Fejér Megyei Hírlap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-10 / 187. szám

Kedd, 1971. augusztus 10. SZÁRAZ, derült idő sok­sok napsütéssel, jó vasárna­punk volt augusztus nyolca­dikén. Emlékezetes vasárnap is, már amennyire egy baleseti statisztika emlékezetessé te­het egy vasárnapot. Most már háromjegyű szám került az e nyári fekete krónika leg­­szomorítóbb rovatába, vagy­is százan haltak meg július elseje óta vízi, vagy közúti baleset következtében. Döbbenetesen nagy ez a szám. Nem azért, mintha az ér­telmetlen halálesetek közül akárcsak egy is nem lenne döbbenetes, egyáltalán nem. Száz halál már nem lehet véletlen, vagyis törvényszerű, hogy minden hétvégén vala­hol, valakiket gyászolni kell, hogy hétfőn ki kell üríteni néhány íróasztalt, öltözőszek­rényt, amelyek gazdái többé nem jönnek dolgozni, át kell lyukasztani, meg kell sem­misíteni néhány munkaköny­vét, le kell adni néhány sze­mélyi igazolványt, amelyekre senkinek sem lesz szüksége többé, amelyek tulajdonosaik halálával hasznavehetetlen lommá degradálódtak — mondom, nekem Kisnek, Nagynak, Szabónak vagy Ko­vácsnak nem ez a döbbene­tes. A baleseti krónika hí­reit annyira megszoktuk már, hogy legtöbben érdektelenül, közönyösen hallgatjuk, vagy olvassuk végig a hétvége ha­lottainak névsorát. Ha végighallgatjuk. Ha vé­gi­golvassuk. Miért érdekelnek engem, Kist, Nagyot, Szabót, vagy Kovácsot, hogy valaki vala­hol tilosban fürdött és vízbe­­sült, hogy X. Y. az autójával szabálytalanul hajtott, bele­rohant az árokba, vagy egy másik kocsiba és életét vesz­tette? Valahol, valaki, valamilyen módon meghalt, a módozatok között lassan megszoktuk a hagyományos nyári balesete­ket, a vízbefutást, meg a ka­rambolt is. Már csak a kü­lönleges karambolokra tu­dunk valahogy odafigyelni, esetleg az olyan tragédiákra, mint a püspökladányi, ahol heten haltak meg egyetlen ütközésnél. A kisebb karam­bolok, ahol „csak” egy-két halálos áldozat van, a tiltott vizek hétvégi halottal nem jelentenek szenzációt, tulaj­donképpen nem érdekesek. Meghal valaki és rámondjuk — törvényszerű. Pedig nem az, vagyis nem kivédhetetlenül, végérvénye­sen törvényszerű. Csupán azért, mert minden ilyen halál — értelmetlen halál. Az értelmetlenséget pedig nehéz elfogadni, mint tör­vényszerűséget. Még akkor is, ha a rádió, a televízió, vagy az újságok naponta hi­degvérrel köztik a tényeket, a történteket, amitől aztán az olvasó egy idő után csömört kap és újra hallva a hason­lókat, csak legyint egyet, vagy még azt sem teszi. Gondoljuk csak meg, miért lenne törvényszerű az, hogy egy értelmes fiatalember, aki leérettségizett, majd autó­szerelő szakmunkás vizsgát tett, tehát szellemi és fizikai képességeinek teljes birto­kában van — így természete­sen azt is tudja, hogy a rosszul úszóknak a mélyvíz veszélyes — fogja magát és addig úszik befelé a Balaton­ba, amíg elfogy az ereje és többé nem képes visszatérni? Miért lenne törvényszerű, az, hogy egy harmadéves orvos­­tanhallgató leány, aki nyil­vánvalóan tisztában van fizi­kumával, csak úgy egyszerű­en vízbecsússzon egy motor­csónakról a Dunán, mond­ván, hogy lehűti magát, az­tán nem kerül elő többé? Miért lenne törvényszerű, hogy egy idősödő úrvezető a Velencei-tóról hazafelé Ba­racska határában egy ka­nyarnál az árokba borul és szörnyethal? A miérteket kár lenne to­vább sorolnom, szónokinak hatnak, hiszen bármelyik ese­tet vizsgálom is, a tragédia tényét nem találom törvény­­szerűnek. A baleset előfordul, hiszen szaporodnak az autók és en­nek arányában nem javul­nak az útjaink, egyre több és több víz partján engedé­.