Fejér Megyei Hírlap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-01 / 26. szám

Kedd, 1972. február 1. Az igazság hangja 1942 februárjában adta ki a párt, nagyon kezdetleges technikával, az illegális Sza­bad Nép első számát. Javá­ban folyt a szovjetellenes há­ború, ami együtt ál­rt a kom­munisták és a demokratikus erők üldözésével. Ebben az ország katasztrófáját jelentő időszakban szólalt meg a párt hangja a Szabad Népen át, hogy utat mutasson, és le­leplezze a fasiszta demagógi­át, megbélyegezze a gyilkoso­kat, és felrázza a nemzet be­csületes, hazafias erőit, moz­gósítva őket a német milita­­rizmus és magyar csatlósaik elleni harcra. Nem lehet eléggé méltatni azt a felvilágosító és mozgó­sító munkát, amelyet a titok­ban szerkesztett, nyomtatott és terjesztett Szabad Nép töl­tött be a szakadék szélére sodort Magyarország életé­ben. A Szabad Nép bár na­gyon kezdetleges eszközökkel készült, s technikailag nem versenyezhetett a korszerűen előállított lapokkal, mégis üstökös fényével csillogott, amikor a haladó erők élére áiva követelte, hogy vesse­nek véget a haszontalan vér­fürdőnek. A nemzet gyilkosai megret­tentek ettől a hangtól, és nagy apparátussal vetették magu­kat az illegális Szabad Nép nyomába. Az ötödik szám megjelenése után nyomára akadtak a szerkesztő, nyom­dász­ és terjesztő apparátus­nak. A fasiszták karmai kö­zé került Rózsa Ferenc elv­társ, a Szabad Nép első szer­kesztője. Embertelenül meg­gyötörték, de nem tudták árulásra bírni. Kioltották éle­tét. A többieket is börtönbe zárták, vagy internáló tábor­ba küldték. ... ■ Bár az osztályellenség egy időre megakadályozhatta a Szabad Nép rendszeres megjelenését,­­az eszme, amely a párt lapjával behatolt a magyar társadalomba, nem maradt nyomtalanul. A Szabad Nép hősi harcot vívott a fasizmus ellen a nem­zet fennmaradásáért és bol­dogabb jövendőjéért. A har­mincadik évfordulón kegye­lettel adózunk az illegális Szabad Nép szerkesztői, nyomdászai és terjesztői előtt. (B.) HÍRLAP Először la reálisan A tanácsi tervezés tapasztalatai «... A tanácsok széles körű — hosszú ideig tartó — elő­készítő munka után dolgozták ki középtávú terveiket. Ele­mezték a terület gazdaságát, lakás-, közmű- és intézmény el­látottságát, a településhálózat szerkezetét, a fejlesztési adott­ságokat és a fejlesztés kívánatos irányát...” „... Megállapítható, hogy a tanácsok ... összehangolták a népgazdasági érdekeket a helyi érdekekkel...” (Részlet az Országos Tervhivatal jelentéséből.) Mielőtt valaki megkérdő­jelezné a fenti megállapítás helyességét, le kell szögezni: mindez általánosságokban igaz, a tanácsi középtávú tervező munka tapasztalatai­nak összképe alapján állít­ható. Hogy miért kell hang­súlyozni ezt? Több okból. Az emberek egy része helyen­ként — és egy-egy konkrét eset kapcsán — megnyilvá­nuló elmarasztaló vélemé­nye szolgáltatja az egyik ala­pot. Egy fiatalember például azt hozta fel ellenérvként, hogy községük ötéves tervé­ben nem szerepel a kultúr­­ház felújítása, bővítése, s igen csekély összeget szántak jár­daépítésre, mivel a követke­ző tervidőszakra áthúzódó beruházásként egészségházat kíván építeni a tanács. A kérdés: járda és kultúr­­ház, vagy egy gyógyszertárat is magába foglaló egészség­­ház építése? — nem okozha­tott különösebb gondot a tanácsnak. Mert igaz, hogy van a községnek lakással egybeépített orvosi rendelője, és az orvos rendelkezik kis kézi gyógyszertárral, de a gyógyszerek többségéért kilo­métereket kell utazniuk a betegeknek vagy hozzátarto­­zóiknak­. S ez a tény — nem beszélve az egészségház egyéb, sok esetben létfontos­ságú előnyeiről — már eleve eldöntötte a kérdést. Vagyis a tanács helyesen, a közér­­­deknek megfelelően­­válasz­tott, úgy rangsorolta a jogos igényeket. Mégis van helyte­­lenítője. Ezek a vélekedések azonban nem kérdőjelezhe­tik meg a tanácsi tervező munka helyességét, mert szélsőségesek. Más esetekben jogos az irányító szervek vagy a köz­ség lakóinak bíráló hangja, mert­ az igén­yek rangsorolása vitatható, mert nem megfe­lelő az összhang a községi és a területi — megyei — fej­lesztési irányelvek között, stb. Ám ezek, a korántsem általánosítható hiányosságok, az esetleges tervkorrekciók, az éves tervek készítése so­rán kiküszöbölhetők. Ezzel nem csökkenteni, takargatni akarjuk a tanácsi középtávú tervező munkában fellelhető hiányosságokat, csupán rá akarunk világítani, hogy ezek többségét objektív té­nyezők okozták. A megyei tanácsok már készítettek korábban is ha­sonló terveket, s így felhasz­nálhatták azok tapasztalatait, ugyanakkor rendelkezésükre álltak a tervezésben gyakor­lott szakemberek. Állandó kapcsolatban álltak a minisz­tériumokkal, a különböző fő­hatóságokkal, megkapták a népgazdasági tervező mun­kából adódó információkat, stb. Tervezőmunkájuk így — érthetően — sokoldalú, szín­vonalas volt. Ezzel szemben a helyi ta­nácsok első ízben készítettek középtávú fejlesztési tervet, az előző időszakról tehát ta­pasztalataik és a tervezésben jártas szakembereik nem voltak. A megyei tanácsokra támaszkodtak, s ha informá­ció igényük, vagy a kapott információ hián­yos volt, az­zá vált öt évre szóló tervük is. Fokozta ennek lehetősé­gét az is, hogy a területükön működő nem-tanácsi szervek -­- vállalatok, intézmények, stb. — meglehetősen későn, csak a népgazdasági terv és a szabályzók jóváhagyása után, készíteték el tervüket, s így korábban csak előzetes tájékoztatást tudtak nyújtani elképzeléseikről. Tehát egyrészt a reálisnak egyáltalán nem nevezhető igények, másrészt a tapaszta­lat hiánya, a külső tényezők kedvezőtlen hatása magya­rázza a helyi tanácsok első ötéves tervében helyenként kifogásolt hiányosságokat. A nem egyéni meglátásból, ha­nem a realitás talajáról meg­ítélt valóságos hibák száma viszont elenyészően kevés és súlyukban, hatásukban is ki­sebbek, mint amit a mindenre kiterjedő tanácsi tervező munka kiszélesítése jelentett. Gondolunk itt a demokratiz­mus kiszélesedésére a hosz­­szabb időre szóló előrelátás iránti igény megnövekedésé­re, stb. Mindez elősegíti, hogy a lakosság segítőkész­ségére támaszkodó tanácsi munka megalapozottabbá, szervezettebbé és ezáltal ha­tékonyabbá váljon. Olyan igazság ez, ami nemcsak hogy alátámasztja cikkünk elején idézett megállapításo­kat, hanem amit kétségbe sem vonhat senki sem. T. F. Kézfogás és fogadás IDEJÉN egy tavaly végzett ipari tanuló kislány. Sír, szi­pog, nagynehezen csak ki­szedem belőle mi a baja. „Ki­dobtak a műszakból — mond­ja —, egy szőke, magas, kö­­j vér van ott, aki kidobott”. Hogy ki az illető? Név szerint meg nem tudná mondani, de sokat van ott, jár fel-alá, hát valószínűleg művezető. Egyik gyár szakszervezeti irodájában játszódott le a fenti jelenet, ahogy azt ké­sőbb a termelési felelős elme­sélte. Szélsőséges példa? Két­ségkívül. Még a különösen nagy üzemekben is ismerni kell egymást a közvetlen munkatársaknak. De vajon csakugyan ismerik? És jól is­merik-e? Szélsőséges a műve­zető eljárása is. De vajon nem azért fordulhatott-e elő ilyesmi, mert a „szőke, ma­gas, kövér” középvezető még mindig gyerekszámba vette az új munkatársat? Nem te­kintette partnernak, olyan­nak, aki már teljes jogú társ a termelésben, s egyben olyannak, akit még tanítani, nevelni