Fejér Megyei Hírlap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
Sportpályák a társadalmi erővel Még az év elején, látott napvilágot a KISZ Fejér megyei Bizottsága, az MTI és a Szakszervezetek Megyei Tanácsának és a megyei tanács művelődésügyi osztályának közös felhívása az ez évi sportlétesítmény-építési versenyre. A korábbi év tapasztalatából kiindulva a rendező szervek kategorizálták a versenyben résztvevőket. Nyilvánvaló, hogy az üzemekben jobbak a feltételek, mint a községekben, vagy az iskoláknál, könnyebb megszervezni a társadalmi munkát. A cél azonban változatlan volt, hogy a fiatalság sportolásához minél több létesítményt hozzanak létre és biztosítsák a dolgozók szabad idejének hasznos kitöltéséhez a feltételeket. Azt kívánták elérni, hogy minél több területen kezdjenek önerőből pályaépítést. Ez valóra is vált, az 1969. évi 40 létesítmény után 1970-ben is hasonló eredményről számolhatunk be. Az értékelő bizottság szerint 40 sportlétesítmény építése kezdődött el és ennek kétharmada befejeződött. Az értékelésnél figyelembe vették, hogy a létesítmények milyen körülmények között, milyen társadalmi összefogással és társadalmi munka ráfordítással épültek meg. Az iskolai kategóriában a velencei mezőgazdasági szakmunkásképző intézet végzett az első helyen, ahol több pályát építettek egy centrumban. A mezőszilasi általános iskola második helyét a villanyvilágítással ellátott kézilabda-pályával nyerte el, a pusztaszabolcsi általános iskola harmadik helyét a bitumenes kosárlabda-pálya építésével érte el. A községi kategóriában a Csákvári Állami Gazdaság Móric majori üzemegysége lett az első. ők valóságos sport kombinátot építettek,amelyen megtalálható a tenisz, a röplabda, a füves labdarúgó pálya, s a különböző gyakorlati képzéshez szükséges eszközök, és a létesítmény jelentős része be van kerítve. A bakonycsernyeiek második helyüket villanyvilágítással elkészített kézilabdapályájukkal szerezték meg, míg a dunaújvárosi műszaki főiskola két kézilabda-pálya megépítésével lett harmadik. Az üzemi kategóriában a tó-ron vásári kutatóintézet erdőháti gazdasága szerezte meg az első helyet, két vörös salakos kézilabda-pályát építettek, ezt bekerítették és villanyvilágítással látták el és ezen kívül egy füves labdarúgó-pályát építettek. A második helyre került az ÉM megyei Építőipari Vállalat, ők a komplex telepen egy kézi-, egy kosár- és egy röplabda-pályát építettek, míg a munkásszállásokon bitumenes kosár- és egy salakos pályát hoztak létre. A harmadik helyen a Dunavidéki Üzemi Vendéglátóipari Vállalat végzett, ők egy kézilabdapályát építettek kerítéssel és labdafogóval ellátva. Ebben a kategóriában a negyedik helyet a Bodakajtori Állami Gazdaság érte el, őket az SZMT sportszerrel jutalmazta. A három kategória első, második és harmadik helyezettjei öt, három és kétezer forintot kaptak. A jutalmakat a KISZ megyei bizottsága, az MTI megyei tanácsa és a megyei tanács művelődésügyi osztálya adta. Az ez évben megépített létesítmények értéke több mint egymillió forint. A tervek szerint jövőre is meghirdetik a sportlétesítmény építési versenyt. HÍRLAP Labdarúgók a hóban... Korán munkához látott a Videoton