­­lyezik a fürdést, ennek ará­nyában nem nő a fürdőzők­­re vigyázók száma , de EGY baleset, a maga törté­nésében sohasem törvény­­szerű, sohasem olyan, mint a többi. És ha a két forró nyári hónap baleseti jegyző­könyveit végigböngészem, akkor meg kell mondanom, hogy tulajdonképpen egyik balesetnek sem kELLETT megtörténnie. Ha csak­ egyet­len tényező másként alakul, ha minden esetben másként alakul, akkor nem halnak meg ezek az emberek. Akkor sem halnak meg, ha egyébként öngyilkosok mód­jára viselkednek, mélyvízbe úsznak, ugranak, szabályta­lanul előznek és így tovább. Ez az egyik tényező az, amit én, Kis, Nagy, Szabó, vagy Kovács alakíthatok, ha éppen akarom. Ha akarom, nemcsak a rá­diót hallgatom unatkoz­va, hanem arra is figyelhe­tek, miről beszél valójában, ha akarom, nemcsak a hor­gászzsinórra figyelek, hanem, a mélyvízbe bátorkodókra is, ha akarom, igenis le tudom venni a lábam a gázról, sőt ne adj isten, a fékre is rá tu­dok lépni, ha látom, hogy egy öngyilkosjelölt rohan mellettem és már nem tud­hat magán segíteni... Miért érdekelne engem, Kist, Nagyot, Szabót, vagy Kovácsot, hogy valahol vala­ki a tilosban fürdött és víz­­befúlt, hogy X­ Y. az autójá­val belerohant egy másikba és életét vesztette? Tulajdon­képpen nem kell, hogy érde­keljen, hiszen a Valahol, Va­lakivel, Valamit kezdetű dolgok sohasem érdekesek igazán.­Inkább csak az érde­keljen, hogy ott, ahol én va­gyok, ne történhessen ilyes­mi. A Kisek, Nagyok, Szabók, vagy Kovácsok mindig, min­denütt ott vannak, ha akar­nak mindenkire vigyázhat­nak, hiszen ők a legerőseb­bek. Erősebbek az öngyilkos­­jelölteknél, ha akarják, arra is jut erejükből, hogy mások­ra vigyázzanak. MIÉRT nem vigyázunk mégsem? Baranyi Pál II vasárnap öngyilkosai HÍRLAP Ünnep a Cifra-kariban Sárréti negyedszázad A Sárrétvidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet vasárnap Sza­­badbattyánban tartotta meg­alakulásának 25 éves jubile­umi ünnepét. Demján Sándor, a szövet­kezet elnöke bevezető szavai után Paizer György, a fehér­vári járási PB első titkára méltatta a szövetkezeti moz­galom jelentőségét. Azt a 25 éves fejlődést, mely az egykori Hangyától és Föld­művesszövetkezettől indult-Mintegy három éve gon­doskodik a szövetkezet mai formája tizenhat község ál­talános és szervezett ellátá­sáról. Kétségtelen erőfeszíté­seket tesz, hogy az élelmi­szer, iparcikk és szolgáltató egységek városihoz hasonló színvonalon elégítsék ki a fogyasztók jogos kívánságait. A kulturált kiszolgálás és szórakozás érdekében az ÁFÉSZ saját erőből fejlesz­tette az üzlet- és vendéglá­tó hálózatot, melyre kézzel­fogható példa a szabadbat­­­tyáni áruház, az abai ABC és sok más új létesítmény. A