Fejér Megyei Hírlap, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-19 / 67. szám

000101 Al­tri OLA Halhatatlan népköltészet Amikor Ortutay Gyula 1829 őszén beiratkozott a szegedi egyetemre, humanisz­­tikával, elsősorban görög fi­lozófiával kívánt foglalkozni. Azután találkozott egy ki­váló professzorral és egy olyan tudományággal, amely napok alatt új irányt szabott tanulmányainak, egész mun­kásságának. Solymossy Sán­dor hatására már a szegedi egyetemi évek alatt Sza­bolcsba utazik, balladákat és meséket gyűjteni. Ily módon fel kellett figyelnie az egye­tem falain túli világ gyötrő problémáira, a dalok és me­sék kincseit őrző nép ag­gasztó állapotára, a föld és jogok nélkül kallódó szegény­parasztság küzdelmeire. Ép­pen ez a valóság felé fordu­lás, az aktuális társadalmi gondokat-feladatokat is vál­laló szemlélet tette kutatása­it újszempontúvá, termékeny­­nyé, a nemzeti közműveltség egészében is jelentőssé. A közelmúltban megjelent, Hal­hatatlan népköltészet című kötetének ez első és legfon­tosabb tanulsága. A néprajz tudománya so­kat köszönhet Ortutay aktu­alitás-igényének, annak, hogy gyűjtő munkája a har­mincas években szorosan összeforrt a magyar társada­lom radikális átalakításának terveivel. Ebben az összefüg­gésben válik csak érthetővé például Fedics Mihály me­séinek gyors terjedése. Érde­mes egy pillanatra megállni Fedics bácsi és a mesegyűjtő találkozásánál. A színhely apró szabolcsi falu. Bátorli­get, ahová Ortutay egy őszi napon, zuhogó esőben érke­zett Ennél is nagyobb baj volt, hogy reményei meg­csalták. Kiderült hogy Bá­torliget alig néhány évtize­des település, néprajzi szem­pontból tehát érdektelen. Indult volna tovább, de nem volt mivel. Időmentésnek —, hogy kárba ne vesszen a napja — jó mesélőt kere­sett. Így került Fedics Mihály kunyhójába. Itt élt ő unoká­jával annak férjével és há­rom dédunokájával, igen sze­gényesen. Meséi kiskan­ászok­ról, sárkányokról, királykis­asszonyokról, az Igazság és a Hamisság birkózásáról szól­tak, de mögöttük a jelen és a közelmúlt eseményei, egy próbára tett élet motívumai is felsejlettek. Ortutay pe­dig ki is emelte ezeket: hadd tudja meg minél több ember, hogy a mesék áradó gazdag­ságában és pompás szerkeze­tében a magyar szegénypa­rasztság elhagyottsága, el­árult tehetsége vádol. Fedics bácsi apja cseléd volt sza­bolcsi uradalmakban. Fiára is ez a sors várt. Imni-olvasni nem tanulhatott, volt kiska­­nász, kisbéres, kocsis, nap­számos, erdőirtó munkás. Megjárta Amerikát is, ahol farmokon és útépítésnél dol­gozott, öregségére pár hold földet vásárolt, de az el­úszott. Maradt a szegénysor, a koldusság és a lélek csor­duló bősége, a mesemondás adománya, amely Ortutay jó­voltából országszerte ismert­té vált. Aki jól olvasta az akkori meséket, az akkori magyar valóságra gondolt, és erősödött meggyőződésében: ezt a világot össze kell törni, a Fedics Mihályok országává kell változtatni. A néprajz nagy magyar mesterei is elvonulnak előt­tünk a kötet tudós-portréi­ban. Ezekre az írásokra is­mét a tudomány és a társa­dalom együttes szolgálata jellemző. Ortutay értékelése — a tudomány minősítése — azokat az elgondolásokat és műveket állítja előtérbe, amelyek a nemzeti közmű­veltség formálását szolgál­ják. Így éri el a szerző azt a célját, hogy hőseit a szak­emberek szűkebb körén túl is érdekessé, rokonszenves­sé tegye. Századokat