guggoló gesztenyét s mögötte szép arcát fekete haja keretében. Mozdulni se tudok, szólni se, csak nézem Évát. Lassan lehunyja a szemét, mint ahogy becsukódik a virág. Milyen különös és gyönyörű ez a lány. Ó, hogy szeretem Évát, csak megfoghatnám most ezt a két kezet, kezeimbe zárhatnám a gesztenyével együtt és megcsókolhatnám a szemét. . . Nagyot kacag. Hirtelen mozdulattal a gesztenyét a kabátom szivarzsebébe dugja és szalad. Elszaladt. Futok én is utána. — Éva! Éva, várj! Futunk. Futnak mellettünk a fák, a házak. Elmarad mögöttünk az utca, csak a nap kísér minket. Mielőtt elérem Évát, megtorpan. A város szélén állunk. Autók, katonák, tankok kavarognak előttünk, torlódnak, tolatnak előre-hátra, mintha a várost készülnének maguk alá gyúrni. Motorzúgás hallatszik, hangos kiabálás. Lassan lépkedünk a zöld-sárga színűre festett teherautók között. Német katonák és civilek beszélgetnek. Lányok is vannak itt. Nagyokat nevetnek, a zöldruhás katonák a kezükkel mutogatnak nekik. Tudom kik ezek a lányok. Évára pislantok. ő nem ismeri. Szégyellném, ha ismerné őket, tudna róluk. Odébb diákok is csoportosulnak. Cigarettáznak. — Zoli, Zoli! — hallom a nevemet. A Gurics kiabál. — Nem jössz cigizni? — Most nem! — kiáltom neki. Lépkedünk .Évával. Mögöttünk Guricsék röhögnek. — Te nem cigizel? — Néha igen. Elmaradnak az autók, a vásártér felé járunk. Jobbra a temető, meg a futballpálya. A Nap már elkerült bennünket, túl jár a tavon. — Ma levelet kaptunk apától — szól Éva. — Szegény papa. Zoli, el sem hiszed, mennyire hiányzik ő most. Reggel nem kalapálásra ébredek. A polcon nem sorakoznak a cipők. Csak egy pár van ott. A Schulleréké. Tudod, akiket sárga csillaggal vittek el. — Tudom — felelem. — A mama azt mondja, egyszer majd eljönnek érte. Hallgatunk. — Jó neked. A te papád itthon van. Mennyivel szeretnék Évivel mindenben egy lenni. Miért nem lehet itthon az ő apja is? — Apám nem lehet katona. Rövidlátó. Hiszen tudod, milyen sokdioptriás szemüveget hord. Már a vasúton is mozognak érte. Meséli, hogy mindig a szemüvege miatt kérdezgetik. A Nap már a nádasra szállt. Fel** gyújtotta a végtelen náderdőt. Ég, lángol a tó is. Szomorúság fog el. Érzem. Éva sem az már, mint mikor a kenyerekkel elindultunk hazulról. Kezünk összeér. Megfogom a kezét, most már így megyünk. Mögöttünk már a város, a katonai teherautók, a temető meg a futballpálya. Először is itt fogtuk meg egymást kezét. Itt a tó partján. Leülünk. Annyiszor ültünk már ezen a helyen! Itt a tóparton lett minden egyszerre más Évivel. Az elmúlt tavaszon történt, amikor először jártunk itt együtt. Évi nagyon régi tópajtásom nekem. Apró gyerekek voltunk, amikor már együtt játszottunk az apja műhelye előtt és hallgattuk a kalapálást, amint vrte a talpat. Évi hozzánk is átjárt; ha anyám kenyeret vágott, Évinek vágott, így maradt meg, hogy ma is együtt ettük édesanyám mézestkenyerét. Attól a tavaszi délutántól olvastam én Évinek verseket és azóta másoltuk őket kékfedelű füzetekbe. Azóta örült Évi, hogy én gimnazista lettem, talán azért is, mert ő nem lehetett az. Éviék négyen voltak testvérek, így be kellett érnie a lemásolt versekkel, meg