Fejér Megyei Hírlap, 1963. szeptember (19. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-13 / 214. szám

Péntek, 1963. szeptember 13. Benzinkút de hol ? A sárosdi állomáshoz néhány méterre egy kis erdő szélén laposan eldugva létesítették ezt a töltőállomást. A főútvonal mellett semmi jelzés arra vonatkozólag, hogy a félreeső kis erdőben töltőállomás van. Így aztán nem is adnak el itt több üzemanyagot, mint napi 50—60 litert. Hasznos segítőtársak Megjött a szarvasbőgés ide­je. Ezekben a hetekben a nagy vadas területeken, és a vadgazdaságokban megélén­kül az élet. A vadászat szem­pontjából ilyenkor lehet kész­pénzre váltani azt a sok gon­doskodást, amit egész éven át fáradtságos munkájukkal, és anyagi áldozatvállalással biz­tosítottak mind a hivatásos erdő- és vadvédők mind a va­dásztársaságok tagjai. Az erdészeknek és a vadá­szoknak van egy segítőtársuk, a társadalmi erdei szolgálat tagjai, és velük a szervezett természetbarát tömegek is. Együttműködésükre most van leginkább szükség, amikor biztosítani kell a nagy vadas területeknek a zavartalan va­dászati lehetőséget. Hogyan? Egyszerű! Szigorúan be kell tartani, és másokkal is betar­tatni az erdő- és vadvédelmi törvényt, rendelkezést. A za­vartalan vadászat fontos nép­­gazdasági érdek, ezért azt vala­mennyiünknek biztosítani kell azzal — és ez nem sok —, hogy nem teszünk semmi olyat, ami nyugtalanítja a va­dak pihenését (ezáltal meg­szokott életkörülményeiktől, útjaiktól eltérítjük), vagy életbiztonsági okokból nem hiúsítjuk meg egy-egy meg­figyelt vad kilövését. Ezen a helyen nincs arra lehetőség, hogy teljes részletességgel tár­gyalhassuk a vadvédelmi fela­datokat. De jegyezzük meg: a természetben kultúr­ember­hez méltóan viselkedjünk, a jelzett turista utakról ne tér­jünk le, (különösen a nagyva­­das területeken) és minden­kor fogadjuk meg az erdé­szek, vadászok, és a társadal­mi erdei szolgálat tagjainak jóindulatú figyelmeztetését. Erdőjáró, természetbarát emberek nem lehetnek ellen­ségei az erdő törvényeinek, éppen úgy, mint népi demok­ráciánk bármely törvényének sem. Őket kérjük most, hogy fogjanak össze azok ellen, akik nem a természet szere­tete, a kellemes pihenés miatt rö­nnek erdeinkben, hanem ho­gy ott is megbontsák a ren­­d-­ a természet törvényét. A társadalmi erdei szolgá- 1-' tagjaira fokozottabb felá­­r­ak hárulnak ezekben a he­­­sn. Szolgálati jelzésüket e igazolványukat feltétlenül 1 ' 1 Zq 070 VrZcf a létén utasítási jogaikkal. A szolgálatokra, az előírt lét­szám kétszeresét vezessék, fel, hogy a szolgálati területen át­haladó valamennyi turista utakon ellenőrizhessék, nem viselkedik-e valaki úgy, hogy azzal zavarja a vadászok ér­dekeit. Még nincs egy éve, hogy megalakult a Fejér megyei társadalmi erdei szolgálat. Szolgálati területükön ez év­ben nem történt tűzeset, és a szolgálatok vezetői semmi szabálytalanságot nem jelen­tettek eddig, tehát javultak a viszonyok ilyen szempontból. A mostani őszi vadászati idény lefolyása fogja eldönte­ni, hogy a társadalmi erdei szolgálat működése pozitívnek értékelhető-e? És ha igen, úgy ebből a Fejér megyei kezde­ményezésből országos szerve­zetet kell létrehozni! Varró Gusztáv Ferás megyei Hírfői A mindennapi kenyér Amint beért a faluba, csökkentette a gázt. A