jár be, de sohasem elvont. Szempontjai nem céhbeliek, hanem az egyetemes magyar kultúra jobbítására, gazda­gítására tekintenek. A hagyományt is­ a jelen és a jövő érdekében kívánja hasznosítani. „Hiszen a mai magyar falu — írja Eleven vagy múzeumi kultúra című tanulmányában — nem azt várja tőlünk, hogy valami­lyen kiagyalt eszmény sze­rint öltöztessük a régi népi formákba, újra meg újra. Nem akar bezárkózni a maga­teremtette régi költészeti, mű­vészeti formák újraélesztett világába... Ehelyett a mi kulturális tömegmunkánknak meg kell találnia azokat a módokat, amelyek révén az írástudó, s mind nagyobb ter­mészettudományos, technikai tudással, mind nagyobb kul­turális igényekkel fellépő fa­luhoz szólhatunk. S úgy kell szólanunk, hogy a népkölté­szet, népművészet, tánc is­merős, régi, szép formái is segítsék a mondanivalónkat” Ezt a programot segíti ha­tékony megvalósulásában Ortutay Gyula könyve, amely az eddig jelzetteken túl is sok időszerű kérdésben ad eligazítást, tudományos és közírói állásfoglalást. A na­cionalizmus sok türelmetlen­ségét cáfolja például az együttélő népek meséinek, dalainak történeti mondái­nak évszázados kölcsönhatá­sával. Az új iránti fogékony­ságra a korábban elhanya­golt munkás-folklór értékei­nek felfedezésével mutat pél­dát, a népmese mai értékét pedig nemcsak tanulmányok sorában bizonyítja, hanem mint a mesék gyűjtője és kiadója gyakorlativá tételéről is gondoskodik. Talán ez a tevékenysége a leginkább közérdekű, ízlés- és tudat­­formáló hatású. A halhatatlan nép­­költészet írójának igazolása és legnagyobb sikere éppen ezért a Magyar népmesék három kötete, amelynek kül­földi változatai Prágától Hel­sinkiig, Berlintől Tokióig is­mertté tették meséinket, s a gyűjtemény tudós kiadóját. Dersi Tamás : 8­1 Ötvenedik foglalkozás a pátkai értelmiségi klubban Ha jól emlékszem, nincs még egészen fél éve annak, hogy elmondtam egyet-mást ezeken a hasábokon a pát­kai értelmiségi klub életé­ről. Akkor a Hazafias Nép­front Országos Titkárságá­nak egyik munkatársával látogattunk el oda, s nem is annyira a klub belső éle­tét igyekeztünk tanulmá­nyozni, inkább a falun élő értelmiségiek általános tár­sadalompolitikai helyzete érdekelt bennünket. Most aztán meghívást kaptam: legyek a vendégük ötvene­dik klubfoglalkozásukon, amelyen majd a tagság egyöntetű javaslata alapján klubtagnak fogadnak maguk közé. Természetes, hogy az ilyen barátságos meghívás megmozgatja az embert, városi problémák ide-oda, nekivág az útnak, s elmegy ,,széket foglalni” a klubban. Minderről egyetlen szót se lenne érdekes írni, baráti összefutás, meleg fogadtatás számtalan akad az életben, közérdekű azonban nagyon kevés. Itt pedig most erről van szó. Mert egymagában az a tény, hogy egy falusi értel­miségi klub a megalakulás­tól eljut az ötvenedik fog­lalkozásig, azt tanúsítja, hogy jól összekovácsolt kö­zösségről van szó, s nem kell részletesen bogozgat­­nom, mit jelent ma a magyar faluban, ha az értelmiség, felismerve társadalmi köte­lezettségeit, összefog, hogy megszépítse a saját életét és összefogva szolgálja a na­gyobb közösséget. De ez még nem is minden. Ugya­nis ezen a jubileumi klub­­foglalkozáson egy bányász tagtárs olyan figyelemre­méltó javaslatot vetett föl, amelynek kidolgozása után, eddig nem alkalmazott új módszerekkel indulhat meg megyénkben a művelődési, közéleti fórumot