kell. Az eset egész sor kérdést vet fel. A legnagyobb közü­lük: rendben van-e minden a fiatalok fogadása és befoga­dása, az életre szóló start kö­rül? Kezdjük a bemutatko­zással. Hányszor marad el ez a legelemibb gesztus. Ami pe­dig afféle avatási szertartás­ként feltétlenül szükséges lenne. Az ilyen első kézfogá­sok — ha vannak —, szimbo­lizálják a befogadást, és beil­leszkedést, az összetartozást, egyszóval — a közösségbe lé­pést. Elmaradásuk hiányér­zet kezdetét jelentheti, s je­lenti is az ifjú szakmunkások számára. A szakmakezdés izgalmas időszak, segítség kell hozzá. Nem is kevés. Ha a kezdőről csak azt veszik tudomásul, hogy ő is van, egy világ om­lik össze benne. Azt hiszem, érdemes ezen elgondolkozni. Ki-ki beleélhe­ti magát annak a pályakez­dőnek a lelkivilágába, aki frissen szerzett munkakönyv­­­ével, friss szakismeretekkel starthoz állva, a várt támoga­tásból alig vagy semmit sem kap. A munkássá válás útján o olyan buktató ez, amit na­gyon könnyen el lehetne ke­rülni. A termelőüzemben másra is kell az erő, mint a fiata­lok, az újak ajnározására. A példánkbeli nagy gyárban szokás ugyan, hogy egy-két hét után elbeszélgetnek az újonnan jöttekkel. Ezek a be­szélgetések a munkaügyi osz­tályon zajlanak le, s nyilván nem haszontalanok. Ám, bi­zonyára hasznosabbak lenné­nek, ha termelés közben is megkérdeznék őket, s ez nyil­ván a középvezetők, csoport­irányítók közvetlen feladata. Sajnos, még kevés az olyan munkahely, ahol átfogó, min­denre kiterjedő figyelemmel készülnek az újak fogadásá­ra. Kevés ütemben adják meg kellően a módját — kül­sőségekben is — a munkába­­állásnak. Az ipari tanulók megfelelő fogadtatására, a már említett bemutatkozásra, mit légy beiktatásra gondo­lok, s arra a tudatos nevelő­tevékenységre, amire sokszor nem marad elég idő vagy erő. Ahhoz, hogy jó szakmun­­kás váljék belőlük, az esetek jelentős részében felvértezi őket a szakmunkásképzés. De nem mindig: szakmai begya­korlottságuk sokszor kívánni­valót hagy maga után, ilyen értelemben is szükségük van a munkatársak tanácsaira, gazdag tapasztalataira, az ér­tő-magyarázó irányításra. De ha a legjobban készítették is fel őket a termelő munkára, akkor is adódhatnak kisebb­­nagyobb nehézségek, melyek­kel egyedül csak keservesen birkóznak meg. A legfontosabb azonban az a tény, hogy dolgos, munka­szerető emberré csak a mun­kásközösség befogadó szere­­tete, a beilleszkedés teheti őket. A későbbi ragaszkodást, az üzemhez való hűséget ez­zel lehet és kell is megala­pozni. Ők, az új szakmunkás­generáció tagjai, évről évre többet tudnak szakmailag, de ezzel együtt, a fölnevelő de­mokratikus légkör hatására emberileg is igényesebbek. S IMA KÜLSŐLEG borzas­­sabbak, s néha gondolatilag is kócosabbak, azért mégis ők a termelés holnapi derékhada. Akik a bizalomra, a segítség­re igyekezettel, szorgalommal akarnak és tudnak is vála­szolni. _____ Simai Mihály ei felszámolás szabályai A Magyar Közlöny 7. szá­mában megjelent a pénzügy­­miniszter rendelete, amely a szövetkezetek felszámolásá­val kapcsolatos részletes sza­bályokat tartalmazza. A ren­deletre azért volt szükség, mert a szövetkezetek meg­alakulásának részletes jogi feltételeit a szövetkezetekről szóló 1971. évi törvény és az annak alapján kidolgozott ágazati jogszabályok, vala­mint az ide vonatkozó kor­mányrendelet már előírta, a szövetkezetek felszámolását azonban — a mezőgazdasági szövetkezetek kivételével — eddig részletesen nem szabá­lyozták. A rendelet egyebek között kimondja, hogy a szövetkezet megszűnéséről szóló határo­zatban meg kell jelölni a felszámolás hatályának kez­detét, valamint