negyedszázados lét nem volt gondoktól mentes, de az alapító tagok következetes harca az ellátás javításáért, eredményes volt. A Sárréti ÁFÉSZ-nek ma már a lakos­ság 25 százaléka tagja. A kis­kereskedelmi forgalom 40 százalékát bonyolítja le. Az ünnepi megemlékezés után a Cifra-kert hűvösében felállított színpadon a járás falvainak népi együtteseit, énekeseit hallgathatták az egybegyűltek. Szólt a citera, brummogott a köcsögduda, s táncoslábú fiatalok járták a táj népi táncait. Fellépett a táci vegyeskórus, a sárréti citera-együttes, az abai, a szabadbattyáni tánccsoport és a Fejér megyei Népi Együt­tes. Az ÁFÉSZ és más vállala­tok együttműködését hivatott megismertetni a kóstolóval kiegészített árubemutató. A termékeit kiállító tíz vállalat között szerepelt a Fejér- Veszprém megyei Fűszért, a Székesfehérvári Sütőipari, a Székesfehérvári Szikvízipari Vállalat. Az ünnep alkalmából a szö­vetkezet 25 százalékos áren­gedménnyel számolt a vasár­nap 10 órától délután 4-ig nyitva tartó áruházában- A vásár iránt nagy volt az ér­deklődés. A délutáni programmal a sportszeretőknek kedveztek a rendezők. A Szlovákiából érkezett Galántai Jednota Szövetkezet és a Sárrétvidé­ke ÁFÉSZ labdarúgócsapata mérte össze erejét, majd a Sárréti Labdarúgó Kupa dön­tőjét játszották le. A napot a kisvendéglő kerthelyiségében rendezett bál zárta, ahol öt órától késő éjszakáig húzták a talpalá­­valót. A kóstolóval kiegészített árubemutató részlete KLOSS * KAPITÁNY ANDRZEJ ZBYCH REGÉNYE Újra feltűnt az asszony a nézősíkban. Erre hirtelen nevethetnékje támadt. Végre megértette, miért kép­zelte, hogy bunkerben van és keskeny résen át néz ki a világba. Fejét teljesen bekötözték, csa­k a szemét hagyták szabadon. És az a nő, aki föléje hajolt, nem az édesanyja. Fiatal, szép lány. Vörös sávos fehér főkötője alól sötét hajfürtök kandikálnak elő. — Hogy érzi magát, Kloss főhadnagy? Tud vála­szolni. Értette, de azzal is tisztában volt, hogy idegen nyel­ven szólítják. Édesanyja más nyelven szólt hozzá, ő maga is más nyelven gondolkodott az imént. De hát tökéletesen érti, amit a lány mond neki. Neid? Nevet­séges, hiszen ez a nő bizonyos Kloss főhadnagyhoz beszélt, ő pedig nem Kloss főhadnagy, hanem Staszek Moczulski, kilencéves fiú és súlyos beteg, skarlátja van... ! Hallotta, helyesebben érezte, hogy a lány eltávozik. Keskeny ablakdeszkát látott maga előtt, s alatta néhány — 76 — fűtőtest-bordát. Egy, kettő, három... kezdte számolni a bordákat. Néhány óra, bár az is lehet, hogy néhány nap elmúl­tával újra valamiféle hangokat hallott. Arcához nyúlt, már nem érzett rajta kötést. Lassan felnyitotta a sze­mét, egy férfit látott maga előtt, egyenruhájára fehér köpenyt dobott, és ugyanaz a rakoncátlan hajfürtű fia­tal lány állt mellette, akit már előbb is látott. Az aranykeretes cvikker mindig megrezzent a férfi orrán, valahányszor mozdította a fejét. — Ó, látom, hogy főhadnagyunk magához tér — szó­lalt meg a fehér köpenyes. — Hol vagyok? — hangzott a kérdés. — Kórházban, Wiesbadenben, Kloss főhadnagy. — Hogy kerültem ide? — Bombatámadás érte a vonatot — mondta az orvos. — Nagy szerencséje volt, mindössze huszonné­gyen maradtak életben. — Fáj minden porcitkám. — Sérülések, általános zúzódás, valószínűleg a­ ráz­­kódás. Nincs hányingere? — Nincs, de nem tudok visszaemlékezni, hogy kerül­tem arra a vonatra. — A magánál talált okmányok szerint útban volt Franciaországba. — Egész idő alatt Párizsról beszélt — szólt közbe az ápolónő. — A Place Pigalleon kapható gesztenyékről mesélt. — Gesztenyékről? — kapta fel a fejét az orvos. — Mit mondtam még? — fel akart emelkedni, de kulcscsontja alatt metsző fájdalmat érzett és visz­­szaesett a párnára. — 77 — ­ A felújítások korát éljük — nem az épületekre és gaz­dasági gépekre gondolunk — a film- és színművészetben. És rájövünk: nem voltak olyan rosszak azok a régi al­kotások, csakhogy már sza­kállasok. Bizonyára ez a gondolat vezethette a tévét szombat este, amikor bemu­tatta Varga Imre: Tyúkfü­­rösztés című komédiáját. Ha már a régiek avasak, ódon­­ízűek, alkossunk újat, tsz­­környezetben, mai alakokkal, mai környezetben, divatos témából. Jó sematikusan! Hát ez sikerült is. A kikapós falusi boltosasszony csinta­lankodásai, továbbá a rajta­­kaparás és a komikusnak szánt bosszú képezte a cse­lekményt, előre elkészített helyzetekkel, túljátszott figu­rákkal. A falusi népszokás — a feleslegesen lebotló tyúkok fürösztéssel való gyógyítása — volt a paródia alapötlete, ami a színen történt, azt hellyel-kézzel kacagtató, epi­zódjaira bontva talán jó is lenne, összegészében azonban giccsnek is nyugodtan nevez­hető álkomédia. A mester­­kéltségen néhány valóban jó színészi alakítás igyekezett segíteni, Lehoczky Zsuzsa: friss, üde és csavaros eszű huncutkája, Kazal László fa­lusi ideológusa, a bájos Vár­hegyi Teréz az ara-jelölt sze­repében segítettek elfeledni a sok helyi, sőt ,nagyrészben mesterséges mázzal bevont cselekmény naivitását. Az élükre állított helyzetek csak nagyon kismértékben feleltek meg a falusi humor alapsza­bályainak. Régi kalendáriu­mokban izgalmas lehetett volna ez a mese, így azonban alig-alig hiteles. Képben és hangban Mesterkélt népszínmű Akikről keveset beszélünk Vasárnap délelőtti tv-mű­­sorainkat ritkán vesszük tollhegyre, hiszen a legtöbb esetben gyerekeknek szólnak és meseműsorok azok. Ezút­tal azonban kivételt kell ten­nünk, mert az életnek na­gyon is valóságos területéről láttunk egy darabot: az Or­szágos és Nemzetközi Tűzol­tóverseny záróünnepségét és a győztesek bemutatóját lát­hattuk az egyik fővárosi sporttelepről. A tűzoltók munkáját szinte alig ismeri a közvélemény, néha-néha látunk egy-egy vörös autót, amint szirénázva végigszá­guld a városon. Tűz van va­lahol — gondolja ilyenkor az ember. De hogy mi van amögött, amíg egy hatalmas gyári tüzet, vagy égő lakóhá­zat, meggyulladt benzinkutat eloltanak, arról keveset, vagy semmit sem tud a néző. Va­sárnap ezekből a végzettel kacérkodó, félelmet nem is­merő akrobatákról volt szó, akik ma már nem lovaslaj­­ton járnak, hanem a lehető legmodernebb gépekkel, fel­szereléssel vannak ellátva. Az állami — tehát hivatásos — és a falvakban megszerve­zett önkéntes tűzoltóság ma­gasfokú kiképzésben része­sül, hogy a rendkívül prak­tikus és nagyhatású gépeket kezelni tudja. Súlyos milli­­árdok felett őrködnek a tűz­oltók­, akik katonás fegye­lemmel látják el feladatukat. A „vörös kakas” ellenfeleit láthattuk vasárnap, bemutat­ták tudásukat, munkájukból kaptunk ízelítőt, és bepillant­hattunk munkás hétköznap­jaik mögé. Kellett ez a mű­sor, mert a tűzoltók egy ki­csit elfeledett, háttérbe szo­rult munkásai társadalmi és gazdasági rendünknek.