Fejér Megyei Hírlap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Péntek, 1970. május 1 MILYENEK A BICSKEIEK sim AKTÍVAK KÖZÖMBÖSEK ■ — Elkényelmesedtek az emberek. Hívhatják őket tanácstagi beszámolóra, népfront megbeszélésre, a fülük botját sem mozgatják. Néhányan és mindig csak ugyanazok járnak el megbeszélésekre, vállalnak közéleti szereplést. A többség közömbösen viselkedik, saját sorsa izgatja ... Bicske vezetői tudatosan keresik a választók és a választott testületek gyümölcsöző együttműködésének hatékony módszereit. Szíves válasz reményében Levelet fogalmaztak, amelyet Bicske lakosságához címeztek. Ebben hivatkoznak a 25 év alatt elért eredményekre, az életkörülmények javulására. Közük azt is, hogy bizony még sok-sok millió forintra volna szükség az igények kielégítéséhez. Csak addig lehet nyújtózni, ameddig a takaró ér, de hogy az a következő ötéves tervben mit „takarjon be”, ehhez a felelősségteljes elhatározáshoz segítséget kérnek. „ ... szenteljen néhány órát községe továbbfejlesztésének. Észrevételeit, javaslatait a mellékelt feljegyzési íven juttassa el a tanácshoz, hogy azok ismeretében tervszerűbb és átgondoltabb községfejlesztést tudjunk biztosítani”. Szó van a stencilezett írásban a Tiszta, virágos Fejér megyéért mozgalomról, amelyhez a lakókörnyezet rendbentartásával járulhat a lakosság. Hivatkoznak a nagyközségi ranggal együtt járó kötelességre. A szíves válasz reményével záruló levelet Reiner Gyula népfront-titkár és dr. Sass József vb-elnök aláírása hitelesíti. Az eljuttatásban az úttörők segédkeztek. Utcafelelősöket jelöltek ki, akik bekopogtattak az otthonokba. Néhány kedves szó ajánlásával átadták a küldeményt és ígérték, egy hét múlva ismét eljönnek a válaszért. A pajtásoknak is köszönhető, hogy már kétezer válasz visszaérkezett — mondja dr. Sass József. Dinamikus a fejlődés, de.„ Hogy érdekli az embereket lakóhelyük fejlődése, szívesen részt vállalnak a munkákból, ötletekkel járulnak a további előrelépéshez, ennek bizonyítására a levelek százaiból idézhetnénk. „Ahogy községünk tönkrement a háború alatt, úgy nekem sem maradt semmim. Ezeket a sebeket begyógyítottuk. Szépül a községünk. És ha utcánk kapna néhány kocsi salakot, akkor még elégedettebb lennék — írja a Sztahanov utcából Magyar Menyhértné. Mások névvel, névtelenül hasonló javaslatokkal élnek. Felhívják a figyelmet a fák nyesésére, van aki új piactért kér. Sok a járda- és útépítési kérelem. Ez még akkor is érthető, ha a felszabadulás óta ötszörösére nőtt a szilárd burkolatú úthálózat és háromszorosára a járda. De még ennek is háromszorosára volna szükség. A levelek többségében elismeréssel szólnak az új gimnáziumról, a külterületi gyerekeknek helyet adó kollégiumról, a bővülő óvodai ellátásról, az újjáalakított tizenhétezer kötetes könyvtárról, a körorvosi ellátásról, a mentőállomásról, új üzletekről, az OTP lakótelepről. Makettről ismerik az új rendelőintézetet és a fejlesztés más terveit is. Központi intézkedést kíván Ábele József, javaslata, hogy a községfejlesztési hozzájárulást a község lakosságának egészére terjesszék ki. A javaslatokban szerepel teniszpálya, új általános iskola létesítése. Bicske-alsó vasútállomás korszerűsítését várják. (A negyedik ötéves tervben sorra kerül a vasúti pálya rekonstrukciója.) Felelősséggel A válaszlevelek nagy száma is bizonyítja, ha megfelelő hangnemben, módszerrel fordulnak a lakossághoz, akkor felelősséggel válaszolnak, javasolnak, bírálnak. Véleményt mondtak a tanács, a község vezetőinek munkájáról. Sok százan azzal kezdik a levelüket: köszönettel tartozunk ... Jószándékú észrevételek, közügyet szolgáló javaslatok. A levelezés nem szenzációsan új és nem egyetlen formája a vélemények felszínre hozásának, megszólaltatásnak, a