labdarúgó-csapata. Január 28-án kezdődött az előalapozás, azóta mindennap tart foglalkozást a sóstói stadionban és környékén, Kovács Imre edző. Képünkön a medicin labdával gyakorolnak a játékosok. Előtérben Karsai és Bodnár. ötb életünk. — NEVEM: Simkó István Árpád. Aki ismer, Árpádnak szólít, de István-napkor iszunk egy pohár bort a brigáddal az egészségemre. Ne tévessze meg, hogy a hajam teljesen ősz, még csak negyvenhárom éves vagyok. Itt születtem, Ózdon. Előhengerész vagyok, a finomhengermű egyik huszonnyolc tagú szocialista brigádjának a veztője. Huszonhét éve dolgozom a gyárban. Édesanyám cseléd volt, apámat nem ismerem. Egyszer, azt hiszem, azért láttató. Stikkes gyerek voltam a kohónál, ami azt jelenti, hogy golyókat gyúrtam masszából, amivel elzárták a csapolónyílást. Mentem dolgozni, amikor az utcán egy idegen emberre lettem figyelmes. Pontosan olyan volt, amilyennek édesanyám mondta apámat. Mentem utána, és éreztem, hogy ez az ember az apám. Soha nem találkoztam vele. Arról sincs tudomásom, hogy engem valaha látott volna. A mi városunkban kevés a galamb. Akkor, munka után hazafelé menet, egy galambot láttam az út szélén. Fehér volt, s ahogy sütött rá a nap, szikráztak a tollai, az árnyék pedig, amit az útszéli homokra vetett, fekete volt. Azóta tudom, hogy a fehér galamb is sötét árnyékot vet, ha rásüt a nap. —■ ILYEN a mi életünk is. A gond és az öröm együtt jár, szinte egymást szülik. Ebből tevődik össze a magamfajta munkásember élete. A mi kenyerünk a munka, a gyár, a hengersor. A munka sem más, mint gond és öröm. Szidjuk a zajt, ami megsüketíti az embert, a gázt, a füstöt, a port, a kormot, ami pórusainkba rakódik, a hőt, amely a körülöttünk cikkázó acélkígyókból árad testünkre, a hengersort, ami az ember munkatempóját, egész gyári életét diktálja. Szidjuk a sokszor rakoncátlankodó acélidomokat, s ilyenkor az ember legszívesebben tenyerével nyújtaná, igazítaná az izzó anyagot. Ha időnként kevesebb a kereset, szidjuk a gyárat. Mert vegyük csak számításba, hogy drága volt a gyümölcs, a zöldség, a termény, amit meg kell venni, disznót kell hizlalni, mert szalonna nélkül nem megy ez a munka. Persze, van, amikor egymást szidjuk, mert néha nehezebb emberekkel bánni, mint a géppel, az acéllal. De valamennyien jól tudjuk, hogy nem a szidás segít, hanem a munka. Szóval a mi munkánk nem szórakozás. Sok gonddal, fáradtsággal jár. De nem attól leszünk rendes emberek, hogy dolgozunk, hanem attól, hogy rendesen dolgozunk. Tudatosan, minden nap. Akkor is, ha nincs kedvünk, akkor is, ha fáradtak vagyunk, akkor is, ha fáj a fejünk, akkor is, ha kedvünk szerint mást csinálnánk. És, ha a munkás látja, hogy legyőzte az anyagot, az időt, és sokszor önmagát is, akkor örül. A sok gondot okozó munka végül is örömet jelent. Tudom, másutt könnyebben megkereshetném ezt a pénzt, de én már csak ezt szeretem. Hengerész vagyok. Nem tudok tőle szabadulni. Még akkor sem, ha lefekszem aludni. Becsukott szemmel is vörösen izzó acélkígyókat látok... — SZÓVAL, ennek a sokat szidott munkának értelme van. Mert az is öröm, ha van pénz a borítékban. Nem mindegy, hogyan él a család. Én jó tíz éve építettem családi házat. A