Fejér Megyei Hírlap, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-19 / 67. szám
000101 Altri OLA Halhatatlan népköltészet Amikor Ortutay Gyula 1829 őszén beiratkozott a szegedi egyetemre, humanisztikával, elsősorban görög filozófiával kívánt foglalkozni. Azután találkozott egy kiváló professzorral és egy olyan tudományággal, amely napok alatt új irányt szabott tanulmányainak, egész munkásságának. Solymossy Sándor hatására már a szegedi egyetemi évek alatt Szabolcsba utazik, balladákat és meséket gyűjteni. Ily módon fel kellett figyelnie az egyetem falain túli világ gyötrő problémáira, a dalok és mesék kincseit őrző nép aggasztó állapotára, a föld és jogok nélkül kallódó szegényparasztság küzdelmeire. Éppen ez a valóság felé fordulás, az aktuális társadalmi gondokat-feladatokat is vállaló szemlélet tette kutatásait újszempontúvá, termékenynyé, a nemzeti közműveltség egészében is jelentőssé. A közelmúltban megjelent, Halhatatlan népköltészet című kötetének ez első és legfontosabb tanulsága. A néprajz tudománya sokat köszönhet Ortutay aktualitás-igényének, annak, hogy gyűjtő munkája a harmincas években szorosan összeforrt a magyar társadalom radikális átalakításának terveivel. Ebben az összefüggésben válik csak érthetővé például Fedics Mihály meséinek gyors terjedése. Érdemes egy pillanatra megállni Fedics bácsi és a mesegyűjtő találkozásánál. A színhely apró szabolcsi falu. Bátorliget, ahová Ortutay egy őszi napon, zuhogó esőben érkezett Ennél is nagyobb baj volt, hogy reményei megcsalták. Kiderült hogy Bátorliget alig néhány évtizedes település, néprajzi szempontból tehát érdektelen. Indult volna tovább, de nem volt mivel. Időmentésnek —, hogy kárba ne vesszen a napja — jó mesélőt keresett. Így került Fedics Mihály kunyhójába. Itt élt ő unokájával annak férjével és három dédunokájával, igen szegényesen. Meséi kiskanászokról, sárkányokról, királykisasszonyokról, az Igazság és a Hamisság birkózásáról szóltak, de mögöttük a jelen és a közelmúlt eseményei, egy próbára tett élet motívumai is felsejlettek. Ortutay pedig ki is emelte ezeket: hadd tudja meg minél több ember, hogy a mesék áradó gazdagságában és pompás szerkezetében a magyar szegényparasztság elhagyottsága, elárult tehetsége vádol. Fedics bácsi apja cseléd volt szabolcsi uradalmakban. Fiára is ez a sors várt. Imni-olvasni nem tanulhatott, volt kiskanász, kisbéres, kocsis, napszámos, erdőirtó munkás. Megjárta Amerikát is, ahol farmokon és útépítésnél dolgozott, öregségére pár hold földet vásárolt, de az elúszott. Maradt a szegénysor, a koldusság és a lélek csorduló bősége, a mesemondás adománya, amely Ortutay jóvoltából országszerte ismertté vált. Aki jól olvasta az akkori meséket, az akkori magyar valóságra gondolt, és erősödött meggyőződésében: ezt a világot össze kell törni, a Fedics Mihályok országává kell változtatni. A néprajz nagy magyar mesterei is elvonulnak előttünk a kötet tudós-portréiban. Ezekre az írásokra ismét a tudomány és a társadalom együttes szolgálata jellemző. Ortutay értékelése — a tudomány minősítése — azokat az elgondolásokat és műveket állítja előtérbe, amelyek a nemzeti közműveltség formálását szolgálják. Így éri el a szerző azt a célját, hogy hőseit a szakemberek szűkebb körén túl is érdekessé, rokonszenvessé tegye. Századokat jár