jelentő klubmozgalom fejlődése. Mielőtt azonban közrebo­csátanám a pátkai klubfog­lalkozáson megtárgyalt ja­vaslatot, el kell mondanom egyet mást az ötven­est ese­ményeiről, a klub közösségi szelleméről és további ter­veiről. Szkladányi Károly isko­laigazgató, népfront elnök, klubvezető és a jó ég tudja hányféle közéleti funkció lendületes művelője a szo­bába invitál, ahol klubtag asszonyok nagy igyekezettel készítik az ünnepi est íny­csiklandó tájait Megmutat­ja, milyen témákról hallgat­tak kötött előadásokat a klubtagok, néhányat fel is jegyzek: tájismereti előadást a Dunántúlról, a Duna-Tisza közéről, a Tiszántúlról, Csehszlovákiáról, Romániá­ról, előadás a politikai tisz­tánlátás alapfogalmairól, a A kaput zárva tartják , mikor a fuvarosok elmentek, hozzákezdett a szénlapátoláshoz. Rossz helyen volt a pin­ce, nem lehetett lehordani, hanem csak belapátol­ni a szenet. Előbb a betonpadlóra, onnan tovább be a parányi lyukba, amit az építők, vagy a ter­vezők — lehet, hogy csak tréfából? — pincének nevezlek el és azóta ez a név rajta is maradt... — Jenő...! A kiáltás fentről jött, az asszony hívta. Nem akart lentről kiabálni, felment néhány lép­csőfokot. — Mi van...? — Légy szíves gyere fel ... — Szenes a cipőm ... miért hívsz? Az asszony lejött, a lépcsőkön, hozzá hajolt és­ egy nevet mondott neki. Aztán együtt mentek be a lakásba. — Szevasz! Magas, vele egykorú férfi mondta, aki akkor lépett ki az előszobába és üdvözölte a házigazdát, akinek az arcán a felismerés mosolya futott át. — Gézám! Szervusz, barátom! Te élsz? Azonnal jövök, csak lemosakszom . .. Foglalj helyet! — Menj csak. .. A fürdőszobában csobogni kezdett a víz, Jenő onnan is kikiáltott: — Légy szíves, készíts egy feketét... Ez a feleségének szólt, aki már túl is volt ezen a műveleten. — Mesélj, mi van veled? — lépett ki a fürdő­szobából és melegen üdvözölte látogatóját. — Élek,, látod! Vendéglátóipari alkalmazott va­gyok .. . pontosabban: egy kis vendéglő vezetője ... Megnősültem, elváltam, a fiú az anyjánál... Ko­csim az ablakod alatt... — mutatott ki az utcáira a rövid, de gyors önéletrajzi ismertetés után. — Gratulálok... — mondta, egyelőre csaknem ösztönösen, de maga sem tudta pontosan, mihez is gratulál. — És hol élsz? ... kérdezte, mert eszébe jutott, hogy legalább tíz esztendeje nem is hal­lott róla. A hadifogságból hazajövet együtt kezd­ték itthon az életet. Minden nélkül, egy szál ru­hában. Mindketten gépállomásra kerültek, végig­járták az iskolát, traktorosok voltak, írnokok és brigádelszámolók, dolgoztak traktoron és irodán, nem is könnyű időkben. Igaz, Géza nem sokáig szívlelte a mostoha viszonyokat, jobb megoldást keresett csakhamar. ]\/| 1közben Géza arról beszélt, hogy hol lakik és hol van az „aranybánya”, a mesés le­hetőségek forrása, mondott valamit a Duna menti víkendházról is... Jenő gondolatai kiegészültek a bizonytalan emlékek és hírek mozaikjaival. — Meg lehet élni... szerényen... — hallotta a vendég hangját, aki most fel is nevetett A tanító a kezdeti öröm oszladozása közben egyre szorongóbb érzéssel nézte volt hadifogoly­társát, volt traktoros társát, aki most elegánsan öltözötten ült — vagy talán nem is ült hanem terpeszkedett — a fotelban, a­mit a legelső közös keresetükből vásároltak még annak idején, és az most olyan szürkének és kopottnak tűnt az ele­gáns látogató alatt, és