Fejér Megyei Hírlap, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-07 / 158. szám

KÖNYVESPOLC A versenyló halála Lassan-lassan már lehe­tetlen lesz tájékozódni a világirodalom mai alkotá­sai között. Egyik könyvet a másik után kapjuk ke­zünkbe, s gyakran a leg­híresebb „modem" művek­ben is csalatkoznunk kell. Ez a könyv, Ajtmatov A versenyló halála című re­génye szinte észrevétlenül jelent meg a könyvpiacon, jóformán azt sem tudtuk, ki is az írója, s a fedőlap kurta közlése — mely sze­rint Lenin-díjas — keltett csak annyi érdeklődési, hogy nekikezdjünk . köny­vének. S ahogy oldalról oldalra, sorról sorra halad az olvasó, úgy keríti von­zásába ez a furcsa, tőlünk oly távoleső, de szellemé­ben oly közeli világ, s a kazahok, kirgizek legben­sőbb problémáiban egyszer­re mi is a magunkéira is­merünk. És innen kezdve nincs megállás. Csak az utolsó lapot is behajtva ér rá az olvasó megváltani magának, hogy ez a vékony kis könyvecske alighanem egyike a „jelentős” regé­nyeknek, amelyet majd ér­demes lesz időről időre le­emelni a polcról, hogy újra belefeledkezzünk vonzásá­ba. A főhős egy hegyi pász­tor, aki mindig ott van, ahol a munka megköveteli, vagy ahol éppen a kolhoz érdeke megkívánja. Sorsa furcsa módon összefonódik a ménes egyik lovának éle­tével, melyet ö tör be, ő tesz versenylóvá, s ö is te­met el egy havas, förgete­­ges éjszakán, amikor nyer­gében visszatér legkedve­sebb gyerekkori pajtása te­metéséről. Igen, a pásztor lassacskán magára marad. Az események szinte „el­futnak” mellette, s olykor magatartását, vélekedését is korszerűtlennek érezzük. Eszményei, a kommunista émber lelki tisztasága és feladatvállalása, amit meg­testesít — nem válik kor­szerűtlenné. Még akkor sem, ha akadnak intrikusok és törtetők, akik hatalmi harcuk közben megfeled­keznek az emberiességről, és kizárják őt a pártból. Ez az igazságtalan határo­zat — amellyel az író fino­man utal a törvénysértések idejére — üressé teszi éle­tét, és hirtelen megörepiii. Nem érzt. hogy életének értelme és közege van. Nosztalgikusan . és egyre szomorúbban gondol elmúlt életére, de nem tud semmit sem tenni a jövőjéért. Csak a tábortűz utolsó fellobba­­nása és az öreg társ, a ver­senyló halála érteti meg vele, hogy meg kell fognia a segítő szándékkal feléje nyúló kezeket, hallgatnia kell a hívó szavakra, és vissza kell térnie a pártba, amely annak idején élete értelmét adta. Keleten lassan biborodik az ég alja, s az öreg könny­­ástatta arccal indul haza­felé. Siratja régi társát, de ugyanakkor már fogalmaz­za magában azt a levelet is, amely visszatéríti oda, ahonnan igazságtalan úton kellett távoznia. Érdemes? — veti fel a kérdést. Mi azonban tudjuk helyette is a választ: Igen, érdemes! Ennyit és nem többet mond ez a nagyszerű könyv, — amelyet Lám Anikó for­dított. Ez azonban — és ahggy elmondja — vem ke­vés. hi*-rnn eszményeink megbecsülésére nevel. R. L. DK ES DEKOLTÁZS (4) A templom egerétől a zöld tussolóig Galambok mindenütt; Velence legkisebb és legna­gyobb terén! Hajnaliban rendezem gon­dolataimat és a holmimat. Mondanom sem kell; eddig még elég lett volna a kosz­tüm. .. Sem a darócszok­­nyát, sem a dekoltáit ru­hát nem vettem fel; csak kiszedem a bőröndből és kiakasztom. Lenn a Pen­­sione MARIN kis udvarán, ahova az ablakom nyílik, magyar szót hallok. Még most sem tudom eldönteni, így utólag sem, hogy való­ban magyarul beszéltek-e. Az első néhány nap ugyan­is mindig a megszokott nyelv szavaival van tele. Olasz mondatból, a szókap­csolatok