nagyobbik lányom férjhez ment, megtoldottam ezt a házat, legyen nekik is lakásuk. Nem vagyok kőműves, de én csináltam édesanyámnak is a házát. Hát ezzel telik el a szabad időm a gyár után. Munka, munka után. Ahogy mondják, úgy igaz, a család gond is, öröm is. Kisebbik lányombefejezte az ipari tanuló iskolát, s amikor első fizetését hozta haza a ruhagyárból, velem beszélte meg, mit vegyen az anyja névnapjára. Hát nem öröm ez? — Mit mondhatnék még magamról? Egyszerű ember vagyok. Nincsenek nagy igényeim. Ha a munkám és tanácstagi elfoglaltságom mellett marad esetleg szabad időm, csendre, jó levegőre, megnyugtató zöld színekre vágyom. Szeretem az erdőt, szeretek benne sétálni. Van, amikor kiülök az apósommal a Sajó partjára, figyelem, hogyan halászik. Néha egy éjszaka is eltelik, s alig váltunk szét. Hogy boldog vagyok-e? Úgy érzem, igen. Egészséges vagyok, szép családom van, szeretem a munkámat, ismerem munkám hasznát, amiért érzem, hogy megbecsülnek. A munkásember boldogsága gondokból, és örömökből tevődik össze. Elégedett vagyok az életemmel. Úgy, ahogy van. De nem megelégedett. Csakis így szabad élni. — AMIT most mondok, higgye el, nem frázis, hanem tény. A mi életünk úgy lett egyre jobb, ahogy erősödött ez a rendszer, s úgy lett gazdagabb, ahogyan gazdagodik a szocializmus. És ezért érdemes tenni, munkát, gondot vállalni. 1945-ben, amikor beiratkoztam a pártba, keveset tudtam a világról. Csak éreztem, hogy nekem itt a helyem. — Látja azt a diófát, az udvaron? Én ültettem. Emlékszem, eszszer nagy vihar volt. Ott álltam a konyhaablaknál, s láttam, földig hajtja a szél a fiatal fát. Ahogy voltam, félmeztelen, kifutottam és megfogtam a fát. Kezemen, karomban éreztem, hogy cibálja a szél. Tudtam, mellé kellene ütnöm egy karót és hozzákötni, de féltem elengedni, akár egy percre is, mert derékba koppantotta volna a vihar. Aici látta, hogy az esőben fogom a fát, talán megmosolygott. Nem vagyunk egyformák. Nem biztos, hogy mások úgy értik az ember minden mozdulatát, cselekedetét, ahogy kell... É S LÄTJA, a diófa fel nőtt,megerősödött, önmagában is dacol a viharokkal, s termést hoz, így van ez a mi szocialista rendszerünkben is. Évről évre erősebbekvagyunk. Azt kívánom, hogy az új esztendőben tovább gyarapodjunk, gazdagodjunk, hogy az új esztendő békét hozzon a világnak, nekünk pedig örömteli munkát, jobb életet. Oravec János MAI TÖRTÉNETEK Én, és az egyenjogúság Interjút készítettem szomszédasszonyaimmal, megkérdezvén tőlük, véleményük szerint hányadán állunk is mi, nők, a női egyenjogúsággal. Az interjúkat természetesen egyperces villáminterjúnak szántam, mikor érne rá több időt szakítani egy mai nő egy beszélgetésre? Természetesen több órás beszélgetés kerekedett ki mindegyikből —, elvégre mikor fordult elő a világtörténelemben, hogy mi, nők, egyetlen percben el tudtuk volna mondani a véleményünket? Az interjú színhelye minden esetben a lépcsőház volt —, elvégre hol beszélgessen valaki a szomszédasszonyával, ha nem a lépcsőházban ? „Éppen a konyhában mosogattam — meséli Sztrapacskáné —, mikor a férjem a kongresszusi televíziótudósítást nézte a szobában. Egyszer csak jön a férjem: — Gyere