Fejér Megyei Hírlap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP VASÁRNAPI MELLÉKLET ■7ül tanúja voltam a vitának az egyik termelőszövetkezetben ahogy az elnök gorombán megmondogatott a 9 tagú vezetőség egyetlen huszonéves tagjának.. „Ne légy tiszteletlen azokkal az emberekkel szemben, akik annak idején mindent beadtak ebbe a szövetkezetbe, a földet, a jószágot, a terményt... Még a feleségüket is hozták, hogy legyen aki dolgozik. Ti meg most jöttök a készre, taknyosok.. Előzőleg arról volt szó, hogy kirándulni szeretnének a fiatalok, s a szövetkezettől háromezer új forintot kértek az útra. A vezetőség a szövetkezet pillanatnyi pénztelenségére hivatkozott, s a vita hevében az ifjú azt mondta az egyik idős parasztnak, hogy értetlen. A példa friss, bár nem általános. A legtöbb szövetkezetben igyekeznek megérteni a fiatalokat, sőt néhol„udvarolnak” nekik, de a kisebb-nagyobb összekoccanásokat nem lehet elkerülni. Azt mondjuk, és egyre gyakrabban mondjuk, hogy a nemzedéki ellentét „dúl” a tsz-ekben is, ami elkerülhetetlenül együtt jár a nemzedékváltással. A szövetkezeti tagság törzsét alkotó alapító tagok lassan kiöregszenek ■ a munkából, vezetésből egyaránt. A fiatalok — a huszon- és harmincévesek — a munkából már igen nagy részt átvállaltak: a szaporodó gépek, a hatékony vegyi anyagok, a korszerű „egyéb” eszközök már főleg az ő kezük és eszük által hasznosulnak. Létszámban — kevés szövetkezet kivételével — a kisebbséghez tartoznak, de tevékenységük hasznosságában nemcsak a jövő, már a jelen is az övék. A vezetés, a döntéshez való jog „csúcsait” csak most ostromolják, egyelőre nem mindenütt elég sikerrel. Az öregebbje, a létszámban még mindig meghatározó régi paraszti réteg hasonlít a hajdani öreg gazdához, aki holtáig a család feje volt, s a tulajdonos jogánmindenben döntött. Bizony nagyon sokszor nem úgy, ahogy a fiai, lányai szerették volna, s ez civódásra, veszekedésre adott okot acsaládban, de az utolsó szó az övé volt. És bizony sokszor mondogatta: mi lesz az ő birtokával, vagyonával, ha eltehetetlenkedik vagy meghal, mert a fiatalokra nem lehet számítani. A fiatalok akkor is bizonygatták és bizonyították, hogy jó kezekbe kerül a birtok, többre viszik apjuknál... Szabó Dániel verebi KISZ-titkár a termelőszövetkezetek második országos kongresszusán is indíttatva érezte is magát, hogy az ifjúság nevében bizonygassa: számítani lehet rájuk! Viszonzásként azt kérte, hogyaz idősebbek, elsősorban a vezetők, értsék meg a fiatalok problémáit, legyenek a segítségükre. Fogadják el, hogy a fiatalok más szemmel nézik a világot, mások az igényeik, de ez még nem jelenti, hogy „eltékozolják” a gazdaságot. Értelmesebben szeretnének, akarnak élni, mint szülei, nagyszüleik éltek, hiszen a módjuk is megvan hozzá. Ez csak nem vétek? Meséli az egyik jómódú szövetkezet elnöke, hogy a gazdasághoz tartozó két község egyikéből átvándorolnak a másikba a fiatalok, mert az utóbbi városiasabb település. Hiába otthon az öregek háza, szőlője, amit majdan jussolnak, hiába a saját telek, a régi szomszédok, a rokonság, „idegenben” építkeznek, ott telepszenek le. Az aszfaltos út, a rendszeres buszjárat, a vízvezeték és egyéb kényelem kedvéért. A tsz szűkebb vezetősége megérti ezt, sőt ösztönzi a fiatalokat, hogy a majdani város lakói legyenek. Az öregek közül sokan kifejezett rosszallással mondogatják, hogy „hűtlenek” a szomszéd faluba költözők, „mindent elhagynak”,-a hogy - „az ilyenekre nem lehet számítani”. A csákvári szövetkezet, öregeinek, fiataljainak