révén magyar szó alakul, s ugyanígy hallok — hazaérkezve — francia szavakat, Pesten, a hatodik kerületben, álmomból fel­riadva. De ne riadjak még fel — álmodjak tovább. Mert Velence olyan mint egy gyönyörű, kosztümös álom. A Dozse-palota, amely a képeslapokon meg az úti­könyvekben rózsaszín, a valóságban csodálatos test­­színben játszik, a Frari templom, amely gyönyörű és egészen bizarr: belépő­díjat keli fizetni és benn nemcsak képeslapokat, hanem képes újságokat is árulnak. Ezek a kufárok azok, akiket annak idején Jézus Krisztus is kivert a templomból. Itt találkoztam különben a templom ege­rével. Csokomyakkendőbem volt. A hűvös május egé­szen hideg nyirkos levegő­vel árasztotta ed a templo­mot A templom egere fog­vacogva ajánlotta fel szol­gálatait: bármely nyelven hajlandó csekélyke borra­valóért elmagyarázni a templom keletkezésének történetét, megmutatni ér­dekességeit. A csokomyak­­kendőn kívül ballonkabát is volt rajta, de ezzel együtt majd a szél fújta eL És nem akadt senki, de senki aki szolgálatait igénybe vet­te volna. „Az eső is elkezdett ose­perészni, s mintha mindegy volna meg is állt”. Attilát idéztem, pedig nem volt mindegy; nagyon szeretek esőben sétálni, de nem egész napokat lődörögni valami szinte tapintható párás esős-ködös levegőben. Szerencse, hogy a Ca’ Pe~ saro nyitva, örömmel szá­­rítkozom a modern művé­szet fényében. Ugyanis itt gyűjtik a. Velencei Bienné­lek nagydijat nyert alkotá­sait Elcsodálkozom a világ múlásán Hogyan robbant be a modernség a művé­szetbe. Így egészen más megvilágításba kerül mind­az, amit egyesek csodái­nak, mások szidnak; csak egyet nem tehetnek, nem hallgathatják el létezését. 1958. nagydíját o.gy egészen egyszerű tájkép L.icini műve —• nyerte. 1960-ban betör a gesztus-festészet — színek kavargása, lát­ható cél nélkül —, 1962- ben pedig a pop art James Dine zöld tussolójával. Aki végigéli a nyugati művé­szet áramlatait, annak a számára világos, logikus, sőt dialektikus a fejlődés. Az absztrakció, a céltalan, mondanivaló nélküli dekor a gesztusfestészetben túléli magát, ellenében megszü­letik az az irányzat, amely odarakja kép helyett a szemétlapátot, a három egymásbarohant .autó ron­csát, ezzel prezentálva: ilyen a világ, ilyen egysze­rű, vagy ilyen borzalmas. Majd jön a szintézis: a 64- es nagydíj KEMÉNY Zoltán magyar származású svájci szobrászé, aki bán elvonat­koztat a konkrét tartalom­tól, formailag a valóság talaján marad drót- és cső­szerkezeteivel, s ugyanak­kor alkotásainak struktú­rája, ritmusa mintegy ki­vonata életünk, gépesített technikai századunk lükte­tésének. Magyarázatot — vagy ha úgy tetszik: okozatot — az egyik nagy teremben kiál­lított múltszázadi festő munkáiban találok. Ippoli­­to Caff 1809-től 1866-ig élt. És ő volt a mai fényképe­ző turisák őse. Bejárta a világot: akvarelljei ezerfé­le Rómát, Törökországot, Athént, Egyiptomot, Jeru­zsálemet mutatnak be. Ko­ra száguldó riportere! Csak nem fényképezőgéppel, ha­nem ecsettel dolgozott S az önként adódó magyará­zat: a festők célja mindig valaminek a bemutatása, felfedezése a néző számára. Csoda-e, ha a huszadik század festője már nem Egyiptomot akarja bemu­tatni, ahová társasutazás­sal el lehet jutni — vagy ha éppen be is mutatja, nem úgy mutatja, ahogy látszik — hanem a mik­ro- és makrokozmosz vilá­gába vezet a konstrukciók és belső ritmusok világába, amelyet még nem fedez­tünk fel magunknak. A Pesaro udvarán egy fekvő kő-óriás. Szobor, de ügy alszik. hogy szinte halkabbra fogom a léptei­met. Feje