kapcsolattartásnak. A bicskeiek példája igazolja a jobb módszerek keresése, elősegíti a vélt, vagy valódi közömbösség feloldását, az embereknek a község, a lakóhely közös ügyeibe való bevonását. » éneket játszott, melyhez ott kellett rögtönöznöm a kíséretet. Végül azt mondták, felvesznek. Azt sem kérdeztem, hová, mikor, ugrálni lett volna kedvem az örömtől. Aztán két hét múlva megdöntötték a Tanácsköztársaságot, és a zenélés gondolata megint a mesék birodalmába költözött. Hazajöttem Bicskére. Itthon félig-meddig gyerekfejjel lettem tanúja a Tanácsköztársaságot felváltó fehérterrornak. Emlékszem, a megszállók a mai patika fölött szállásolták be magukat. Odajártam moslékért. Bizony előfordult, hogy néha először én magam laktam jól belőle. Annyira szegények voltunk. Csoda, hogy ebből a sorsból szinte törvényszerűen vezetett útja a munkásmozgalomba? Kapcsolatot keresett, és talált a KMP-vel, amelyet meg-megtizedeltek a gyakori lebukások, de az illegális párt mindig hamarosan rendezte sorait, s még biztonságosabbá, óvatosabbá tette konspirációs hálózatát. Aztán a munkanélküliség, a B-lista évei következtek. Sokszor nyerte Speidler István az éhkoppot és, sorsa akkor sem változott sokkalta előnyösebbre, amikor visszakerült szülőfalujába, s ott foglalkozott iparoskodással. Annyi az emlék, hogy alig győzünk betelni hallgatásukkal. A Horthy-rendszer története bontakozik ki ebből az egyszerű munkássorsból. És a soha le nem bírható dinamikus lendület, bizalom, amely a kor munkásmozgalmát jellemezte. Szinte hihetetlenül izgalmas, nehéz évek után következett el a felszabadulás. A veszélyeztetett bicskei területről Sóskútra telepítették Speidler Istvánt, feleségét pedig Mányra. Egymástól függetlenül, egyszerre indultak Budapestre, hogy meghallgathassák a párt szónokának első beszédét. — Azt hiszem, mindketten csodában reménykedtünk. Hogy egyszerre azt mondják nekünk, itt a „terülj asztalkám”, vigyétek magatokkal, otthon egyszeriben minden lesz. A szociáldemokraták azt mondták Speidler néninek, várni kell, míg bekövetkezik a konszolidáció, akkor jöjjön vissza újra tanácsért. A Köztársaság téren másképp történt. Pista bácsit beállították egy sor végére, és levest mértek a csajkájába, aztán hívták romot takarítani. „No, látod, — mondták neki estefelé, — mi így kezdünk neki. Menj haza, mozgósítsátok az embereket, hogy takarítsák el a romokat, temessék el a halottakat,és a romokból teremtsenek új életet!” És Speidler bácsi toronyiránt megindult Bicske felé. Keresztül a hegyeken, zsebében az MKP írásával. — Amikor azt olvasom valami könyvön, hogy 1945 után a kommunisták mozgósították az embereket, mindjárt eszembe jut az MKP bicskei akciója, amikor a mai Kossuth térre hirdettünk romeltakarító munkát. Akkor dőlt el a valóságban, mit is ér a mi szavunk. Hát, ott volt mindenki, aki csak bírta a szerszámot. Még egy epizódot elevenít fel mosolyogva: hogyan vették fel a kapcsolatot a felszabadító Vörös Hadsereg helyi alakulatának parancsnokával. — Az emberek éheztek. A malom alkatrészeit annak idején leszerelték a németek, és ki akarták szállítani. Erre azonban nem volt idejük. Ott hagyták őket a nagyállomás egyik vágányán. Elmentem a szovjet katonai parancsnokhoz. Nem mondom, hogy könnyen sikerült beszélnem vele, de sosem voltam türelmetlen ember. Eleinte elég morcos volt, utána azonban kiadta a parancsot, adjanak oda nekünk mindent. Másnap megint ott voltam. „Most mi kell?” — förmedt rám. Liszt is kellene — válaszoltam. Adatott lisztet. Akkor aztán egy hét múlva mentem újra. Mikor meglátott, elnevette magát. „Mi van már megint?” Akkor vetőmagot kértem. Azt is kaptunk. Hát, ilyenek voltak azok az első idők. Aki nem élte át, néha nem is hiszi el, milyen furcsa helyzeteket produkált az élet. Milyen volt a felszabadulás utáni esztendők élete? Speidler néni és Pista bácsi szinte egymás szájából szedik ki a szót. Csak arról nem beszélnek, hogy egy időben a járás kommunistáit irányította Speidler István. Általában nem szívesen beszélnek magukról, őket, mindkettejüket, a közösség sorsa, előrehaladása érdekli, arra tették fel életüket Közben Pista bácsi egyre nyugtalanabbul pislant az órára. — Elnézést, a pártbizottságra kell mennem. Valami munkát akarnak rombizni az elvtársak, az csak természetes amit az ilyen emberek elvállalnak — életük a példa rá —, azt eredményesen meg is valósítják. Ezért válnak ők maguk is példává. Rónay László HÍRLAP Rövid tavasz, rövid tenyészidő A késői kitavaszodás a vetőmagforgalomban is érezteti hatását; a Vetőmagtermeltető és Ellátó Országos Vállalat jelzése szerint megnőtt az érdeklődés a rövid tenyészidejű növények iránt. Kukoricából — a teljes értékű termés elérésnek reményében — május második felében azok a fajták vethetők, amelyek a FAO hivatalos listáján 431-nél kisebb számot kaptak. Az ilyen hibridekből 270 000 holdra elegendő vetőmag áll az üzemek rendelkezésére. Az ország déli részén az MN—5- ös, illetve az MV-59-es hibrid még május utolsó, illetve június első hetében is nagyobb kockázat nélkül vethető. Ebben az időszakban a kukoricahibridek silókukorica-termesztésre az ország más vidékein szintén felhasználhatók. Miután a vetőmagkészlet lényegében elegendő — több mint 440 000 holdra jut belőle — az üzemeknek megvan a lehetőségük, hogy „összébb húzzák” az érési időt. A kukoricán kívül más növényi kultúra magja is a termelők rendelkezésére áll. Sáregresi jegyzetek MÁR A FALU első utcájában szemünkbe tűntek a kutak- Úgy látszik Sáregresen is megoldották a vízgondot. Ezzel fogad a tanácsházán az elnök. — Pedig nagyon, nagyon nehezen ment.. Még önökhöz is segítségért fordultam. De most már minden rendben van, a falut behálózza a friss vizet szállító vezeték és úgy átlagosan 60 méterre jut egy-egy közkút, nem is kell messzire gyalogolni a vízért. Sűrűbben helyezték el, mint ahogyan tervezték eredetileg és a 25 kútból, végül is lett 47. — Igaz, — mondja az elnök, — jó időre minden pénzünk ebben fekszik, de letettünk a vállunkról egy nagy gondot. Az emberek pedig megértik, hogy most a nagyobb beruházásokkal, a tervekkel és a még jogos panaszokkal, kívánságokkal várni kell egy keveset. Még két és fél év. A soron következő? Kellene még járda, ez is igencsak a jogos kívánságok listáján szerepel, tanácstagi beszámolókon gyakran szóvá is teszik, de jó érzés, hogy az emberek örülnek annak, amivel gazdagabbak lettek ők maguk is és természetesen a falu is. A tanácsnál máris negyvenen jelentették be az igényüket, hogy bevezetik a házakhoz a vizet, de év végére úgy hetvenre számítanak. Most már egyenesben vannak. Meglesz majd sorban a járda is, és az óvoda is. Mert ez utóbbi is mind gyakrabban hangzik el, — elsősorban természetesen a falu asszonyainak a kívánsága. Nincs óvoda Sáregresen, jogos a kívánság tehát, hiszen mind több asszony dolgozik, — a termelőszövetkezetben meg főképpen sok a nő. A gyerekek elhelyezése nagy gondot okoz. — Úgy tervezzük, hogy állami hozzájárulásból, meg saját erőből új óvodát építünk, óvónői, szolgálati lakással egybekapcsolva. Addig? Addig bizony minden családnak saját gondja marad a gyermekek elhelyezése, rokonoknál, nagyszülőknél. Az új óvoda előreláthatólag 1972-ben készül el, addig talán kitart a türelem is. A VB-ELNÖK említette, hogy még két, három évig kevés lesz a pénzük, hiszen fizetni kell a vízműépítés részleteit. Addig, akkor megáll az élet, nem halad, nem fejlődik a falu? Dehogy nem. Látható jelei máris vannak. Mert ide számít a község rendezése, a szépítés, a házak