vitajáról írt nemrég egyik kollégám. Miről, miért folyik ez a vita? A fiatalok azt akarják, hogy üzemi konyhája, étkezdéje legyen a gazdaságnak, ne kelljen a térdükön szalonnázni ebédidőben. És az öregebbek? A legtöbbjük nem mondja, hogy „felesleges fényűzés” az ilyen, mindenki egyen a saját konyháján, a „tisztességes parasztembernek” mindig jól esett a föld végén elfogyasztott ebéd is. De azt mondják, hogy fontosabb, hasznosabb dolgokra kell a pénz, a gazdálkodásba befektetni. .. Egyik gyerekkori pajtásom panaszkodott a minap, mennyire megromlott a viszonya a velük egy fedél alatt élő édesanyjával, mi,óta autót vettek. Vinnék magukkal, öregségére hadd lásson egy kicsit, a világból, de be nem ül a gépkocsiba, se haragos, se szép szóra. És lépten-nyomon megjegyzi, milyen feleleges jószág az autó, csak a pénzt viszi, egyetlen fillér hasznot nem hoz. Nemrégen cikksorozatot írtam egyik nagy falunkról. Nevek említése nélkül, példákkal igyekeztem bizonyítani, hogy a parasztemberek többsége még mindig nem úgy él, ahogy anyagi erejénél fogva megtehetné. Például: télen-nyáron a konyhában él a család, ott esznek, ott mosakodnak, ott készítik a moslékot, ott varr az asszony, ott tanul a gyerek ... A szépen berendezett szobába meg csak az ajtóból néznek be, nehogy tönkremenjen. Volt szó ebben a sorozatban evésről, ivásról, tisztálkodásról, hasznos és haszontalan időtöltésről, az emberekben, a munka- és életkörülményekben keresendő okokról. Sokan magukra ismertek, és szándékom ellenére csúnyán magamra haragítottam őket. Régi jó ismerősök tagadtak , megy értelmes—emberek csúfolódásnak vették megjegyzéseimet, volt aki veréssel fenyegetett. Néhány fiatal viszont felkeresett, hogy egyetértésükről biztosítsanak, pedig — úgy mondták — ők is „találva érezték magukat”. Szülőfalum tehetős szövetkezetének elnökével vitatkoztam nemrég. Két unokaöcsém bíztatott fel, akik a tsz-ben dolgoznak — az egyik építőbrigádban, a másik az asztalos műhelyben — és szeretnének munkaidő után kint a majorban lemosakodni. Mondtam az elnöknek, hogy van abban a majorban minden, ami a gazdálkodáshoz tartozik, lassan már számítóközpont is lesz, de öltözőt, fürdőt még mindig nem építettek. A vezetőségre, meg a tagságra hivatkozott. „Ha majd megépül a sertéstenyésztő kombinát, és a nagy terv részeként — mert másként nem lehet — az öltöző is elkészül, ezt elfogadják. Hogy külön is legyen, például a műhelyeseknek, mint a legegyszerűbb kis gyárokban, az flanc. Azt mondta a múltkor az egyik vezetőségi tag: ha annyi felesleges pénzünk van, miért nem osztottuk ki. Abból mindenkinek jutott volna, az öltözőt meg legfeljebb tizen-tizenöten használnák.” És itt visszaértünk a kör kiinduló pontjához: a többség másként ítéli meg, mi a szükséges, mi a hasznos, mi az értelmes, mint a fiatal kisebbség. A választott vezetőségben általában gyenge a fiatalok képviselete. Ha százalékos arányban — néha csak a statisztika kedvéért — ott vannak is az irányító testületben, csak az öregebbek megértésével, támogatásával vívhatnak ki bármit maguknak. A munka jogán, ami elég gyakran kevés az alapítók, s nehéz esztendőket végigküzdők, a közösségnek ma is gerincét alkotók gazda jogához képest. Az ellentétnek végső soron anyagi okai vannak. A szövetkezet térhódítása óta eltelt jó tíz esztendő kevés volt ahhoz, hogy a parasztemberek többségét leszoktassa — a szerzésről. Azelőtt földet szereztek, a birtokot, a jószágot gyarapították, mert az volt a mérce: rangban, megbecsülésben, gyakran a