alá rakott kar­ja szögletében egész kis tengerszem gyűlt össze. Egy rokonszenves angol úr igyekszik kimerni a vizet, amikor látja, hogy szeret­ném lefényképezni. Délután még egy műzen mot megnézek: a Velence környéki iparművészek ki­állítását, utána leülök a Rialto alatt egy kis ven­déglő teraszára és élve­zem, süttetem magam a végre előbújó nappal. Tu­lajdonképpen nagyon bol­dog vagyok. Torday Aliz a Magyar Népköztársaság érdemes művésze A most befejeződött szín­házi évadban havonta öt­venkét előadásban lépett színpadra. Ez legalább két­szerese az átlagos színészi teljesítménynek. Agárdy Gá­bor ugyanis nem egy, ha­nem két színháznak tagja. A Nemzeti Színház előadásai után átrobog a Mikroszkóp színpadra, ahol színésztár­saival együtt egészen más világot keE megteremtenie. Itt ugyanis a Bánk bán sza­tirikus átdolgozásában, mik­roszkóp változatában játssza Petur bán szerepét. Humoros szerepeket meg­formálni — mondja Agárdy Gábor —, a megfelelő hang­vételt eltalálni, rendkívül nehéz feladat. Természete­sen a Nemzeti Színház klasszikus darabjai is nagy igényt támasztanak a szí­nésszel szemben. Mindent összevetve nagyon kifárasz­tott ez az évad. EH is hatá­roztam, hogy semmi mun­kát nem vállalok nyárra, de a sors és a közönség más­ként ítélt felőlem. Váratla­nul felhívtak telefonon és közölték, hogy a KISZ köz­véleménykutatást hirdetett az Egri csillagok című film szerepeinek kiosztására, és husaonkilenoezer szavazat­tal engem „hoztak be” első­ként, hogy eljátsszam Sárkö­zi cigányt. — Bizonyára jólesett ez a népszerűség? — Az ilyesminek minden­ki örül. De meg keli mon­danom, nem csupán a siker foka teszi emlékezetessé a szerepeimet Játszottam pél­dául a Dundo Maroje című népi komédiában, amely megbukott, nekem mégis egyik legkedvesebb alakítá­som. A siker fontos része, de még» csak egy része ennek a pályának, az igazi életelem maga a színház^ a játék. Játszom, mióta csak meg­vagyok, — teszi hozzá kicsit elgondolkodva —. Szegeden lakott a családunk, s én nem lehettem több hat­­nyolc évesnél, amikor be­toppant egy szomszéd, a szegedi színház tagja, mond­ván, hogy gyermeksaánésort keresnek. így kezdődött, s a szegedi színháznál eltöltött évek után, immár nem gyermek, hanem ifjú szí­nészként több mint egy év­tizeden át vándor társula­tokkal jártam az országot Általában három hónapot töltöttünk egy városiban. Kisebb helyiségekben még annyit sem, s játszottunk klasszikust modemet, pró­zát operettet, mindent. Nincs olyan vidéke Magyar­országnak, ahol meg ne for­dultam volna. — Manapság ritkán jutók vidékre. Néha lemegyünk Székesfehérvárra a Nemzeti Sanház társulatával, a kö­zönség zsúfolásig megtölti a hatalmas kőszínházat. Az ünnepi filmbemutatókon pedig, ahol beszélgetésre is nyílik lehetőség, kiderül, hogy milyen tudatos a mű­vészet élvezete. Egerben, c’a másutt is évék múltán em­lékeztek a helybeliek pél­dául a Svejk színpadi vál­tozatában nyújtott alakítá­somra, Katz tábori lelkész­re. Nem találta különösnek, hogy még filmankéton is inkább színpadi szerepeit emlegették? — Nem, talán azért, mert magamnak is sokkal na­gyobb élményt nyújt a szín­ház. Sokat filmeztem, de csak egy maradt igazán fel­oldhatatlan emlék: a Sze­génylegények. A színház őszinte szere­tet», csendül ki minden sza­vából. Értőként beszél egy berlini díszlettervről, (ő maga is fest, maga készíti például maszktanulmányait) Peter Weiss Vizsgálatának hamburgi és amerikai elő­adásairól, a Hochhut Hely­tartója körüli vitákról. Lá­nya Agárdy Hona is szí­nésznő