motor egyszerre meghunyászkodott, simábban lasabban futott, ő pedig homlokára tolta a védő­­szemüveget és élvezettel nézte a falut. A cseretelepnél még el is mosolyodott. — Ni­ni. Fodorékat úgy látszik meg­csapta az idő szele, nem men­nek Perkátára őröltetni. Innét viszik a lisztet, belátták, hogy külön kívánságukkal terhére vannak a szövetkezetnek. Üd­vözölte őket, aztán mosolyog­va tovább robogott. Nem rossz emberek ezek a Fodorék. Rendszeresen eljár­nak dolgozni, munkájuk mindig kifogástalan. Józan gondolkodásúak, megfontoltak. Éppen ezért volt érthetetlen, hogy pusztán az őrlés kérdé­sében miért váltak külön a tsz többségétől. Hiába volt minden bizony­kodás, mikor elérkezett a szinte családi ünnepéllyé nőtt őrlés ideje, beállítottak az irodába, és nem tágítottak attól, hogy Perkátáról hozzák a lisztet. Ha ő megpróbált érvelni, hogy ne tegyék ezt, cseréljék be a gabonát a malom helyi cseretelepén, egy nyomós zá­­rómondattal leszerelték őt. „Elnök elvtárs adja azt a von­tatót, tudja, hogy a minden­napi kenyerünkről van szó”. S ő képtelen volt tovább vitat­kozni az ügyön. De most meg­fordult a helyzet, Fodorékat úgy látszik meggyőzte valami. Derűs hangulatban toppant be az irodába. Le­­zöttyent a székre és pillanatra elengedte magát. Nem túlsá­gosan ráz az a motor, de azért két órán át egyfolytában egy kissé sok. A tenyere megsaj­­dul, a lábai elfáradnak. Ezt a néhány pillanatot nem sajnál­ta önmagától. Aztán fürgén, mint szokta, talpra szökkent és a vetés gépi erő mérlegét vette kezébe. Talán az idén könnyebb lesz, talán más Perkáta-járók is követik Fo­dorék nyomdokát. Ezernégyszáz hold őszi ve­tés a takarmánykeverékkel együtt, ez nagy erőpróba a szövetkezetnek. Minden em­berre és erőgépre szüksége van a községnek. Szük­sé­ge van!... és Fodorékkal eggyel több lett a szövetkezeti családok száma, akik ezt megértették. Az ajtón kopogtattak. Éppen annál a gondolatnál tartott, hogy az idén ki lehet tűzni október tizenötödikét a vetés befejezéséül és ez különös­képpen jókedvre hangolta. — Mi kell János! —kérdezte szí­vélyesen a belépőt. Mindig örömmel fogadta irodájában a tagokat, de most felettébb jól eset valakinek kiönteni a szí­vét. Mégsem várta hát a vá­laszt, úgy folytatta: — Váratlan öröm ért — kezdte — képzelje, a Fodo­­réknál megfordult a szél. Tudja, azokról beszélek, akik több mással együtt ha esett, ha fújt; ha szükség volt itthon a gépre, ha nem, mindig a második szomszédba vitték őröltetni a búzát. Kicsikarták tőlünk a vontatót, meg a pótkocsit, ha még úgy fájt is az nekünk. Maga mit szól: Perkátára menni, ott át­venni a lisztet és hazajönni mindig igénybe vett egy na­pot. Ennyi idő alatt húsz hold vetést végezhetett volna el a traktoros! Két öklét ott nyugtatta az asztalon, szemei melegen csillogtak. János némán nézte. — Nos? — kérdezte végül az elnök — látja milyen fordu­latot hozhatnak Fodorék? Ha a többiek sem akarnak majd Perkátára furikázni, évente és ilyenkor ősszel jelentős gé­pierő megtakarításhoz jutunk. Meglendítette jobb öklét, hogy az asztal lapján egy túláradó zuhintással pecsételje meg örömét, de hallgatag vendége arcára pillantva hirtelen leve­gőben maradt az összezárt ököl. — De mondja már, miért is jött? Kutató szemében ki­aludtak a nevető fények és