Fejér Megyei Hírlap, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-13 / 190. szám

:B: 8 Whiter mezzo A hír így jelent meg a lapban: „Vasárnap délután a Balatoni úton, a Lenin út és a József Attila utca közötti szakaszon egy Budapest felé haladó Fiat 850-es személygépkocsi elütött egy négy év körüli szőke kisfiút. A gyerek a helyszínen meghalt.” Unalmas hangulatú vasárnap délután volt. A gyerekek szaladgáltak a parkban, a kisebbek a homokozóban játszadoztak. Baloldalt, az egyik pad körül nagyobb fiúk ácsorogtak csoportosan. Középen, a parkot átszelő úton idősebb házaspár ballagott. A liget másik szélén, a bokrok között négy férfi ült a fűben. Kártyáztak. A hintánál két asszony beszélgetett. Egyikük időnként félrenézett, s ilyenkor rendre megszidta a hintán hancúrozó kislányt. A park közepén szerelmesek ültek egy padon, s elmerülten csókolóztak. A fiatal újságíró szeme időnként feléjük tévedt. „Ennyire megfeledkezni tudni a világról jó érzés lehet...” — gondolta. Az újságírót aznap hagyta el a menyasszonya. Nézte a játszadozó gyerekeket, s ízlelgette, milyen érzés volna, ha az egyik az övé lehetne. Ha szépen magával vinné haza valamelyiket, s a gyerek vele is maradna. Különösen egy eleven, négyéves, szőke kisfiú tetszett neki. Később egy tízévesforma kislányra figyelt. Izgatottan járt le-föl, mintha keresne valamit. Hol itt tűnt föl, hol amott. Aztán eltűnt. Nemsokára egy pocakos, lassú mozgású férfival jött visszafelé. Idegesen kerengett az apja körül, magyarázott, mutogatott. A férfi bizonytalan, várakozó arccal, de továbbra is lassan haladt a kislány után. Éppen tudott, erőltetett nyugalma sejtette, hogy belül feszengnek az idegek. Mintha ő is keresne valamit, s ezért a kislányra , haragudna. A gyerek elszaladt a bokrok közé, az apja azonban továbbra is az úton bandukolt, s úgy nézelődött. Aztán mindketten eltűntek. A fiatal újságíró feltűnőnek találta, hogy a park unalmas, vasárnap délutáni hangulatát a kis intermezzo cseppet sem zavarta. A város napokig mesélt az esetről. Az emberek szidták a felelőtlen szülőket, a népkocsivezetők önzését, vakmerőségét, s általában a gépkocsivezetőket és az embereket, hellyel-közzel a hivatalokat is. A városi tanács napirendjére tűzte a közlekedési helyzet vitáját. A rendőrkapitány újabb korlátozásokat rendelt el — a közvélemény megnyugtatóra — a veszélyes útszakaszon, s fokozott ellenőrzést vezetett be. Pecre a hír nem volt igaz. „A szóban forgó vasárnapon — szólt a lapnak küldött hivatalos válaszlevél — városunkban egyetlen közlekedési baleset sem történt.” A fiatal újságíró, amint vasárnap délután a parkban szomorkodott, s észrevette, hogy eltűnt a szőke kisfiú, s látta aztán a tízévesforma kislányt a lomha, gyermekét szidó papával, arra gondolt, mi lenne, ha valamelyik gyerek elcsavarogna, (ha elcsábítaná a közelben rohanó, ragyogó autók sora), s baleset érné. Gondolatban már fogalmazta is a riportot. — A Fiat 850-es vezetője ősz hajú, szelíd arcú, vékony férfi volt. Most sápadtan állt a járda mellett, s egy fának támaszkodott. Úgy beszélt, mintha csak magának mondaná. — Nem is tudom, hogyan történhetett ez velem. Én nem vagyok hibás kérem... Pest felöl jött egy hatalmas, 67-es típusú, új kocsi. Fia jól emlékszem, külföldi rendszámú. A kisfiú hirtelen lelépett az út széléről, hogy a kocsi után nézzen... Az újságíró arra gondolt, hogy — riportjában — nem is a gépkocsivezetőt hibáztatná. Megvédene a járókelőkkel szemben is, hiszen a kisfiú nagyon váratlanul léphetett az útra. Ha nem a szülők felelősségéről írna, azokról, akik magukra hagyják gyermekeiket, s alkalmat adnak ezzel a csavargásra. Másnap reggel nem tudott cikket adni a szerkesztőnek. — Csak egy mínuszost hírt hoztam — hebegte, amikor látta főnöke szemét rándulni, — egy balesetről. Majd