a kölcsönkönyvekkel. Mert az iskolai könyvtárból neki is hordtam a könyveket. A könyvekben leveleztünk. Leveleimet a könyvekbe tettem és úgy adtam át neki a kerítésen. Éviék a szomszédban laktak, és ha sok dolga volt a kistestvéreivel, lopva, kellett átvenni a kerítésen a könyveket. — Hoztam neked egy verset. Ma délelőtt találtam. Elolvasnám. Belső zsebemből előkotortam a számtanórán másolt verset, s hozzákészültem az olvasáshoz nagyon, mert szépnek tartottam a verset, szépen kellett Évinek elmondanom. Évi mint mindig, tágra nyílt szemekkel várta olvasásomat. „Mint halk csapatban szürke nyest, A hegyre kúszik már az est.. .”• Úgy olvastam Tóth Árpád verdét, mintha az én lelkemből szakadt volna s mintha Évának íródott volna. Sokáig hallgattunk. Mindkettőnk fülében a vers zsongott: „Mint halk csapatban szürke nyest. . Évi megfogta a kezem. — Mondd, miért kell elmúlni mindennek? Miért kell... — Évi! Évi ne hidd . .. ■yégigsimítottam a haját és fájt, ’ hogy a vers szomorúsága idezuhant mellénk a fűre. Eszembe jutott, ahogy délután a kezét felém nyújtotta a gesztenyével ott a fák alatt. Átöleltem. Ő felemelte arcát és most először csókoltuk meg egymást. A világ elmerült körülöttünk. A Nap már a tóba hullott, vele a nádas és a fák is. Csak a végtelen este tartott tenyerén bennünket, mely hitte- Szőkék a mezők Haja szőke, mint a búzamező, szeme kék, mint a nagy tábla üde virága. Soós Erzsinek hívják. Tizenkilenc éves. A sárszentmiklósi Aranykalász Termelőszövetkezet tagja. Amikor az ebédszünetben a tábla szélén kérdezzük, szerényen mondja: — Nálam érdemesebb tagokról is írhatnának, mert a mi szövetkezetünkben sok lány és fiú dolgozik, méghozzá nagyon szorgalmasan. Szabó Antal brigádvezető azonban Soós Erzsikét is dicséri. Itt van állandóan, reggeltől késő estig. — Szeretek itt — mondja Erzsike. — Nem mondom, a kapálással is végeztem, három és fél holdat műveltem meg. Érdekes, szép feladat, de az aratásnál szívesebben tevékenykedem. Megáll egy pillanatra, körülnéz és tekintete megakad a tábla alján, ahol a kombájn az ebéd utáni pihenő után ismét munkába kezdett. Aztán indul ő is, mert a sarkokat vágják, amivel a kombájn nem birkózik. Mosolyogva szól vissza: — Ha az aratás elfogy, akkor majd masinázunk. Azt szeretem legjobban, amikor mint az arany, ömlik a drága mag. Szoknyáját meglebbenti a szél és a szőke leányt magához öleli a még lábon álló gabonatenger. SOMORJAI ORSOLYA. KÉRDÉS Benne érezlek a lágy esti szélben, A nyári zápor föld szagában, A meleg párák hűvösében Barnán konduló esti ködben Tavaszi fák fátyolvirágán Idegenek arcán bújó vonásban, Titkok mélyén hűvösödő nagy csendben, Könnyű lombok halk szürke szialettjén A magasan boruló ég alatt Mindenben. S mégis menni hagytalak?! JÚNIUSI ESŐ Omlik zuhogva, ragyogva, húson Júniusi esőnk húsharmatú szála Buborék pattan tócsa színén, Mos, lecsurog, csordulva csepeg, Levélen, virágozottporú bibéjén. S fölöttünk gyémántfényű nap nevet Aranyba vonva szürkefelhős eget. Nagy június örökünnepű álma Leng az esővert aszfalt fűszagában. Mit a lucskos szél a rétről lopott. S úgy érzed minden jó, ha akarod. Találkozás...