barázdás arca öregessé, ked­vetlenné vált. A másik meg­semmisülve nézte. — Nos, miért jött? Emlékezetében azt ke­reste, hol is lakik az előtte ülő ember. Ja igen! A szőlőhegyen, ott a kápolna táján. Ő is csak azok közé tartozik, akik Per­kátára járnak lisztért. Most azonban a másik szemében villámlott meg valami előre jelző fény. — Holnap lisztet cserélnénk a telepen, mi is jobbnak látjuk így — mondta és kezet nyúj­tott. Az elnök megszorította széles tenyerét. — Látja, így van ez. Az ember gondolkodik, aztán egyszerre csak utat tör agyában a felismerés: tíz-húsz családnak nem szabad a több száz családdal ellentétesen cselekedni. Mikor mi nem akarjuk Perkátára elengedni a gépeket, vetni küldjük­ őket, akkor tulajdonképpen szintén a mindennapi kenyérről van szó. A szövetkezeti közösség, vala­mennyiünk mindennapi kenye­réről. Hegedűs Péter N néhány héttel ezelőtt egy nagyon értelmes szak­munkás került ide hozzánk a forgácsolóműhelybe. Huszonhat éves, nős ember, a felesége könyvelő, két gyer­meket nevelnek — kezdi az elbeszélést Kepes mérnök a szobájában. Előbb apró, emberi dolgokkal igyekszik bemu­tatni Tóth Imrét, érzem, hogy keresi az igazi fonalat; mű­szaki ember, nem nagy mestere a szavaknak. Dicséri a fiút, ahogyan magunk között nevezi, elmondja, hogy zenekedve­lő, tagja a gyár fiatal zenekarának, szenvedélyesen gyűjti a szobanövényeket, feleségét nemcsak otthon, hanem a gyár­ban is egyszerűen Angyalnak nevezi, holott Terézia a neve. Aztán rátalál az egyenesre és majdnem szó szerint ezeket meséli. — Meglehetősen sok­at olva­sok, szóval nem tartozom az úgynevezett műszaki barbárok közé. Diákkorom óta szere­tem a könyvet, de a zenéhez is értek valamit, közel har­minc éve hegedülök. Játszom a zenekarban is. Az olvasást én most csak azért említem, mert valahonnan innen indult el az az érdekes élményem, illetve megfigyelésem, amit most el szeretnék mondani. Olvastam például néhányszor arról, sőt társaságban is szóba került, hogy a mi új korunk írói nem találtak még rá a technika rohanó korszakának a tük­rözésére. Ebben van valami igazság. Az is igaz, hogy most van folyamatban az ember és gép igazi összemelegedése, tudjuk, hogy egészen más a viszony e két tényező között, mint­ mondjuk harminc évvel ezelőtt. Persze én most nem holmi elméleti fejtegetéseket akarok itt exponálni. Egészen mást: egy apró megfigyelést. Itt van ez a mi hatalmas forgácsoló műhelyünk —­­ helyezkedik el jobban, a széken, mint aki fontos fordulóponthoz érkezett. — És itt van ez a fiú, akit emlí­tettem. Elég régi típusú esztergán dolgozik. Nagyrészt egyedi darabokat készít, kísérletekhez. A rajzokat tőlem kapja. Bevett szokás nálunk, hogy az ember kimegy olykor a mű­helybe, megnézi a munkát, elbeszélget a munkásokkal, sok­szor namiszerű ötleteket kapunk tőlük. — Ennek a fiúnak a munkájánál már az első napokban feltűnt nekem, valami. Különleges munkadarabokról volt szó, kinéztem hozzá. Mosolyogva állt a gépnél, a munka­darab éppen elkészült rajz szerint. Az első pillantásra el­csodálkoztam: régen láttam ilyen szépen csiszolt felületet. Mások egyszerűen átsimítják a késsel. Ez így szakkérdés, nem is akarom fejtegetni. Egyszóval tükörsimára csiszolta a felületet ott is, ahol nem volt fontos. Meg is említettem ezt. — De