lett. — Olyan pálya ez, ahol tehetség híján esetleg na­gyon boldogtalan lehet az ember. Nekem mindig örö­met adott a játék, és ennél is többet, igazi boldogságot az idén elnyert kitüntetés: a Magyar Népköztársaság érdemes művészének címe. Zilahi Judit í Ágról—ágra { “FALUSI KÖRKÉPEK FEHÉRVÁRCSURGÓ Én még jól emlékszem arra az időre, amikor a falusi ember szívta a fogát, ha valamiféle pa­tikaszerért a városba kellett mennie. Akkoriban nem egyszer bukkant fel népünk köznapi nyelvé­ben a szólás-mondás, hogy drága, akár a patika­szer, s nem is vásárolt gyógyszert a falun élő ember, csak ha a doktor végzetes veszedelemmel ijesztgette. Most beülök ide a csurgói gyógyszer­­tárba kora délután s nem is azt várom, hogy mai gyógyszerfogyasztó parasztemberrel beszélgethes­sek. hanem hogy az itt tevékenykedő gyógyszeré­szek tájékoztatásán keresztül belekóstoljak köz­­egészségügyünk jelenlegi helyzetébe, illetve a mai falusi gyógyszertár és a falun élő ember vi­szonyába. Alapállásként följegyzem, — s azt hi­szem ez nem különálló csurgói jelenség — hogy a mai falusi ember ugyanolyan bizalom­mal viseltetik gyógyszerészéhez, mint az orvosá­hoz, szeretik, becsülik a gyógyszerészeket s büsz­kék arra — ez sem elszigetelt csurgói jelenség — hogy szép, kulturált gyógyszertáruk var.. Ez a kérdés egyik óldala. A másik az, hogy falusi né­pünk hallatlanul igényes a gyógyszerfogyasztás­ban tehát a „gyógyszeres ország” jelzőt nemcsak a városi lakosság rohamosan megnövekedett gyógyszerfogyasztása, s a magyar gyógyszeripar világhírneve teremtette meg, hanem hozzájárult falusi népünk gyógyszerigényének fokozódása is. Hallom itt például, hogy ebből a hangulatos, s egy idős amerikai magyar házaspár házában mű­ködő csurgói gyógy szertárból töméntelen fájda­lomcsillapítót, nyugtatót visznek el a betegek, betéve ismerik a gyógyszerek nevét, százával, ez­rével fogyasztják havonként a Salvadort, a de­­malgont, kalmopirint, barbamidot, a nyugtatok közül az andaxin a legkeresettebb, de viszik a sevenalettát, tardillt, trioxazint, s nagyon jól tud­ják, hogy a legmodernebb ilyen medicina a se­duxen. Nem szégyelem, hogy mindezek közül én csak egy-kettőnek a nevét ismerem, amint első hal­lásra azt se tudtam volna megmondani, mi az a polivitaplex, amit a csurgói asszonyok tömege­sen vásárolnak a gyerekeik táplálására, s azt se tudtam — ők tudják — hogy a lactorisan ugyan­csak elsőrendű gyermektápszer. Azt azonban kor­történeti adatként ide írom még Thurzó Kálmán­ná tájékoztatása alapján, hogy a gyógyszer­­piacon nemrég megjelent seduxen nevű nyugtató­ból a csurgói nép 1968. első negyedében 190 tíz­­tablettás csomaggal fogyasztott, s az is figyelem­re méltó, hogy töméntelen kézfinomítót vásárolnak a csurgói patikában. A gyógyszertárt 1958-ban nyitották meg. akkor havi 20 ezer forintos forgalomra tervezték, 1967- ben elérték már havi átlagban a 67 ezer forintot. Ezekután Nagy István, a helybeli születésű tanácselnök, akit ebédre készülőben leptem meg, s mo6t a tanácsi irodában vár, a;ft javasolja, hogy nézzünk át a klubkönyvtárba, mert özvegy Sáfár Sándorné könyvtárost később nem találjuk, fontos ügyben el kell utaznia. Hát érdemes volt átnéz­nünk. Mert a félórás látogatás során módomban állt megismerkedni a kor igényeinek minden tekintetben megfelelő klubkönyvtárral, amely eb­ben a szerkezetében nemcsak az ilyen 2200 lelkes saas 9 1= Fejér megyei Hírlap ■ ■ ■■■■==■.......■ = Vasárnap, 1968. július 7.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék