Fejér Megyei Hírlap, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

Emlék a nyárból Akkor nehéz szekerek tördelték darabokra a dülőutakat, magba szökött pipacsok sápadt szirmát kavarta a hirtelen támadt boszorkányszél, gépek hangja lebegett a mozgalmasságban és olyan nehéz illat hömpölygött át rí határon, mintha a mindenség minden tűhegynyi pólusát betöltötte volna az ember verejtéke. Távolról hallgattam egy vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, de minden ízemben éreztem a munka lendületét, és tisztán, élesen hallottam a kiáltást, amelyen nem tudott győzedelmeskedni a cséplőgép zúgó-morgó hangoskodása. Ismerősöm a hang! Az emberé is, a gépé is. Gyermekkoromban hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, a tüzesgépet, amellyel lomha bivalyok lihegtek osztagtól, osztagig, mintha nagyra zőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a velem egyívású cimborákat, törekesfiúkat, akik már gyermekfővel emberré váltak az én szememben, mert hitem volt, s mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet emelt fejű felnőtt, aki eszével, vagy dereka feszítésével, saját maga keresi a kenyerét. A zsákotokat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a föld tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsák száját, olykor kezükbe percent egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint a tenyérbe szálló katicabogár. Néha lapátnagyságú tenyerüket belemerítették a zsákba, s úgy gyönyörködtek a színarany gabonában. Szemem elé emelt tenyérrel bámultam a magasban dolgozó kévevágó lányt, tudtam, hogy a munkája fenségesen szép, de azt is, hogy halálosan veszedelmes. Veszedelmes, mert a cséplőgép „cápafogakkal” megtűzdelt, réínséges sebességgel pörgő dobjáról úgy vágódik vissza minden idegen anyag, mint a puskagolyó. Mert sok mindent takar a kéve. Törött kaszát, lovak patájáról lehullott szerencsepatkót — amely ilyenkor szerencsétlenség —, félbetörött kaszakövet, éles, hegyes kavicsot, két esztendeje pedig háborúból maradt lövedéket találtak a búzakévében. Az élet kévéje halált takart, még szerencse, hogy észrevette egy okos, ügyes kislány. Csak a kazalosokat nem irigyeltem soha! Jólábú legények voltak ők is, erősek, mint a fákat nyüvelő mesebeli ember, hosszú, hegyes nyársakra szúrtak egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetejére. Nem irigyeltem őket, mert ma is elém villantja az idő azt a hórihorgas Kinizsi Pál termetű legényt, aki baromi terhe alatt a földre rogyott és vízért sóhajtozott. A szalma, amit egy pillanattal előbb még szinte győzelmi lobogóként emelt a feje fölé, testét teljesen elborította, s úgy jött az a sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ezt a sóhajtást én már soha nem tudom elrejteni... E nehéz emlék társaságában álltam a nyár közepén, hallgattam a vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, amely egyre halkult, lassacskán teljesen megszűnt dobogni, mint a kimúló állatok szíve. Tudtam, jól tudtam, akkor csak azért halkult a gép, mert az ég tetejére kúszott éppen a nap, s a töredezett dűlőúton feltűnt az ebédet hozó asszonyok tarka karavánja. Tudtam, hogy egy szusszanásnyi szünet után, majd ismét felmordul a gép, de az már hattyúének, a cséplőgépek hattyú éneke mert nehéz, szinte lelketlen munkát üldöz el a falvak határából a modern világ, a kombájnok csordája, amely oly jó szívű, hogy nemcsak zsákba takarítja a termést, de napernyőt is feszít a földműves feje fölé... S a nyári emlékre — amely itt maradt bennem és jegyzetfüzetemben, e parányi holdon érzéssel boritok naplófe Adet. S. L. ~==1: 8 MŰTEREMBEN (Fotó: Kabáczy Szilárd) Jönnek a külföldiek — Tehát kortársak — mondta egy értekezleten az áruház igazgatója. — nyakig vagyunk az idegenforgalomban. Csak úgy árad hozzánk a sok külföldi. És mi? Még csak meg se tudjuk értetni magunkat velük, mert nem tudunk idegen nyelveket. — Én tudok latinul. — szólt közbe Tsimel a divatáru osztályról. — A latintmár régóta nem használják. Ezzel nem sokra mész. — Filipcsak tud angolul! — kiáltotta valaki a terem sarkából. Az öreg