igy szép ez! — félért valami különös ragyogással a szemében. — Tessék csak megnézni, hát nem szép ez így? — Bólintottam, megköszöntem és visszamentem a szo­bámba. Elgondolkoztam. Lehet, hogy ez a fiú jó pontokat akar szerezni magának ilyen csillogó külsőségekkel? — fag­gattam magamat. Miután pedig sehogyan se tudtam zöld­ágra vergődni, kora délután behívattam magamhoz. Foglaljon helyet Tóth szaktárs, mondtam neki, és megpróbáltam vala­hogyan elkezdeni a tapogatózó mondókámat. Az mosolyogva ült előttem, hátrasimította olykor a­­­ haját és minden zavar nélkül beszélni kezdett. — Hát nem szebb ez így, mérnök szaktárs? Tudom én, hogy nem fontos azokat a ré­szeket csiszolni, Bogár szaktárs alig akart rá vásznat adni. Ki­mehet az úgy is az ember ke­zéből, hogy negyvenkét egész öttized milliméter és szabad­­szemmel is látható, hogy tele van karcokkal, de azért így mégiscsak más. Lehajtom egy századdal erősebbre, akkor rá a vászonnal, pár perc és csillog az egész. Szeretem, ha szép, csillogó az a munka, tessék elhinni, az szinte ránevet az emberre! Ott van például a padom, mikor átvettem, össze­vissza volt karcolva, tessék most megnézni. — Cigarettával kínáltam a fiút — folytatja Kepes és rá­könyököl az asztalára. — Kezdtem megérteni, de nem akar­tam megakasztani a beszédben. — Nekem az, amit csinálok — mondta és csillogott a szeme, — valmivel több, mint egyszerű munka. Nekem gyö­nyörűség, ha amellett, hogy jó, szép is valami. Nem azért, hogy külön megdicsérjenek. Egészen másért, tessék elhinni. Nekem ezek a szép, csiszolt felületek örömet szereznek. Ki lehet nevetni nyugodtan, de én érzem, hogy örül az az anyag is. Együtt örülünk. Még énekelünk is. Beszélgetünk. Azt mondja a húsz milliméteres behornyolás ezen a darabon,­ még itt van bennem egy karc, vegyél ki szépen, akkor leszek egészen pontos. És szép! Nem tehetek róla, nekem énekel az anyag. Ez mi időlopás, inkább sietek vele, elkészülök jó időre, de szép. hiába■ Kár, hogy nem vagyok költő... tírre én már csak annyit mondtam — fejezi be Kepes egészen halkan —, hogy csak csiszolja, édes fiam. Ez is költészet a maga nemében. — És az egész gyár énekelt körülöttem, amikor megszorítottam a kezét. Ormos Gerő CSISZOLÁS ■ 3 — Új fi Leninről Leningrádban „Oroszország közelében” címen új filmet forgatnak Lenin finnországi tartózkodásáról. A nyár folya­mán a leningrádi népszerű­­tudományos filmstúdió mun­katársai két hetet töltöttek Helsinkiben, Tamperben, Tur­­kuban, ahol a finn városok félévszázaddal ezelőtti jelleg­zetességeit tanulmányozták. A film alkotói drága erek­lyékként gyűjtötték össze mindazt, ami segít bemutatni Lenin finnországi életét. Ne­héz feladat volt, mivel a for­radalom vezére akkor ille­galitásban tartózkodott, elv­társai pedig mindent megtet­tek, hogy ez az illegalitás ve­szélytelen legyen. A film Levickij rendező és Popov leningrádi író közös al­kotása. Gépi tanácsadó Szovjet szakemberek egy csoportja a kievi pályaud­varon egy automata készü­léket helyeztettek üzembe, amelynek segítségével az utas magnetofon szalagról információt kaphat a vona­tok közlekedéséről, az átszál­lásokról,­s a vonat rendelte­tési helyére érkezéséről. CIGARETTAFÜST MELLETT... Hányszor tapasztalja az új­ságíró, ha ellátogat valame­lyik