később riport is lesz. Érdekes anyag... Arra gondolt, nem baj, ha megjelenik a hír. Hadd vigyázzanak a szülők a gyerekeikre jobban. Hiszen az a papa, meg a kislány valóban kereshették volna azt az eleven, kedves, szőke kisfiút is. K. I. Kifli reggelire Mint mindig, ezen a szombaton is ketten mentünk bevásárolni húsz hónapos kisfiammal. Sok mindent vettünk, alig fért a szatyromba. Hazafelé jövet valahogy megcsúszott a liszteszacskó, és kipottyant a kifli, amit a gyereknek vettem. — Jaj, a kenyérke! — kiáltotta őszinte ijedtséggel, és felkapta, mielőtt észrevettem volna. Fújta, törölgette, míg csak haza nem értünk. Ahogy néztem, egy másik kép rirant az eszembe. Az egyetem modern menzájáról indultunk vissza a kollégiumba reggeli után. Egyik évfolyamtársam ment előttem, marka tele kiflivel. Nem bírta mind átfogni, egyet leejtett, aztán még egyet. — Elpotyogtatod a tízóraidat! — szóltam neki. — Ugyan hagyd — mosolygott —, úgysem győzőm mind megenni. — Azzal továbbment. Körülnéztem. A menza hosszú folyosóján szinte tízlépésenként hevert egy-egy kifli... Nemrégen egy falragasz jelent meg városszerte a lakóépületek lépcsőházaiban. Az Ingatlankezelő Vállalat ezúton tiltja, hogy valaki is a szemetesedényekből, a kukákból gyűjtögessen, azaz guberáljon. Az újságok pedig — a be avatás hírei mellett — naponta hoznak tudósításokat a nyomorról , az arabokról, Indiáról, Vietnamról. Elgondolkoztató: miért van, hogy amiből kevés jut, az kedvesebb, értékesebb, s miért válik az ember pazarlóvá, ha valamihez természetesként mindig hozzájut? SOMORJAI ORSOLYA A beat és a magyar beat A beat-zene jelentkezése kétségtelenül egyik legérdekesebb jelenség az utóbbi évek során a világ zenei térképén. Olyan stílus született a népszerű zenei műfajok körében, amely a világ jelentős részén aránylag nagy tömegeket tud meghódítani nemcsak zenehallgatóként, hanem gyakran a zene aktív művelőiként is. Vajon teljesen új ez a stílus? A beat nem egészen egyenlő a dzsesszel, de nem is különbözik homlokegyenest tőle: ugyanannak a fejlődési folyamatnak a része, mint a dzsessz. A dzsessz — mint ismeretes — Amerikában a századforduló környékén az elnyomott néger (és részben fehér) rétegek érzésvilágának kifejezéseként született, tele erővel, panasszal, tiltakozással. Zenei formáiban felhasznált mindent, ami ezekhez a rétegekhez eljutott: az ősi néger zene ritmusát csakúgy, mint a protestáns korai harmóniáit, vagy a katonai fúvószene hangszíneit. Ilyen elemekből alakult ki újszerű ötvözetként a dzsessz, amelynek megszólaltatói eleinte nem voltak hivatásos muzsikusok, nem is kottából játszottak, hanem a muzsikálás alkalmából maguk rögtönözték szólamaikat. Ebből a kezdetből a dzsessz nagyon bonyolult és sokoldalú művészetté fejlődött. Egyes iskolái még őrzik a régi stílust (pl. a „dixieland”zenakarok), mások azonban új formákat hódítottak meg, kialakították a szimfonikus”, a „kamara”, a „modern”, sőt az „atonális” dzsesszt, amelyekben az eredeti hagyományok már a modern műzene eredményeivel forrtak össze. A kávéházak, a mulatóhelyek világából a dzsessz a koncerttermek felé tört, legjobbjai elismert hangverseny-muzsikusok lettek, művészetüket ma már nem fogadják olyan elementárisan feltörő érzelmekkel, mint elődeikét, hanem koncertszerűen hallgatják. A dzsessz eredetileg azt a szakadékot igyekezett betölteni, amely a csak kevesek számára szolgáló műzene és a hagyományos népzene között tátongott, hiszen olyan művészet volt, amely a paraszti (vagy ősi afrikai) eredetű népies formákat új városi elemekkel kapcsolta össze. Amióta azonban megindult a dzsessz fejlődése a popularitásból a koncertek felé, egyre nagyobb szakadék keletkezett a művészi dzsessz és a közvetlenül szórakoztató igényeket betöltő tánczene között Ez a Szükséglet keltette életre a beat-zenét. A dzsessz korábbi stílusainak hagyományait folytatja, rendelkezik például ugyanazzal a frisseséggel, mint a régi dzsessz, — csakhogy ezek a hagyományok most újabb erősítést kapnak a népzenéből, ezúttal nem a négerekéből, hanem az európai népek hagyományaiból. A „Beatles Együttes” egyes számait akár skót népzenének is elkönyvelhetnénk, de ugyanilyeneket találunk más együttesek műsorában is, s az egész irányzattal egyidőben mindenütt megerősödött a népzene kultusza. Felújítja a beat-stílus a régi dzsessz tiltakozó, protestáló hangját is, az úgynevezett protestsong, vagy közelebbről a „pol-beat”, a politikai mondanivalójú beat-zene éppen ezt szolgálja, mint ahogy a nálunk legutóbb tartott sikeres pol-beat fesztivál is bizonyította. A dzsesszt sokan — mint például Yehudi Menuhin — új népzenének nevezték. Ez a megállapítás fokozottabban érvényes a beat-re is, hiszen itt nem egyszerűen amerikai zenei elemek asszimilálásáról van szó, hanem az európai, hagyományokból és európai igényekből kinőtt sajátos irányzatról. Egyértelműen igent kell tehát mondanunk a beat-zenére? Éppúgy nem, mint ahogy tagadnunk sem lehet hasonló kizárólagossággal. Egy műfaj, egy művészi irányzat sohasem pusztán jót hoz létre és ritkán, vagy sohasem pusztán rosszat. Ezért nem lehetett sommásan ítélni a dzseszről sem, amelynek spontán fejlődését szintén nagyban befolyásolta, hogy első sikerei után fantáziát látott benne az üzlet is, és virágzó „iparággá” fejlesztette. A dzsesszben ezért két irányzat küzdött egymással, a jó, értékes népi eredetű dzsessz harcolt a kapitalista szórakoztató iparral. Ugyanezt mondhatjuk el a beatról is. Itt is keveredik a jó a rosszal, az értékes az értéktelennel. Az irányzat, a cimke itt sem márka még. Esetenként, művenként dönthetjük el, hogy mivel állunk szemben. A művészetet azonban nem kell feltétlenül azonosnak tekintenünk híveinek viselkedésével. A tánchoz kapcsolódó zenei stílusok évszázadok óta elsősorban az ifjúság köréből toborozzák híveiket. Egy-egy XVII. századból származó iratban ugyanolyan hevesen ostorozták az új táncot és az új zenét, sőt gyakran ugyanazokkal a szavakkal, kivetnivalónak találták az ifjúság zajos lelkesedését, mint ma. A „lekesedés” persze valóban ölthetett és ölthet a társadalomra elfogadhatatlan formát, de, hogy mikor jut túl az ízlés határán, az nem elsősorban magától a zenétől vagy tánctól függ, hanem az ifjúság neveltetésétől, körülményeitől, fegyelmétől. E kérdés tehát főként pedagógiai és nem zenei természetű. És a magyar beat? Nekünk is van beat-zenénk. Az új stílus hulláma hozzánk az elérkezett és magával ragadta ifjúságunk nem is jelentéktelen részét. Vannak kitűnő beat-zenekaraink, vannak a beat-zenét, és benne a pol-beat-et amatőr alapon lelkesen művelő fiataljaink. Igaz, zenéjük nem kapcsolódik szervesen a népi hagyományokhoz, mint némely más országban, s igaz ezáltal ismét csak követői vagyunk egy nemzetközi irányzatnak és nem egyenrangú alkotói. Hulláma is akkor érkezett el hozzánk, amikor máshol már túl volt az első tetőzésen. Mégis hiba volna ennek alapján negatívan ítélni meg a magyar beat helyzetét. Aki reálisan, józanul szemléli, eredményeket is lát a beat-ben, egy erőteljesebb zenei stílus, s egy ráépülő aktív zenei gyakorlat terjedését. E reális szemlélet alapján nem a beat valamiféle „megszelídítésében”, hanem a benne rejlő értékek kibontakozásában kell látnunk további fejlődésének útját. Vitányi Iván SIMUSZ TÉTEL Azt hitte, milyen remekül telik majd az idő a fővárosban és most tessék — unatkozik. Ül a csapnivalóan rossz fekete mellett egy nevetségesen tarka vászonernyő alatt, egyedül és nézelődik. Arra gondol, hogy falun az öregasszonyok ülnek ki így a kispadokra, a székekre, az utcára pletykálni, meghányni-vetni az arra vetődő