nemcsak mert öreg volt, hanem mert sehogyse passzoltak egymáshoz. — Hallom, pedagógus vagy... igazgató lega­lább? Hát akárhogyis, csak szamár ember vagy; én tudom, milyen sorsa van egy iskolaigazgatónak. — Tanító vagyok, nem igazgató... tanár... A vendég felnevetett. — Annál inkább! Van egy mindennapos vendé­gem ... egy öreg tanító, akinek a napi fröccs adag­ját önköltségi áron adom. A kultúra önzetlen tá­mogatása nevében! Mit szólsz hozzá? „ — Elég szomorú ... — mondta fanyalogva. — Mi a szomorú? Az, hogy bort iszik, vagy az, hogy önköltségi áron adom? Szegény az öreg, mint a templom egere. Az asszony hozta a feketét — Köszönöm... és gratulálok! A gratuláció az asszonynak szólt, mert igazán csinos volt — Bocsásson meg, itthagyom magukat... mind­ ­ra Fejér megyei Hírlap ana» magyar irodalomról, a festészetben jelentkező új irányzatokról, arról, hogyan lehet­ az embereket a könyv n keresetére nevelni, a fásítás és bokrosztás kérdéseiről, hogyan alakul a közös 1­4 kielső képe a mában és jö­vőben, a község történeti­rá­­sáról, milyen az élet a mik­roszkóp alatt és így tovább. De megtudom azt is, hogy a klubtagok nagyon szép kö­zös kiránduláson vettek részt, hogy közreműködtek a társadalmi­ ünnepek, az anyák napja, a pedagógus nap, a gyermeknap rendez­vényeiben, összegezve ez a kis életrevaló értelmiségi klub, amelynek a tanácsel­nöktől, a tsz elnökön keresz­­resztül minden pedagógus, néhány bányász, vasutas én nem tudom pontosan milyen más értelmiséginek számító dolgozó nő-férfi a tagja, a klub kétéves működése alatt 30 kötött tárgyú előadást hallgatott és vitatott meg, pedig szinte „szükséglakás­ban” él, nincs olyan fényes helyisége, amilyennel sok — klub nélkül tengődő — köz­ség rendelkezik. Mindezt örömmel hallgat­ják a klubtagok a rövid ün­nepi összefoglalón, az elnök bejelenti, hogy egy távollé­vő tag a táviratban köszönti a közösséget, s innen társas lapot küldenek két kórház­ban fekvő klubtagnak. Talán ennyi is elég lenne arra, hogy a pátkai­a­k klub­­ját ismételten méltassuk, ám ami túlnő az eddigi kerete­ken, azt fésületlen formá­ban ugyan, de nagyon­ ügye­sen a cikk elején említett bányász vette föl. Azt mondta, hogy a termelőmun­ka minden területén szerve­zett versenyekhez hasonlóan ez a klub is hívja ki ver­senyre valamelyik közel községben működő klubtár­sát. Még ez sem új motívum. De az új, hogy a szemlélő­dés során kiderült: nincs a közelben hasonló rendelteté­sű klub, de miután a ver­seny gondolata megcsakl­azo­­dozta a pátkaiakat, felvető­dött az ötlet, hogy körülnéz­­nek, keresnek a közelben egy községet, elmegy oda a klubvezetőség és akciót in­dít, hogy hozzanak létre ver­sen­ypartnert, akit aztán szí­­­vesen ellátnak szakmai ta­­esokkal, s ha kész az „el­len­fél”, kihívják versenyre. Nem mondom, egy kicsit szokatlan ötlet, de kétség­­­­telenül egészségesnek lát­szik. Megtörténhet, hogy a pátkaiaknak sikerül valahol a magot jó termőtalajba vetniük, s első partnerük ugyanezt csinálja és elgyű­rűzhet a kezdeményezés a megye határain túlra is. Egyelőre azonban az is ko­moly eredmény lenne, ha idehaza tetszésre találna a kezdeményezés, hiszen a fa­lukon élő és dolgozó értel­miségünk szervezett össze­fogása egyre sürgetőbb fel­adat e rétegben szunnyadó energiák felszabadítása, hasznosítása érdekében. Ormos Gera (Csiffoly Klára rajza) Vasárnap, 1967. március 1a.

Next