be, drágám, nagyon érdekes! — Látod, hogy nem érek rá... — De hát pontosan rólatok van szó! Rólatok. Nőkről. A női egyenjogúságról. — Menj csak vissza, Ferikém, és nagyon figyelj oda. Majd elmeséled nekem részletesen. — Azt úgy nem lehet. Tessék azonnal megtörölni a kezedet, és hallgasd meg a saját füleddel! Elvégre rólatok van szó! Nem érdekel? — Érdekel, mondtam már, hogy érdekel. Tudod mit? Készíts jegyzeteket, mint a szemináriumon szoktál, és majd abból pontosan elmondod nekem. Siess vissza, nehogy elmulassz valamit! — De hát... Hagyd már azokat a vacak edényeket, mert földhöz verem! Na ... Gyere be drágám, majd a műsor után együtt elmosogatunk. Úgyis arról van szó, hogy többet segítsünk nektek, jobban becsüljünk meg benneteket, nőket mi, férfiak. — Ugyan! Értesz is te a mosogatáshoz! Vagy törölgetnél? Na, nem győzöm én "ízt tányérral, amikor te törölgetsz. Vagy inkább törögetsz ... Menj, «nézd a televíziót. Mit folytassam? — panaszkodott Sztrapacskáné. — összeveszett velem. Földhöz csapta a levesestálat. Goromba fráter! És még ő beszél nekem az egyenjogúságról ...” „Én, és az egyenjogúság? — sóhajtott fel Kakucska asszony bánatosan. — No hiszen . .. Élni sincs időm, higgye meg, kedves szomszédasszony, élni sincs ... Milyen boldogok is maguk, dolgozó nők. Igen, igen, aki nem egyszerűen hátébé, vagy hogy is mondják manapság, hogy „háziasszony”. Na, igen. Ők korán reggel letudják a háztartást, asztán délutánig nincs is rá gondjuk. Bezzeg én.... A Miki fiam reggel nyolckor már odamászik az ágyamba, felébreszt. Hiába fektetem este tíz után a nyavalyást, hogy reggel nyugtom legyen tőle. Akkor lemegyek a boltba, az is két óra hossza legalább. Mert, ugye, az újságosnénál meg kell állni egy kis tereferére, hogy megtudja az ember a híreket. Nem azt, persze, ami az újságokban van, azt a férjem úgyis felolvassa vacsoránál. Hanem, ugye, hogy mi történt a Komlóséknál, például. Képzelje, az ura már megint azzal a kis szőkével kujtorog, és tegnap is az asszony sodrófával ... így megy ez egész nap. Egy lótás-futás az életem. De nem is bírom sokáig. Mondtam is a férjemnek, mondom, nézd, Pityukám, én előbb-utóbb elmék valahová dolgozni, nem csinálom ezt a nagy strapát. Tudja, szomszédasszony, ott majd legalább kipihenhetem magamat...” „Nálunk, bizony, egyenjogúság van — jelentette ki büszkénIlonka, negyedik emeleti szomszédom. — Persze, egy mai családban szükség is van erre. A dolgozó nő nem bírja egyedül a háztartás terheit. Családi munkamegosztásra van szükség. És ha valamin, hát ezeken az otthoni mittudomén hányadik „műszakokon” ismerszik meg, van-e egyenjogúság, vagy nincs a családban. — Édesem, ez így nem mehet tovább! — mondta a férjem vagy két esztendővel ezelőtt. Akkoriban lettem kétműszakos a gyárban, megviselt a háztartás. — Édesem, ez nem mehet így tovább. Elosztjuk a házimunkát. Nem szakadhat minden a te nyakadba. Leültünk, papír, ceruza az asztalra, és aznap este már ki is függesztettük a napirendet a konyhában. Azóta is betartjuk. Ildikó dolga a reggeli bevásárlás, Nagyié a főzés, kismosás, Öcsi minden nap felhordja a tüzelőt, én ... Hát a többit. Hogyan? Hogy a férjem hogyan vesz részt? Hja, ő szegényke