tatarozása, parkok, kiskertek építése. Az ősszel elültettek 200 gömbakácot, a két utcában 600 négyzetméter parkot létesítettek, földbe került 270 tő rózsafa is, amelyek az idén nyáron már teljes pompájukban virítanak. Mindezt társadalmi munkával, a lakosság közreműködésével csinálták, s vállalják a további áldozatokat is. Azt kérdeztem az elnöktől, melyik a legszebb, a leggondozottabb ház a faluban? — Bizony erre nehéz volna válaszolni,mert sok a szépen tatarozott, rendbentartott épület, udvar, kert. A szép kerítések meg mostanában különösen divatba jöttek. Egészen rövid idő alatt 40 lakóháznál cserélték ki a régi avult kerítést újra. — Szép szokás, jó szokás, ha egymástól átveszik az emberek a szebbet, ha mindenki arra törekszik, hogy az ő házatája se maradjon el a szomszédétól. Mi is támogatjuk az efajta versengést. Úgy is, hogy szívesen láttuk a falunkba a kerítés építő kisiparost. Sáregresen járva még néhány dolgot feljegyeztem. Azt például, hogy a lakosság ellátásának javítására az áfész vegyesbolt építését vette tervbe, s ennek az építéséhez a lakosság eddig 10 ezer forint értékű társadalmi munkát ajánlott fel. Ez a bolt új falu lakóinak ellátását biztosítja majd. ÉS VÉGÜL: mi lesz a könyvtárral? Sikerül-e vajon megfelelő megoldást találni, hogy az olvasók kényelmes körülmények között jussanak hozzá a könyvekhez, amelyek most szűkösen szorongnak egymás hegyén-hátán a polcokon? A könyvtár helyisége olyan kicsiny, hogy ha bemegy három ember, kettőnek ki kell jönnie. Pedig a sáregresiek is szeretnének kényelmesen válogatni, olvasgatni. Ezen fáradoznak most a község vezetői, keresik a megoldást. Bizonyára meg is találják majd. Balázs Katalin 3 A legelső mesterséges anyag, amit az ember készített: a tégla. Már időszámításunk előtt 6000-ben használtak az egyiptomiak égetés nélküli szárított téglákat. Időszámításunk előtt 500-ban már égetett, és díszes zománcos, mágas téglákat is használtak Görögországban és Egyiptomban. Európában a téglaépítkezés a XII. században kezdte meg diadalmas hódítóútját, amelynek a vasbeton és a blokkrendszerű, paneles építkezés vetett véget. De vajon valóban véget vetett? Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején nálunk is terjedtek az olyan nézetek, nem kell a tégla, jön a középblokk, a nagypanel. Ennek szellemében sorra állították le a téglagyárakat, nem egyszer országos hírűeket is. Aztán teltmúlt az idő, s kiderült, hogy nagyszerű ugyan a paneles építkezés, gyors, gazdaságos, de azért a tégla is nélkülözhetetlen. Újra füstölni kezdtek a leállított gyárak kéményei, a bányákban a markolók vagy éppen a csákányok-lapátok ismét az agyagban haraptak, a formázógépekből végtelen sorban bújt elő a nyerstégla, új épületek emelkedtek a téglából. S kiderült — mivel az igények ugrásszerűen nőttek — hogy a téglagyártás technológiája hazánkban az utóbbi évtizedekben alig változott. Egyszóval korszerűtlen, s lényeges mennyiségi felfutás így nem is várható. Ezután nekiláttunk tégla- és cserépiparunk korszerűsítésének. A korszerű — legalább is hazai viszonylatban — téglagyárak közül az egyik Székesfehérváron található, a város északi peremén, a régi gyár elhagyatott épületei mellett.A bányában a csákányok, lapátok helyett bagger dolgozik A kitermelt agyagot szállítószalagra rakja, s azon jut be a csarnokba. Itt is a gépeké a munka neheze. Ügyes automaták zúzzák, vizezik, formálják az agyagot, szállítják a nyerstéglát A kezelő csak áll az irányítópultnál és figyel, hogy minden rendben menjen. Automata rakja a szállítókocsikra (ez sem hasonlít a régire, inkább állványnak lehetne nevezni) ezen jut a szárítóba, s ha innen kijut, átrakják az égetőkocsikra, egy automata behúzza a kemencébe, s megkezdődik az égetés. Fokozatosan melegszik fel kb. 1100 fokra, s fokozatosan hűl le a kijárati nyílásig. Nincs kemencebontás, nem kell 50—60 fokos melegben kínlódni, a gép kihúzza a rámpáig, s máris lehet rakodni, kész a tégla. Az egész művelet 63 órát vesz igénybe. A szárítás hagyományosan, szabadban, 20—30 nap volt, ha éppen nem esett az eső. Az égetés hosszadalmas volt és szinte emberfeletti munkát kívánt a kemencebontás. Mindez a múlté. Bergebben egy téglagyár 170— 180 napot dolgozott egy éveben, a fehérvári 330-at fog. Az egy hónap leállásra is csak azért van szükség, hogy a gépeket kijavítsák, felújítsák, a szükséges karbantartást el tudják végezni. S a termelés ? Évi 180 millió darab tégla — lenne? Miért csak lenne? Mert a gyárat nagyméretű, lyukas, esős tégla, úgynevezett B 30- as gyártására tervezték, ilyen gépekkel szerelték fel. Ma van egy bökkenő. Informátoraim — Búzás László, a Középdunántúli Tégla- és Cserépipari Vállalat műszakfejlesztési osztályának vezetője és Horváth Sándor gyárvezetők „elárulják” az okot is. Nem megfelelő az agyag minősége. Az úgynevezett lyukasérv gyártására alkalmatalan, mivel 10 százaléknál többet zsugorodik szárítás-égetés közben, ezáltal a kikerült tégla repedezett, törik, másikra ebben a bányában, ami jelenleg van, nem is lehet jobb minőségű agyagra számítani. A megoldás? Új bánya nyitása, ahol megfelelő alapanyagot tudnának bányászni! A terület már megvan, a szükséges vizsgálatokat elvé- gezték, csak engedély kellene, hogy mezőgazdasági termelés alól kivonják a szóban forgó, mintegy négy holdnyi területet. Az eljárás idestova egy éve húzódik. Persze, Búzás Lajos elismeri, ők is hibáztak! Ugyanis, mikor hozzáláttak az új gyár építéséhez, aláírtak egy olyan jegyzőkönyvet, hogy mivel az üzem a saját területükön épül, to-vábbi területigényük nincs! De ahhoz, hogy a gyár eredményesen tudjon dolgozni, „hozza” azt a mennyiséget és minőséget, amire tervezték, szükség van az új területre. Bármilyen új is a gyár, máris korszerűsítik. Bevezetik a földgáztüzelést. Ez nem olcsó mulatság, a belső szerelések, a gázégők, a kemence- átalakítás, summa-summárum — az új bánya nyitási-« val együtt — mintegy öt-, hatmillió forintot fordítanak a harminckilenc millióért épült gyár fejlesztésére. S az emberek? Hogyan keresnek a „téglások”? Nem a legjobban Most a próbaüzem alatt a bérnek csak nyolcvan százaléka a stabil, húsz százalék mozgóbér a teljesítmény arányában. Ez annyit jelent, hogy 1500—2000 forintot visznek haza. A szakmunkások valamivel többet. Régebben ennél jóval többet lehetett keresni, igaz, mostoha körülmények között, nehéz munkával. De a gépesítés célja nem az, hogy könnyebben ugyan, de kevesebbet ke-ressenek. Hiszen akik idejönnek — vagy különösen a régi emberek — nem a munka könnyebbik végét kere- sik, dolgozni, és természetesen keresni akarnak. Horváth Sándor azt mondja, ha megindul a rendes termelés, a bérek is emelkedni fognak. Kell is. Meg is érdemlik, hiszen vannak, akik évtizedek óta a szakmában vannak, és a nehéz időkben is kitartottak. És a brigádmozgalom? Az most pillanatnyilag „szünetel”. Pedig igen jó brigádjaik voltak, de kényszerből — az új üzemben megváltozott a munkák sorrendje, minden embernek meg kellett keresni az új helyét, ahol a legjobban tud képességei szerint dolgozni , „szétszórták” a régi brigádokat. De májusban újból megkezdik a szervezést. S ebben természetesen a régi tagokra nagyon számítanak. Ha majd megoldották a mostani problémákat,és megindul a gyártás, évente 13 millió forint értékben termelnek téglát Fehérvár új gyárában. Nem tudom, mi mindent, s mennyit fognak az innen kikerülő téglákból építeni. Bármi legyen is az, bizonyos, nekik és nekünk mindnyájunknak emelkednek a fehérvári téglából épülő falak. Kiss Csaba : Téglák és emberek