be, de sohasem elvont. Szempontjai nem céhbeliek, hanem az egyetemes magyar kultúra jobbítására, gazdagítására tekintenek. A hagyományt is a jelen és a jövő érdekében kívánja hasznosítani. „Hiszen a mai magyar falu — írja Eleven vagy múzeumi kultúra című tanulmányában — nem azt várja tőlünk, hogy valamilyen kiagyalt eszmény szerint öltöztessük a régi népi formákba, újra meg újra. Nem akar bezárkózni a magateremtette régi költészeti, művészeti formák újraélesztett világába... Ehelyett a mi kulturális tömegmunkánknak meg kell találnia azokat a módokat, amelyek révén az írástudó, s mind nagyobb természettudományos, technikai tudással, mind nagyobb kulturális igényekkel fellépő faluhoz szólhatunk. S úgy kell szólanunk, hogy a népköltészet, népművészet, tánc ismerős, régi, szép formái is segítsék a mondanivalónkat” Ezt a programot segíti hatékony megvalósulásában Ortutay Gyula könyve, amely az eddig jelzetteken túl is sok időszerű kérdésben ad eligazítást, tudományos és közírói állásfoglalást. A nacionalizmus sok türelmetlenségét cáfolja például az együttélő népek meséinek, dalainak történeti mondáinak évszázados kölcsönhatásával. Az új iránti fogékonyságra a korábban elhanyagolt munkás-folklór értékeinek felfedezésével mutat példát, a népmese mai értékét pedig nemcsak tanulmányok sorában bizonyítja, hanem mint a mesék gyűjtője és kiadója gyakorlativá tételéről is gondoskodik. Talán ez a tevékenysége a leginkább közérdekű, ízlés- és tudatformáló hatású. A halhatatlan népköltészet írójának igazolása és legnagyobb sikere éppen ezért a Magyar népmesék három kötete, amelynek külföldi változatai Prágától Helsinkiig, Berlintől Tokióig ismertté tették meséinket, s a gyűjtemény tudós kiadóját. Dersi Tamás : 81 Ötvenedik foglalkozás a pátkai értelmiségi klubban Ha jól emlékszem, nincs még egészen fél éve annak, hogy elmondtam egyet-mást ezeken a hasábokon a pátkai értelmiségi klub életéről. Akkor a Hazafias Népfront Országos Titkárságának egyik munkatársával látogattunk el oda, s nem is annyira a klub belső életét igyekeztünk tanulmányozni, inkább a falun élő értelmiségiek általános társadalompolitikai helyzete érdekelt bennünket. Most aztán meghívást kaptam: legyek a vendégük ötvenedik klubfoglalkozásukon, amelyen majd a tagság egyöntetű javaslata alapján klubtagnak fogadnak maguk közé. Természetes, hogy az ilyen barátságos meghívás megmozgatja az embert, városi problémák ide-oda, nekivág az útnak, s elmegy ,,széket foglalni” a klubban. Minderről egyetlen szót se lenne érdekes írni, baráti összefutás, meleg fogadtatás számtalan akad az életben, közérdekű azonban nagyon kevés. Itt pedig most erről van szó. Mert egymagában az a tény, hogy egy falusi értelmiségi klub a megalakulástól eljut az ötvenedik foglalkozásig, azt tanúsítja, hogy jól összekovácsolt közösségről van szó, s nem kell részletesen bogozgatnom, mit jelent ma a magyar faluban, ha az értelmiség, felismerve társadalmi kötelezettségeit, összefog, hogy megszépítse a saját életét és összefogva szolgálja a nagyobb közösséget. De ez még nem is minden. Ugyanis ezen a jubileumi klubfoglalkozáson egy bányász tagtárs olyan figyelemreméltó javaslatot vetett föl, amelynek kidolgozása után, eddig nem alkalmazott új módszerekkel indulhat meg megyénkben a művelődési, közéleti fórumot jelentő klubmozgalom fejlődése. Mielőtt azonban közrebocsátanám a pátkai klubfoglalkozáson megtárgyalt javaslatot, el kell mondanom egyet mást az ötvenest eseményeiről, a klub közösségi szelleméről és további terveiről. Szkladányi Károly iskolaigazgató, népfront elnök, klubvezető és a jó ég tudja hányféle közéleti funkció lendületes művelője a szobába invitál, ahol klubtag asszonyok nagy igyekezettel készítik az ünnepi est ínycsiklandó tájait Megmutatja, milyen témákról hallgattak kötött előadásokat a klubtagok, néhányat fel is jegyzek: tájismereti előadást a Dunántúlról, a Duna-Tisza közéről, a Tiszántúlról, Csehszlovákiáról, Romániáról, előadás a politikai tisztánlátás alapfogalmairól, a A kaput zárva tartják , mikor a fuvarosok elmentek, hozzákezdett a szénlapátoláshoz. Rossz helyen volt a pince, nem lehetett lehordani, hanem csak belapátolni a szenet. Előbb a betonpadlóra, onnan tovább be a parányi lyukba, amit az építők, vagy a tervezők — lehet, hogy csak tréfából? — pincének nevezlek el és azóta ez a név rajta is maradt... — Jenő...! A kiáltás fentről jött, az asszony hívta. Nem akart lentről kiabálni, felment néhány lépcsőfokot. — Mi van...? — Légy szíves gyere fel ... — Szenes a cipőm ... miért hívsz? Az asszony lejött, a lépcsőkön, hozzá hajolt és egy nevet mondott neki. Aztán együtt mentek be a lakásba. — Szevasz! Magas, vele egykorú férfi mondta, aki akkor lépett ki az előszobába és üdvözölte a házigazdát, akinek az arcán a felismerés mosolya futott át. — Gézám! Szervusz, barátom! Te élsz? Azonnal jövök, csak lemosakszom . .. Foglalj helyet! — Menj csak. .. A fürdőszobában csobogni kezdett a víz, Jenő onnan is kikiáltott: — Légy szíves, készíts egy feketét... Ez a feleségének szólt, aki már túl is volt ezen a műveleten. — Mesélj, mi van veled? — lépett ki a fürdőszobából és melegen üdvözölte látogatóját. — Élek,, látod! Vendéglátóipari alkalmazott vagyok .. . pontosabban: egy kis vendéglő vezetője ... Megnősültem, elváltam, a fiú az anyjánál... Kocsim az ablakod alatt... — mutatott ki az utcáira a rövid, de gyors önéletrajzi ismertetés után. — Gratulálok... — mondta, egyelőre csaknem ösztönösen, de maga sem tudta pontosan, mihez is gratulál. — És hol élsz? ... kérdezte, mert eszébe jutott, hogy legalább tíz esztendeje nem is hallott róla. A hadifogságból hazajövet együtt kezdték itthon az életet. Minden nélkül, egy szál ruhában. Mindketten gépállomásra kerültek, végigjárták az iskolát, traktorosok voltak, írnokok és brigádelszámolók, dolgoztak traktoron és irodán, nem is könnyű időkben. Igaz, Géza nem sokáig szívlelte a mostoha viszonyokat, jobb megoldást keresett csakhamar. ]\/| 1közben Géza arról beszélt, hogy hol lakik és hol van az „aranybánya”, a mesés lehetőségek forrása, mondott valamit a Duna menti víkendházról is... Jenő gondolatai kiegészültek a bizonytalan emlékek és hírek mozaikjaival. — Meg lehet élni... szerényen... — hallotta a vendég hangját, aki most fel is nevetett A tanító a kezdeti öröm oszladozása közben egyre szorongóbb érzéssel nézte volt hadifogolytársát, volt traktoros társát, aki most elegánsan öltözötten ült — vagy talán nem is ült hanem terpeszkedett — a fotelban, amit a legelső közös keresetükből vásároltak még annak idején, és az most olyan szürkének és kopottnak tűnt az elegáns látogató alatt, és nemcsak mert öreg volt, hanem mert sehogyse passzoltak egymáshoz. — Hallom, pedagógus vagy... igazgató legalább? Hát akárhogyis, csak szamár ember vagy; én tudom, milyen sorsa van egy iskolaigazgatónak. — Tanító vagyok, nem igazgató... tanár... A vendég felnevetett. — Annál inkább! Van egy mindennapos vendégem ... egy öreg tanító, akinek a napi fröccs adagját önköltségi áron adom. A kultúra önzetlen támogatása nevében! Mit szólsz hozzá? „ — Elég szomorú ... — mondta fanyalogva. — Mi a szomorú? Az, hogy bort iszik, vagy az, hogy önköltségi áron adom? Szegény az öreg, mint a templom egere. Az asszony hozta a feketét — Köszönöm... és gratulálok! A gratuláció az asszonynak szólt, mert igazán csinos volt — Bocsásson meg, itthagyom magukat... mind ra Fejér megyei Hírlap ana» magyar irodalomról, a festészetben jelentkező új irányzatokról, arról, hogyan lehet az embereket a könyv n keresetére nevelni, a fásítás és bokrosztás kérdéseiről, hogyan alakul a közös 14 kielső képe a mában és jövőben, a község történetirásáról, milyen az élet a mikroszkóp alatt és így tovább. De megtudom azt is, hogy a klubtagok nagyon szép közös kiránduláson vettek részt, hogy közreműködtek a társadalmi ünnepek, az anyák napja, a pedagógus nap, a gyermeknap rendezvényeiben, összegezve ez a kis életrevaló értelmiségi klub, amelynek a tanácselnöktől, a tsz elnökön kereszresztül minden pedagógus, néhány bányász, vasutas én nem tudom pontosan milyen más értelmiséginek számító dolgozó nő-férfi a tagja, a klub kétéves működése alatt 30 kötött tárgyú előadást hallgatott és vitatott meg, pedig szinte „szükséglakásban” él, nincs olyan fényes helyisége, amilyennel sok — klub nélkül tengődő — község rendelkezik. Mindezt örömmel hallgatják a klubtagok a rövid ünnepi összefoglalón, az elnök bejelenti, hogy egy távollévő tag a táviratban köszönti a közösséget, s innen társas lapot küldenek két kórházban fekvő klubtagnak. Talán ennyi is elég lenne arra, hogy a pátkaiak klubját ismételten méltassuk, ám ami túlnő az eddigi kereteken, azt fésületlen formában ugyan, de nagyon ügyesen a cikk elején említett bányász vette föl. Azt mondta, hogy a termelőmunka minden területén szervezett versenyekhez hasonlóan ez a klub is hívja ki versenyre valamelyik közel községben működő klubtársát. Még ez sem új motívum. De az új, hogy a szemlélődés során kiderült: nincs a közelben hasonló rendeltetésű klub, de miután a verseny gondolata megcsaklazodozta a pátkaiakat, felvetődött az ötlet, hogy körülnéznek, keresnek a közelben egy községet, elmegy oda a klubvezetőség és akciót indít, hogy hozzanak létre versenypartnert, akit aztán szívesen ellátnak szakmai taesokkal, s ha kész az „ellenfél”, kihívják versenyre. Nem mondom, egy kicsit szokatlan ötlet, de kétségtelenül egészségesnek látszik. Megtörténhet, hogy a pátkaiaknak sikerül valahol a magot jó termőtalajba vetniük, s első partnerük ugyanezt csinálja és elgyűrűzhet a kezdeményezés a megye határain túlra is. Egyelőre azonban az is komoly eredmény lenne, ha idehaza tetszésre találna a kezdeményezés, hiszen a falukon élő és dolgozó értelmiségünk szervezett összefogása egyre sürgetőbb feladat e rétegben szunnyadó energiák felszabadítása, hasznosítása érdekében. Ormos Gera (Csiffoly Klára rajza) Vasárnap, 1967. március 1a.