nagyon fáradtan ér haza minden nap. Tudod, az a sok iktatnivaló a hivatalban, az a sok ügyfél a panaszaival, az a sok értekezlet, holtfáradt, mire letelik a munkaidő. És különben is! Ő megszervezte a családi munkamegosztást. Hát az talán semmi?” Epilógus:" Míg beértem a kézirattal a szerkesztőségbe, legalább harminc nemembélivel találkoztam, akik az ünnepi bevásárlások roskadásig megpakolt cekkerjeivel caplattak az utcán. Furcsa vízióm támad. Ősembernél látom magam előtt, amint hátán és fején cipeli a gyerekeket, a család élelmiszerkészletét, a tűzcsiholó eszközöket, a pattintott köveket... Ősember előtte sétál az őserdei ösvényen, kezében egy szál lándzsával, és fíltverészik. ..Hadd vigyek én is valamit!” — szállja meg a szentlélek hirtelen Ősemberünket. — „Legalább az egyik gyereket...” Ősemberné dühösen megrázná a fejét, de nem tudja a reá nehezedő rinocérosz-vesepecsenye súlyától. Hiába. Mi nők néha javíthatatlanok vagyunk. Schröder Erzsébet Péntek, 1971. január 1. Morzsi ta látott már valaki csapzottszőrű, gusztus, talán, csúnya, kutyát, álékot el tudja képzelni. Ámbár, ez túltesz a sokévi átlagon is. Morzsi ritka ronda teremtés. Kopott, fekete, szőre csak igen vékonyan övezi, s lecsüngő nagy hasát négy cingár, csámpás lábon ringatja járás közben. Az egész deformált test hátul némi farokfélében, elöl pici, hegyes hamuszínű fejben végződik. Morzsi nemrég mama lett Állítólag az egyik íróasztal nyitott fiókjába babázott le, de ezt nem tudnám bizonyítani ... Amikor én megismertem, már négy gyermekes családanyaként mutatták be. A kicsik — ellentétben toprongyos mamájukkal — aranyosak voltak. Fényes, fekete bundájuk dúsan göndörödött, jó volt megsimogatni őket. Elvitték, elajándékozták — eltűnt sorba mind. Már csak a csapzott anya járogatott be hozzánk naponta, — jól időzítve az uzsonna idejére. Sokszor a frász kerülgetett, mikor odadugta borzas, őszülő pofáját, amit néhány ritkán nőtt, koszos szőrcsomó tett kiváltképp gusztustalanná. Egyszer aztán elveszett. Fellélegeztem, bár egy belső hang azt súgta: nincs nekem olyan szerencsém ... Mondták, elvitte a sintér. Szegény, öreg jószág, odavan. Fasirtot csináltak belőle ... Hetek múltak el. Már a bőre is rég kiszáradt, — gondoltam magamban, mikor jönnek, hogy megkerült a Morzsi. Nincs isten! — mondom, de még élt bennem a remény, hogy rémhír. Kis idő múlva már hozzák is. Körülszimatol a ronda, ősz pofájával, füleit mozgatja és néz olyan értelmes, figyelen, hogy azt veszem észre: nem tudok már haragudni rá. Na, mi van? Hol csavarogtál? Mindenki másképp tudja. Mondják, a sintér hazavitte, hogy magának neveli.Ez a leghihetetlenebb. Elvégre, ő aztán válogathat!) Meghogy: a telepről, ahová begyűjtötték,, eladta valaki az egyik börtön felügyelőségének ötszáz (?) forintért, aztán ő volt az egyetlen „rab”, aki megszökött. Ez is elég valószínűtlen, hiszen minek vették volna meg, másrészt, annyi pénzért már igazi kutyát is lehet kapni... Aindegy. Lényeg, hogy 1,1 meglett. Mindenkit ismerősként üdvözöl. S a kollégák örülnek, futótűzként terjed: — Megvan a Morzsi, a jó öreg Morzsi... Pedig szerintük is iszonyúan ronda. Dehát — ha a sintér se bírt vele! — fehér —