Fejér Megyei Hírlap, 1961. július (17. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-01 / 153. szám

Nyári rajzok fiatalokról Aki pótvizsgára készül Asztalánál történelem tankönyv. Egy kép a török hódoltság korát idézi. Az ifjú a messzeségbe bá­mul. Az utcán fiatalok csapata. Diákok. A lányok kezében strandtáska, a fiúk meg rövid­nadrágban. Fürdőzésről jönnek visszafelé. Ő is szívesen menne, de szülei nem engedik. Azt a szi­gort, amit évközben elmulasz­tottak, most akarják pótolni. Az ifjú meg ül nagy búsan. A nyitott történelemkönyv ott fek­szik az asztalán. Aztán nyikor­­dul az ajtó. A fiú hirtelen fel­rezzen és a könyv fölé hajol. A belépő apa megnyugvással látja, hogy tanul a fia. Amikor kilép, az ifjú ismét eltűnődik. Talán arra gondol, hogy bár nyár van, a téli kötelességeit teljesíti. Jobb volna most kirándulni a Duna partján, vagy a Velencei-tó mel­lett sütkérezni, de nem lehet. Jövőre majd ő is nyugodtan pi­hen, mert — és ez már biztos — a jövő évben minden órára ké­szül. Lágy szellő szárnyán kopog a szél az ablakon, a fiú még el­­eltünődik és aztán a könyv fölé hajol. A kohónál izzott a vas. S a csatorna, me­lyen aláömlött, még most is sis­tereg. Huszonöt év körüli fiú né­zi az izzó vas folyását, arca bar­na, nem a Nap cserzette, hanem a kohóból áradó meleg. Megtörli homlokát. Sóhajt egyet Meleg van. Kint­ a Nap izzik, itt meg a vas. A fiatalem­ber néha arra gondol, hogy kel­lemesebb lenne most a jéggyár­­bam dolgozni, de aztán eszébe jut, hogy neki itt kell helytáll­nia. Nem mindig könnyű. Néha fojtja a gáz erős szaga, máskor meg a meleg tűnik elviselhetet­lennek. És mégis örömmel csinálja. Minden egyes csapoláskor ünnepi érzés fogja el, mint a művészt, ha elkészül egy festménye. Mű­vészet ez, vasat olvasztani az ércből és meglátni ennek nagy átalakító erejét. Ha erre gondol, nem érzi a nagy meleget, csak az az érzés járja át, hogy az alkotók sere­géhez tartozik. Pista a Hanságba megy Egyik ismerősöm fiával talál­koztam a napokban. Mondtam neki, hallotam, hogy a Hanságba megy. Igen, — válaszolta — de közben elpirult Ez nem az én érdemem, hanem Sárié. Viccelni próbáltam: „Végtére is ki megy a Hanságba? Te, vagy a Sári? Ismételten elpirult és úgy mondta el hadarva, hogy a fiúk állandóan hívták, menjen ő is velük csatornát ásni. Ő azon­ban ellenezte ezt, hallani sem akart róla. Hiába hívták a fiúk, hasztalanul ecsetelték a munka­tábor, a csatornázás szépségeit, Pista haj­hatatlan maradt. Egé­szen addig... Talán nem szükséges részletez­ni, hisz már úgyis kitalálták, egésze­n addig, amíg Sári, aki Mezőfalván tölt majd három he­tet a nyáron kukorica címerezés­­sel, meg nem győzte Pistát. — Sárié a dicsőség! — vissz­hangzanak fülembe a fiú szavai, de arra gondolok, hogy kettőjü­ké a szerelem szárnyatadó bol­dogsága. — B. B. — ulatd. A­zon a szeptemberi napon úgy áradt. Ömlött el az aranyos napfény a földön, mint a méz, ha édesanyám a kenyerünkre csorgat­ta . .. Ma is odaálltunk elébe a nagy ka­raj kenyerekkel, én is,­­meg Évi is, és kértük rá a mézet, siránkoztunk és könyörögtünk, mint két árva kol­dusgyerek. Aztán kibújt belőlünk a nevetés, mert megkaptuk a mézet. Édesanyám meleg, barna szemeivel végigcirógatott bennünket, ahogy ne­vetve, még mindig játszva az árva kiskoldusokat, kimentünk az udvar­ra, nagyokat harapva és nyalintva a mézeskenyerekből. Amint visszapis­logtam, láttam, hogy anyám hosszan bámul utánunk a konyhaajtóból. Ki tudja, mire gondolhatott elnézve ben­nünket, engem a gimnazista kamaszt és Évit, azt a nyúlánk, fehér arcú, fekete hajú lányt... — Gyere Évi, menjünk a tóra, ma délelőtt az iskolában találtam egy szép verset —, mondtam és lenyel­tem az utolsó falat kenyeret. Az ég végtelen és kék volt, és mi örültünk, hogy ma nem csillognak rajta az apró gombostűfejek, a bom­bavetők. A levegőben ökörnyál úszik, az udvarokból szilvalekvár illata száll fel és terjeng mindenfelé az őszi délutánban.­­Az úton, mint bar­nára sült meztelen gyerekek, csillog­nak és gurulnak a fákról hulló gesz­tenyék. Évi elszalad mellőlem, ka­cagva kapkod utánuk. Hajlong, ug­rál, bukfencezteti őket a fűben. Ballagok utánuk, gyönyörködöm a guruló gesztenyékben meg a lány­ban, aki a gesztenyékkel játszik, de nekem kacag, hajlong, ugrál. És én már a versre gondolok, amit meg­mutatok neki, magamban mondoga­tom is: Mint halk csapatban szürke nyest, a hegyre kalanc jár az est... CÍMŰ Mfb Aztán elkomolyodva jön hozzám, egy nagyobb gesztenyét két tényén l­ágyán nyújt felém. Különös, ahogy arcom elé emeli. Nézem a puha, fe­hér tenyerekben guggoló gesztenyét s mögötte szép arcát fekete haja ke­retében. Mozdulni se tudok, szólni se, csak nézem Évát. Lassan le­hunyja a szemét, mint ahogy becsu­kódik a virág. M­ilyen különös és gyönyörű ez a lány. Ó, hogy szeretem Évát, csak megfoghatnám most ezt a két kezet, kezeimbe zárhatnám a gesztenyével együtt és megcsókol­hatnám a szemét. . . Nagyot kacag. Hirtelen mozdulat­tal a gesztenyét a kabátom szivar­zsebébe dugja és szalad. Elszaladt. Futok én is utána. — Éva! Éva, várj! Futunk. Futnak mellettünk a fák, a házak. Elmarad mögöttünk az ut­ca, csak a nap kísér minket. Mielőtt elérem Évát, megtorpan. A város szélén állunk. Autók, katonák, tankok kavarognak előttünk, torlód­nak, tolatnak előre-hátra­, mintha a várost készülnének maguk alá gyúr­ni. Motorzúgás hallatszik, hangos kia­bálás. Lassan lépkedünk a zöld-sárga színűre festett teherautók között. Német katonák és civilek beszélget­nek. Lányok is vannak itt. Nagyo­kat nevetnek, a zöldruhás katonák a kezükkel mutogatnak nekik. Tu­dom kik ezek a lányok. Évára pislantok. ő nem ismeri. Szégyellném, ha ismerné őket, tudna róluk. Odébb diákok is csoportosulnak. Cigarettáznak. — Zoli, Zoli! — hallom a nevemet. A Gurics kiabál. — Nem jössz cigizni? — Most nem! — kiáltom neki. Lépkedünk .Évával. Mögöttünk Gu­­ricsék röhögnek. — Te nem cigizel? — Néha igen. Elmaradnak az autók, a vásártér felé járunk. Jobbra a temető, meg a futballpálya. A Nap már elkerült bennünket, túl jár a tavon. — Ma levelet­ kaptunk apától — szól Éva. — Szegény papa. Zoli, el sem hiszed, mennyire hiányzik ő most. Reggel nem kalapálásra ébre­dek. A polcon nem sorakoznak a cipők. Csak egy pár van ott. A Schulleréké. Tudod, akiket sárga csillaggal vittek el. — Tudom — felelem. — A mama azt mondja, egyszer majd eljönnek érte. Hallgatunk. — Jó neked. A te papád itthon van. Mennyivel szeretnék Évivel minden­ben egy lenni. Miért nem lehet itt­hon az ő apja is? — Apám nem lehet katona. Rövid­látó. Hiszen tudod, milyen sok­­dioptriás szemüveget hord. Már a vasúton is mozognak érte. Meséli, hogy mindig a szemüvege miatt kér­dezgetik. A Nap már a nádasra szállt. Fel­** gyújtotta a végtelen náderdőt. Ég, lángol a tó is. Szomorúság fog el. Érzem. Éva sem az már, mint mikor a kenyerekkel elindultunk ha­zulról. Kezünk összeér. Megfogom a ke­zét, most már így megyünk. Mögöt­tünk már a város, a katonai teher­autók, a temető meg a futballpálya. Először is itt fogtuk meg egymást kezét. Itt a tó partján. Leülünk. Annyiszor ültünk már ezen a helyen! Itt a tóparton lett minden egyszerre más Évivel. Az el­múlt tavaszon történt, amikor elő­ször jártunk itt együtt. Évi nagyon régi tópajtásom nekem. Apró gyere­kek voltunk, amikor már együtt ját­szottunk az apja műhelye