múltját, jelenét. Hát mennyivel különb szokás ez a pesti, az utcára kirakott asztalokkal, székekkel ? Vajszínű Opel fékezett a presszó előtt. Szőke nő szállt ki belőle. Elfoglalta az ablakmélyedésbe tolt asztalka melletti helyét, s az elősiető kisasszonytól fagylaltot rendelt. — Van puncsunk — hajolt hozzá az ismerősnek, a törzsvendégnek kijáró bizalmas mosolylyal a kiszolgáló kisasszony. — Rummal és rengeteg mazsolával? Az asszony bólintott. — Tejszínnel természetesen — mondta újra a kisasszony. — Természetesen, drágám. Az asszony kanalazni kezdte a fagylaltot, látható élvezettel merült el az ízek élvezetében. — Régen vársz? — lépett az asztalhoz egy fiatal nő, világosszürke nyári kosztümben. — Te jó ég! Megint fagylaltozol, drágám, ha így folytatod, még elhízol! A szőke nő halkan nevetett. A férfi akkor nézett oda először. A divatosra tupírozott szőkeség és a kozmetika mögött azután felfedezte az egykori, nevetősszemű kis szomszédlányt. Vera akkor igaz még barna volt, egyenesszálú haja úgy röpködött mindig körülötte, mint valami barnaszárnyú madár. A lépcsőn a második emeletről csak úgy géppuskáztak a léptei. Mert Vera szaladt, mindig szaladt, két percig sem tudott egyhelyben maradni. Ő pedig az első emeleti ajtó mögött figyelte, mikor csapja be Vera az előszobaajtót, hogy együtt indulhassanak iskolába. — Szia Vera. — Szia... Nagy világosszürke szemei voltak a lánynak, sárga cirkákkal. Egyszer azt mondta neki: olyan a szemed, mint a macskának. Vera nevetett, s azt mondta: — Az is vagyok, macska. Miá, miá... mulatságosan nyávogott és elszaladt. Egy évvel járt alatta a gimnáziumban. Emlékszik, a vizsgalázak Verát sohasem ragadták magukkal. — Csak törjétek magatokat — nevetett erős fogait mutogatva, mi lesz belőletek? Laci — így hívták a csupaszeplő, csúnyácska Szabó Pirit — talán bejut az egyetemre. — Neki tudjátok azért van esze és elég csúnya ahhoz, hogy a saját erejéből nő létére emberré váljon. — Ica majd bekerül valami laboratóriumba, fehér köpenyben fog járni egész életében és lombikok fölé hajol. Vasárnaponként elmegy a fiújával táncolni. Katinak talán sikerül bejutni egy irodába, ahol ezerkétszázért gürizhet az érettségijével. A többi tisztes felesége lesz majd valami józanéletű szakmunkásnak, vagy kétezres hivatalnoknak. Egy-két év múlva elhíznak, és gyerekeket kocsikáztatnak az utcán. Na kösz’, kell ehhez a sinuszétel? A vizsgái ennek ellenére elég jól sikerültek, de csak a fejét rázta, ha valaki azt kérdezte tőle: hogyan, merre tovább? Ilyenkor vállat vont és nevetve mondta: — Csak törjétek magatokat. A néninek is megvan a magához való esze... — Egy kávét asszonyom? — lépett a két nő asztalához a kisasszony. — Kávét. — Tejszínnel ? — Hozzon csak neki tejszínt — mondta Vera, és csengőn nevetett. A nevetése nem változott semmit — gondolta a férfi. Éppen olyan kislányos, őszinte, felszabadult, mint akkor volt, sok évvel ezelőtt. Láthatatlan erőhullámok indultak felé a múltból. Ingatag szárnyaikra vették és sodorták magukkal. Különös, megmagyarázhatatlan erővel tört rá a magányosság óráiban az emlék. Gyakorlati ember volt, most mégis úgy érezte, a sors akarta így, valami nagy ismeretlen rendező, akinek jóvoltából összetalálkozott egykori szerelmével, Verával. — Mi az, már készülődsz szívem? — Nem maradhatok — mondta a másik nő és titokzatosan mosolygott. — Még vásárolnom kell egy-két apróságot és beugrom a varrónőhöz. Te maradsz még ? — Egy kicsit. — Pá szívem. A szürke kosztümös nő mellette lépkedett el, apró, kopogós léptekkel, ez azonban nem a sietség jele volt, csak járásának adott hangsúlyt, ringást. Vera cigarettára gyújtott. Kékszínű füst gomolyokat eregetett a levegőbe, s kényelmesen hátradőlt. Körülnézett. Szeme tétova sugarakban | !Fejér megy sí Hírlap : Vasárnap, 1987. augusztus 13.