Filipcsak, a háztartási cikkek osztályáról, bátortalanul odaballagott az elnökség asztalához. «— Tessék csak, tessék... — Az igazgató szívélyesen nyújtotta a kezét. — Tényleg beszél angolul, kartársam? — Esti, igazgató úr... Egy kicsit. — Nagyszerű! Kap egy harci feladatot, Filipcsak kartárs! Állítson össze listát azokról a szavakról, kifejezésekről, amelyeket a leggyakrabban használunk itt nálunk, az áruházban. Ezeket fordítsa le angolra. Világos? A maga kis szótárát majd stencilen lehúzzuk és minden osztálynak adunk belőle... Az öreg Filip csak munkához látott. Egy hét múlva a szótár elkészült. Az igazgató kívánsága szerint benne voltak mindazok a kifejezések, amiket az eladók a vásárlókkal szemben a leggyakrabban használnak. íme néhány: „Nincs” „Volt, de eladtuk az utolsó darabot is” „Én találtam ki maga helyett?” „Fogyjon le egy kicsit, és jó lesz magának ez a méret” „Nem látja, hogy ebédelek?” „A kirakatból árut nem veszünk be” „Miért nem nézte meg, hogy mit vesz?” „Nincs száz kezem” „Panaszt tehet az igazgatónál, de csak minden hónap első hétfőjén” Az igazgató elégedetten bólintott. Nemsokára megszólalt: „ Minden eshetőségre számítva fordítsa le angolra még ezt is: „Leltár miatt zárva. A legközelebbi nyitvatartó áruház a szomszéd városkában” Adam Chockij HELTAI JENŐ KIS PANTHEON agy elszántság kell ahhoz, hogy az ember másodízben is végigélje azt a nyolcvan esztendőt, amelyet több-kevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilométer, hány esemény és gondolat, mennyi reménykedés, öröm, fájdalom, csüggedés, csalódás, kényelműség, hiba, elfáradás, föltápászkodás, lelkendező újrakezdés és kijózanodott abbahagyás, munka, siker, kudarc és mi más minden fér bele kényelmesen abba a nyolcvan esztendőbe! Lehet a hosszú múltról ellágyulás, panasz, hivalkodás és szépítgetés nélkül őszintén és hűvösen beszélni, úgy mintha mindaz, ami történt, más valakivel, távoli idegennel történt volna meg? Megbízhat-e az író abban, hogy adatai idő elmúlásával is hitelesek-e még, hiszen, a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, rombadőlt, elpusztult. A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ősnek nevezték már őt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író mindenre, jól látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azokat, akik életének és sorsának a kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az írónak tévedenie? És mindenekelőtt: érdemes-e önnön életéről beszélnie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regényes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az olvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író, hogy mindenáron különb embernek ábrázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemre méltót mondjon magáról? A túlzás nevetséges, hiúság, a csökkentés álszemérmesen káros szerénykedés. A két véglet között, mint a klasszikus Scylla és Charybdis között megfeneklik az igazság. Becsületes, rideg történelem helyett érzelgős rossz regényt írjunk, amelynek semmi kapcsolata a mával, az új olvasókkal. Az íráshoz ezen felül feső is kell! Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket. 11atvan-hetven év óta fölhalmozódott följegyzéseim, újságcikkeim, riportjaim, megkezdett és bölcsen abbahagyott színdarabjaim, kiadatlan verseim, novelláim és levelek félelmetes, rendetlen tömegét olvastam át, mielőtt emlékezéseim megírásához hozzáfogtam. Ijesztő olvasmány volt. Megrémített, fölkavart. Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, apró-cseprő anekdoták merdtek rám a megsárgult papírosról, ostoba- és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé, mire vonatkoznak. Itt-ott magam sem értem már őket. Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket íróasztalomon és könyvespolcaim, közönyös fiókjaiban. Sohasem gondoltam arra, hogy valaha is előveszem még őket. Minek ? Megtudom belőlük az elmúlt 60—70 esztendő történetét írni ? Nem is akarom. A magamfajta szeszélyes versíró és jámbor tréfálkozó szépiára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállalkozás. Illetlenül, tolakodóan kilépnék vele azokból a nagyon szerény keretekből, amelyeket a jóságos Irodalomtörténet nagylelkűen és kérlelhetetlenül kijelölt számomra. Valamikor régen egy lelkes kis diáklány rólam akarta doktori értekezését megírni, Négyessy László dr„ az egyetemen az irodalomtörténet tudós professzora nem engedélyezte ezt az értekezést és jóságosan figyelmeztette a kislányt: — Korai ! Várjunk vele, amíg meghal. Jó, hát vártunk. A kislány közben férjhez ment, és négy gyermeket szült. Négyessy professzor úr pedig meghalt. Én egyelőre élek még. Az értekezés sohasem készült el. Mit tehet hát a magamfajta nyugtalan ember. sz Fejér megyei Hírlap TAKÁCS IMRE: 14 kezűn. Kell ez a fehér papír kezem nyújtózik érte fontosabb dolgaimból a kezem vágyakozik most utánad az eszem elfeledhet kezem átcsap a lehetetlenségen és idehoz a számat összecsukhatom kezem nyafog a kezem a kezem fogalmaz verset neked mert hálálkodik mert most is szeret , mert ő az egyedül aki sose bántott aki szemedre homályt nem varázsolt aki nem ígérgetett nem áltatott aki visszavonulni sosem fog aki mindig akart és mindig akarakinek szépségedhez több köze van mint e laboratóriumnak a fejemben szeretlek most is a kezem nem felejt el. ( Kell ez a fehér papír ő dobta el a nyúzott kéziratot vágyó kezem s ő hozta ide elém a tiszta táblát a sorsban a legelemibb vágy szabadságát és szükségességét a kezem mert ő minden pillanatában téged akar én bárhogy ellenkezem. A rongált szobrok Iparcikkel jót akar venni mindenki, s a legtöbb ember pontosan tudja, hogy melyik a jó iparcikk. Nem így áll a dolog a művészettel! Ennek a pamutgombolyagot gurító cica tetszik, annak a „csúnya” Mona Lisa, amannak pedig Picasso biciklikormányból készült bikafeje. Olyanok is akadnak, akik elpusztítják a nekik nem tetsző műalkotást, mert a maguk kis világát szeretnék teljes világgá változtatni, vagyis: teremtenének a pusztítás módszerével. Az ilyenfajta „teremtésre” nem vállalkoznak soha a művészek. Ők megelégszenek annyival is, hogy életművük egy árnyalatnyit ad a világműhöz, hogy benne foglaltatik az ő munkájuk is a közös alkotásban. Amiről itt írni akarok, nem is kapcsolatos talán — így, enynyire — a nagy esztétikai kérdésekkel, de magával az esztétikával igen, mivel szépek és művésziek azok a szobrok, amelyek máris csonkák, pedig néhány esztendeje állították fel őket Fehérvárott. A fiatal Németh Mihály műve a két szobor, s mindkettő a jóemlékű Karsai Iván szerzeménye. Egyik a Horvát István utcai önkiszolgáló bolt közelében, a másik a Béke-ligetben áll. Nemrégiben meglátogatott Németh Mihály, s együtt indultunk el, hogy színes diapozitíveket készítsünk a szobrokról. Így fedeztük föl, hogy a Horvát István utcai Táncosnőnek befűrészelték az orrát, a Béke-ligeti Anyának pedig beverték, az Anya ölében ülő kisfiú állát és lába fejét letördelték. — Kifizettetném velük! — mondta Németh Mihály. Egy-egy ilyen életnagyságú kőszobor — mintázással és kivitelezéssel — hozzávetőlegesen hetvenezer forintjába kerül a beruházási vállalatnak. Jó ideig törjesztgethetné a kártevő ezt a nagy összeget. S hogyan törlesztjük le az erkölcsi kárt? Más oldalról: hogyan védekezzünk az ilyen erkölcsi károk ellen? Vajon az iskolákban kapnak-e eligazítást a serdülők a műalkotások védelmére? Kapnak-e eligazítást a műalkotások értékéről? A X. Képzőművészeti Kiállítást egy iskolacsoporttal párhuzamosan néztem végig. Be kell vallanom: nem nagy örömömre. A csoport egynéhány fiútagja folyton előbbre járt — mintegy őrjáratban —, hogy a röhögnivalókat fölfedezze. A csoport — és köztük a két tanárnő vagy tanítónő — a röhögési ajánlatok alapján nézte végig a kiállítást. Egyik neves grafikusművészünk Haláltábor-sorozata előtt következett be a józanodás. Messziről a viccet ígérte ez is, de közelről mást mondott, s a nevető fiúk egyikét nagyon közelről érinthette a téma. Vajon Németh Mihály szobrainak a rongálói mikor rendülnek meg? Ki fagyasztja arcukra a vigyorgást? " Hogyan kellene megelőznünk, hogy ne a megrendüléssel ébredjen rá a maga vásottságára a vásott kölyök? ". Vasárnap, 1907. szeptember 3.