___ Ójra a Holdon Valahányszor űrhajó hagy­jál el a Földet, szorongató ag­godalommal figyeljük a bá­tor emberek munkáját, kísér­leteit. Most tizenkét napon át az Apollo 15-nek druk­kolt a világ, annak a merész vállalkozásnak, amelyet a három amerikai űrhajós végrehajtott. A Hold eddig a szerelmesek, a naiv ábrán­­dozók eldorádójaként szere­pelt, az asztronauták azonban kicsit kiábrándították őket: saját szemükkel látták, saját kezükkel tapintották a szür­ke port, a szürke kőzetet, amely csak kilométerek száz­ezreiből nézve olyan szelíd, olyan nyájas égitest. A tele­vízió jóvoltából magunk is láthattuk, amint ember szökell a Holdon, láttuk a mi kedves, öreg Földünket a Holdról és láttuk, amint a Holdat megjárt három űrha­jós visszatér a Földre. Súlyos, veretes gondolatokat ébreszt az emberben ez a vállalko­zás — és a többi hasonló is — milyen kicsik és mégis milyen nagyok vagyunk mi, emberek. És hogy — milyen hatalmas a világmindenség, amelyben mi csak porszem vagyunk. Lenyűgöző látvá­nyokban volt részünk, lelki­­ismeretvizsgálatra indító cso­dálatos élményekben. Az em­ber birkózott és birkózik a gondolattal: nem lehetne ezen a parányinál parányibb, de részünkre óriási és nagyon kedves Földön békében élni? B 1. — Csak nyugalom — intette az orvos. — A csontjai épek, de alaposan összezúzódott. A töltéstől húsz mé­terre találták meg. A légnyomás lökhette ki a vonatból. — Miket mondtam? — tudakolta. — Csacsiságo­kat — bagatellizálta el a választ az ápolónő. — A felét sem értettem. Különben, idegen nyelveken beszélt. — Csak semmi idegeskedés — csillapította az or­vos. — Agyrázkódásnál ez kísérő jelenség. Megnyug­tatom, hogy semmiféle katonai titkot sem árult el, Oberleutant Kloss, és ha mondott volna is bármit, úgy­sem értette volna senki, mert sérüléseit beszédszervei is megsínylették. — Mióta vagyok itt? — kíváncsiskodott Kloss. — Három napja. Két hét múlva felülvizsgálatra küldjük. De nem tanácsolom, hogy nagy reményeket fűzzön a bizottság ellenőrzéséhez. Megy a frontra. — Akarok is, felelte Kloss, — egységhez vezényeltek. Már rég ott is kellene lennem. Az orvos vállat vont. — Úgy lesz, ahogy akarja — mondta. — Nővérke, holnaptól kezdve a beteg erősítő diétát kap. Erőre kell kapnia, mielőtt elindul oda, ahova annyira siet. — Sar­kon fordult és a nővérrel együtt kiment.­­ Kloss körülnézett a teremben. Négy egyforma fehér ágy, mind foglalt, egy kivétellel. A sebesültek, mint a múmiák, bepólyálva feküdtek, az egyiknek a lábát nyújtókötéssel látták el. Hallatszott a betegek egyenle­tes szuszogása, vagy halk horkolása. Különben csend volt. Kloss lehunyta szemét, erőnek erejével vissza akarta idézni azt, ami három nap­pal azelőtt történt. Vonat. (Folytatjuk) — 78 —

Next