előtt és hallgattuk a kalapálást, amint v­­rte a talpat. Évi hozzánk is átjárt; ha anyám kenyeret vágott, Évinek vágott, így maradt meg, hogy ma is együtt ettük édesanyám mézest­­kenyerét. Attól a tavaszi délutántól olvastam én Évinek verseket és azóta másol­tuk őket kékfedelű füzetekbe. Azóta örült Évi, hogy én gimnazista let­tem, talán azért is, mert ő nem le­hetett az. Éviék négyen voltak test­vérek, így be kellett érnie a lemá­solt versekkel, meg a kölcsönköny­­vekkel. Mert az iskolai könyvtárból neki is hordtam a könyveket. A könyvekben leveleztünk. Leveleimet a könyvekbe tettem és úgy adtam át neki a kerítésen. Éviék a szom­szédban laktak, és ha sok dolga volt a kistestvéreivel, lopva, kellett át­venni a kerítésen a könyveket. — Hoztam neked egy verset. Ma délelőtt találtam. Elolvasnám. Belső zsebemből előkotortam a szám­tanórán másolt verset, s hozzá­­készültem az olvasáshoz nagyon, mert szépnek tartottam a verset, szépen kellett Évinek elmondanom. Évi mint mindig, tágra nyílt sze­mekkel várta olvasásomat. „Mint halk csapatban szürke nyest, A hegyre kúszik már az est.. .”• Úgy olvastam Tóth Árpád verdét, mintha az én lelkemből szakadt vol­na s mintha Évának íródott volna. Sokáig hallgattunk. Mindkettőnk fülében a vers zsongott: „Mint halk csapatban szürke nyest. . Évi megfogta a kezem. — Mondd, miért kell elmúlni min­dennek? Miért kell... — Évi! Évi ne hidd . .. ■yégigsimítottam a haját és fájt, ’ hogy a vers szomorúsága ide­zuhant mellénk a fűre. Eszembe ju­tott, ahogy délután a kezét felém nyújtotta a gesztenyével ott a fák alatt. Átöleltem. Ő felemelte arcát és most először csókoltuk meg egymást. A világ elmerült körülöttünk. A Nap már a tóba hullott, vele a nádas és a fák is. Csak a végtelen este tar­tott tenyerén bennünket, mely hitte- Szőkék a mezők Haja szőke, mint a búza­mező, szeme kék, mint a nagy tábla üde virága. Soós Erzsi­nek hívják. Tizenkilenc éves. A sárszentmiklósi Arany­kalász Termelőszövetkezet tagja. Amikor az ebédszünetben a tábla szélén kérdezzük, sze­rényen mondja: — Nálam ér­demesebb tagokról is írhatná­nak, mert a mi szövetkeze­tünkben sok lány és fiú dol­gozik, méghozzá nagyon szor­galmasan. Szabó Antal brigádvezető azonban Soós Erzsikét is di­cséri. Itt van állandóan, reg­geltől késő estig. — Szeretek itt — mondja Erzsike. — Nem mondom, a kapálással is végeztem, há­rom és fél holdat műveltem meg. Érdekes, szép feladat, de az aratásnál szívesebben te­vékenykedem. Megáll egy pillanatra, kö­rülnéz és tekintete megakad a tábla alján, ahol a kom­bájn az ebéd utáni pihenő után ismét munkába kezdett. Aztán indul ő is, mert a sar­kokat vágják, amivel a kom­bájn nem birkózik. Mosolyog­va szól vissza: — Ha az ara­tás elfogy, akkor majd masi­­názunk. Azt szeretem legjob­ban, amikor mint az arany, ömlik a drága mag. Szoknyáját meglebbenti a szél és a szőke leányt magához öleli a még lábon álló gabona­tenger. SOMORJAI ORSOLYA. KÉRDÉS Benne érezlek a lágy esti szélben, A nyári zápor föld szagában, A meleg párák hűvösében Barnán konduló esti ködben Tavaszi fák fátyolvirágán Idegenek arcán bújó vonásban, Titkok mélyén hűvösödő nagy csendben, Könnyű lombok halk szürke szialettjén A magasan boruló ég alatt Mindenben. S mégis menni hagytalak?! JÚNIUSI ESŐ Omlik zuhogva, ragyogva, húson Júniusi esőnk húsharmatú szála Buborék pattan tócsa színén, Mos, lecsurog, csordulva csepeg, Levélen, virág­ozottporú bibéjén. S fölöttünk gyémántfényű nap nevet Aranyba vonva szürkefelhős eget. Nagy június örökünnepű álma Leng az esővert aszfalt fűszagában. Mit a lucskos szél a rétről lopott. S úgy érzed minden jó, ha akarod. Találkozás...

Next