a befejezés várható időpontját. A szövet­kezet megszűnésekor felszá­moló bizottságot hoznak lét­re, amely egyebek között számba veszi a szövetkezet vagyoni helyzetét A jogszabály kétféle fel­­számolási eljárást ismer el; az egyik az úgynevezett aktív szövetkezetekre szól, a másik pedig azoknak a szövetkeze­teknek a megszűnését szabá­lyozza, amelyeknek tartozá­sai nagyobbak, mint vagyo­nuk. Ilyen esetekben kény­szer elszámolásra kerül sor. A rendelkezés vegyes és ha­­tálybaléptető előírásai töb­bek között azokat a szabá­lyokat tartalmazzák, amelye­ket a takarék- és a lakásszö­vetkezetek felszámolásakor kell alkalmazni. (MTI) Jelentkezés: 1872. április 24-ig Frissífon­t lau­lási tanfolyam indul Tíz esztendeje, hogy a Szakszervezetek Országos Tanácsa meghirdette a mun­kavédelem valamely ágaza­tában dolgozók részére az első felsőfokú munkavédelmi tanfolyamot. Ez évben ismét pályázatot hirdet a SZOT felsőfokú munkavédelmi tan­folymának igazgatósága a szakmérnöki és szaktechni­kusi tagozatokra, melyre ok­leveles mérnökök, illetve ipari technikusi képesítő ok­levéllel rendelkezők jelent­kezhetnek. Az oktatás az egyetemi levelező rendszer szerint történik. A tanfolyam hall­gatói az alábbi főbb tantár­gyakkal foglalkoznak: a munkavédelem általános el­méleti és módszertani kér­dései, a villamosság bizton­ságtechnikája, világítástech­nika, színdinamika, zajel­hárítás, az ipari üzemek szellőztetése, az ipari létesít­mények munkavédelmi kö­vetelményei, az anyagmozga­tás biztonságtechnikája, a munkaegészségtan, munka­fiziológia és biztonságtechni­kai számítások. A tanfolyam résztvevői az előírt vizsga­rend szerint félév végén vizsgákat tesznek és a tanul­mányok elvégzése után a diplomaterv sikeres meg­védése esetén munkavédelmi szakmérnök és szaktechniku­si oklevelet kapnak. A hall­gatókat megilletik a főisko­lai levelező hallgatókra vo­natkozó kedvezmények. Jelentkezni a Szakszerve­zetek Megyei Tanácsának munkavédelmi bizottságánál lehet Székesfehérváron. A határidő: 1972. április 24. Testvéri kézfogás A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége az elmúlt évben hirdette meg „Reicht brüderlich, die Hand” („Testvéri kézfogás”) címmel a magyarországi né­metajkú lakosság kulturális vetélkedőjét. Az elődöntők helyezettjei vasárnap a soproni Liszt Fe­renc művelődési házban mérték össze tudásukat. Ösz­­szesen százhúszan léptek pó­diumra az ének-, szólóhang­szer-, kiejtési versenyen, népdal és kisfúvószenekari kategóriákban. A vetélkedő legjobbjai jogot szereztek az országos döntőbe való rész­vételre és ott lehetnek a nagy nemzetiségi gálaesten is. 3 Egyenesben a­­z őszi országos gazdasági aktivaülés és a Központi Bizottság december 1-i tanácskozásának megállapí­tásaira hivatkozva sokan „elsiratták"* a magyar népgazda­ságot. Kapitalista újságok — nem titkolt kárörömmel - arról cikkeztek, hogy „megrekedt a gazdasági reform", máris mellékvágányra jutottak a „szép magyar elképzelések”, nem bírunk megküzdeni növekvő gondjainkkal. Idehaza is akadtak, akik aggódva faggatták a politikai, gazdasági vezetőket és egymást: hogyan kell újra „megreformálnunk" a reformmal — néhány évvel ezelőtt­­ olyan szépen meg­pezsdült gazdasági életet? — „Nagy baj van”, súlyosan hi­báztunk? Az őszinte vitákban, önkritikusan beismert egyensúlyi problémákból ,nagy bajt” sejtők kétkedve fogadták a párt, a kormány vezetőinek világosan megfogalmazott álláspont­ját: „alapvetően egészségesen fejlődik népgazdaságunk, a reform bevált”, de bizonyos kérdésekben nagyobb józan­ságra, megfontoltságra van szükség. Főleg a beruházásokat illetően „markoltak nagyot" a vállalatok, tanácsok, s na­gyobb költekezésbe fogtak, mint amennyit a pénztárca bír. Ez a legfőbb gondja­ baja gazdasági életünknek, de nem akkora gond, hogy megrekedést, félrecsúszást, balsikert emlegessünk. Magyarán: bizonyos kijózanító fürdőre szük­ség van, de a fürdővízzel együtt ne öntsük ki a szépen, egészségesen fejlődő „gyereket". Ehhez ad frappáns bizonyítékot a népgazdaság 1971. évi fejlődéséről, a terv telesítéséről kiadott statisztikai je­lentés, amelyet a vasárnapi lapok közöltek. A legfontosabb tény: „a nemzeti jövedelem a tervezettnél gyorsabban, 7­3 százalékkal” (18-20 milliárd forinttal) nőtt. A növekedés üteme gyorsabb volt, mint az 1970. évi „s megközelítette az előző tíz évben elért legmagasabb ütemet”. Hol itt a meg­rekedés? Egy másik, a negyedik ötéves terv alapvető cél­jainak elérését bizonyító megállapítás: „A gazdaságpoli­tika célkitűzéseinek megfelelően és az adott igényekhez való alkalmazkodás hatására, folytatódott a termelés szer­kezetének átalakulása”. Az iparon belül a vegyipar és a gépgyártás fejlődött leggyorsabban A mezőgazdaságban a sertéshús-értékesítés másfélszeresére nőtt. A lakosság jövedelme és az áruellátás éven át lényegében egyensúly­ban volt. Fokozódott a termelékenység szerepe a termelés növekedésében; „az iparban a növekedés teljes egészében a termelékenység emelkedéséből származott.” Gazdálko­dásunk egészséges, új jellemzői ezek. Ami meg a reformot illeti: „él, hát a gazdaságban, cél­jainknak megfelelően.” A jelentés szerint: „A gazdasági élet kedvező irányú változásában szerepe volt a gazdaság­­irányítás javításának, a közgazdasági szabályozók fejlesz­tésének, az objektív gazdasági folyamatok és a gazdaság­­politika javuló összhangjának". Ez az összhang nagyon lé­nyeges további sikereink szempontjából. Egyenesben van a magyar népgazdaság, terveink megva­lósítását alapvetően semmiféle kisiklás, mellékvágányra jutás nem veszélyeztetni. _/V gazdaságirányítás korszerítsi-­­lése nem rekedt meg, egyre hatékonyabb eszköze 41 gaz­dálkodásnak, a termelé­s szervezésének, irányításának. Mindez persze nem jelenti azt, hogy gazdasági életünk kocsija a lehető legsimábban, minden zökkenő nélkül sza­lad a negyedik ötéves tervben megjelölt úton. A tervjelentés is őszintén és tanulságosan szól „azokról a hibákról, amelyek zavarják a népgazdaság egyensúlyát, s amelyek veszélyt rej­tenek magukban.” Nagyon tömören fogalmazva: „Egy köz­ponti, tanácsi és vállalati döntések a népgazdaság kiegyensú­lyozott fejlődése ellenében hatnak, ami leginkább a beruhá­zások és az import tervezettnél gyorsabb növekedésében, a költségvetési egyensúly romlásában nyilvánult meg”. A nemzeti jövedelmen belül nőtt a felhalmozás aránya, „na­gyobb mértékben, mint megengedhető. Bár az ütem az év vége felé már lassúbbodott, mégis nőtt a befejezetlen be­ruházások és a készletek állománya. Sok árut hoztunk be, értékének csak 84 százalékát fedezte a kivitel. Az ipar ter­melése lassúbb ütemben nőtt, mint 1970-ben. Ennek legfőbb oka a „belső mechanizmus” korszerűtlensége, munkaszerve­zési, műszaki problémák. Az építőipar még mindig nem tudta kielégíteni a vele szemben támasztott igényeket. A mezőgazdaságban csökkent a szarvasmarha-állomány; a vártnál kevesebb zöldséget, gyümölcsöt és cukrot termelt. N­em indokolatlan önnyugtatás, ha azt mondjuk: a növekedéssel, az újat kereséssel együttjáró gond­jaink vannak. Persze nem törvényszerű, hogy legyenek, hogy megmaradjanak. Van erőnk, és egyre több tapasztalatunk is lesz, hogy a negyedik ötéves tervben meghatározott úton kikerüljük a zökkenőket.

Next