üzembe, vagy belép egy irodába, és azután érdeklő­dik, mi újság? — válaszul ezt kapja: — Nincs semmi külö­nös. .. Így jártam a minap az Ika­ru­s-gyáregység hőműhelyében is, amikor benyitottam a mű­vezetőirodába. — Mi újság Jani bácsi? — Semmi különös — jött az ismert válasz Nagy János mű­vezetőtől, aki ezt a kis mű­helyt vezeti már nyolc éve, s aki legjobban tudja, mi tör­ténik itt. — Egyébként is szabadságon voltam, pár nap­ja dolgozom... Kossuthot vett elő, rágyúj­tottunk. Szinte fedezéknek használta a cigarettafüstöt, huncutul nézett szemüvegén át, s talán arra gondolt: ho­gyan lesz ebből riport? Én csakugyan erre gondoltam, ezért is vittem tovább a szót. — Hol töltötte szabadságát? Balaton mellett, Aka­­rattyán. — Egyedül nyaralt? — A családdal. Van egy ötödéves mérnökhallgató, meg egy harmadikba járó, techni­­­kusnak készülő fiam. — Gondolom, jól esett a­­pihenés? — Bizony, iyen korban, amikor már 55 éves az em­ber, különösen jól jön e sza­badság, üdülés. Tudja hány éve vagyok a szakmában? — kérdezett vissza. — Sejtem. — Harmincnyolc éve! De a nyugdíj-korhatárig még sokat kell dolgozni. — És van munka ? — Kevés! Nem egyenletes a munkaellátás. — Most mit csinálnak? — Támlakeretcsöveket, tar­gonca-abroncsokat. Éppen el­készítettük ez utóbbiból a tíz­ezrediket. — 10 000 darab? És miképr kezdtek hozzá? — Egy éve. Nagy munkai volt, szép feladat, most ez is„ .kifutott”. Nem tudjuk, mi * lesz ezután?! Hol ezt hozzák*­ hol azt, kisebb munkák, ha­| mar elvégezzük. A nagyobb­­munkákat szeretjük inkább A folyamatos a termelés, van* százalék, van pénz. Azért va-| gyünk, hogy dolgozzunk, az­ idő pénz, s magunk is becsül-? jük az időt. Íróasztalába nyúlt, papírod sokat vett elő. — Legfrissebb újításaink. Kettő. Az újítási versenyhó­nap alatt adtuk be őket. — Miről szólnak? — Az egyik: azelőtt kézi erővel készítettük az U-profi­­lokat, most az általunk csi­nált szerszámmal nemcsak könnyebben maghajlítjuk ő­­ket, hanem gyorsabb a mun­ka is, darabonként hat percet megtakarítunk. A másik sze­rint, ugyancsak szerszámmal, a targonca-abroncsok gyártá­sánál van megtakarításunk, darabonként nyolc perc .­ öt újításunk pedig folyamatban van, különféle profilok haj­­lítását teszi gazdaságossá. — És még mi tehenek a gazdaságos termelésért? — Két műszakban dolgo­zunk, hogy gazdaságos legyen a hőkezelés. Vannak például olyan munkák, ahol 12 órai hőtartás szükséges, az egy műszak ideje ehhez kevés. Leggazdaságosabban úgy old­juk meg az ilyen munkákat, hogy az első, teljes műszak­ban betesszük az anyagot a kemencébe, s a délutáni ko­vácsok munkájuk mellett a hentartás ideje végén kikap­csolják a kemencét. Tehát a négy-öt órai időért külön nem tartunk bent edzőt, és így a kemencét is jobban kihasz­náljuk az egyszeri felfűtéssel. — Jók a kemencék? — Nagyjavítás alá esnek, már sürgettem a pesti szere­lőket a tmk-nál. — Nem lesz fennakadás a termelésben a javítás alatt? — Nem okoz kiesést, mert úgy osztjuk be a munkát, hogy a javítás mellett is el­végezzünk mindent... A Kossuth szépen elégett, talán észre sem vette Jani bácsi, a cigarettafüst melletti beszélgetés során mennyi min­dent elmondott a kis műhely életéből, munkájáról. Mondta is távozásomkor: — Látja, semmi különös újság nincs... Heressnyei Tibor

Next