szerelemben is. Most a puccos ház, a vaskapu, a borospince, esetleg az autó a módosság jele, a városra költözött gyereknek vásárolt öröklakás, a százezreket érő nászajándék. Nagyon sokszor csak a takarékbetét gyarapodik értelmetlenül, cél nélkül , ahelyett, hogy az értelmes, az emberhez igazán méltó életet szolgálná. A fiatalok legtöbbje más, a szerzésért való szerzést már nem nevelte beléjük az élet. Fürdőt akarnak a majorba, meleg ételt a terített aszatnál, munkaruhát, védőfelszerelést, munkába vivő autóbuszt a zötyögős szekér helyett, üdülőt Harkányban, vagy a Balatonnál, kirándulást, külföldi utat, esetleg hangulatos klubot... Akkor is, ha emiatt valamivel vékonyabb lesz a fizetést tartalmazó boríték. És vitatkoznak azokkal, akik a „francra kidobott” forintokból egy cikornyával díszesebb vaskaput építenének maguknak. Vitatkozzanak is persze, de soha ne úgy, hogy megbántsák azokat, akik dolgos életükkel igazán rászolgáltak a türelmes és őszinte tiszteletre. Fábián Ferenc Az értelmes élet pártján M. Tóth István rajza) (Kiss Attila rajza) 1972. május 14. 9 Történetek e színház történetéből (4.) Földgömb a színház tetején A színészek elkezdték szétszedni a Színházat. A legrégibb színházat, amely akkor London városában állott. A telektulajdonos túlságosan követelőző" volt, így hát a társulat elhatározta, hogy odébb áll. S mivel a színházépület az övék volt, azt is magukkal akarták vinni. A telektulajdonos zsoldosokat küldött, zavarják szét a színészeket. A színház az ő telkén áll, tehát az is az övé, azt onnan nem lehet elvinni. Igen ám, de Burbadge úr társulatának — így hívták a színház direktorát, vezető színészét — sok barátja volt. Alul is, felül is. Ezt a szó szoros értelmében kell érteni. A kör alakú színházépület fedetlen földszintjén mindennapos vendégek voltak azok a matrózok, akik néhány éve még kalózokként rabolták végig a tengereket, s most, hogy ugyanők „államilag” szétverték a spanyol hajóhadat, már hivatalosan is urai lettek a tengereknek, és legfőbb letéteményesei a kereskedők, polgárok jólétének. Ezek a kereskedők és polgárok is ott szorongtak a földszinten, vagy, ha jobban ment a soruk, már az emeleti fedett galéria valamelyik páholyát, „boxát” bérelték ki. S itt, fenn, gyakran sűrű rácsozat mögött, láthatalanul ültek a legjobb körökhöz tartozó arisztokrata urak, feleségükkel , vagy a barátnőjükkel. Akik tehát lenn és fenn voltak a színház és a társadalom földszintjén és galériáján, egyaránt a színészek pártján álltak. A telektulajdonos fogdmegjei pórul is jártak, alaposan megtépte őket a színházpárti közönség. Közben a színészek szorgalmasan cipelték a gerendákat, deszkákat, az egész hatalmas fatákolmányt. Elég messzire kellett hurcolkodni: a város másik végébe. Ott már álltak az alapjai az új, hatszögletű, de egyébként az előzőhöz nagyon hasonló színházépületnek. Mikor elkészült, egy földgömb került a legtetejére, s erről a földgömbről nevezték el az új színházat Globusnak, angolul: Globe-nak. Mindez pedig 1597-ben történt. 1613-ból fennmaradt egy angol úr levele, melyben egyebek között ez áll: „...az egyik ágyú fojtásához készült papiros, vagy valami más anyag tüzet fogott a tetőn s mialatt a nézők inkább az előadást figyelték, belülről felizzott, kígyóként szaladt körül, alig egy óra alatt porig égetve a házat”. A színházat akkor még újjáépítették, de néhány évtized múlva az anglikán egyház puritán dühe végleg leromboltatta. Abban a 16 évben viszont, ami a felépítése és égése között eltelt, a világirodalom, a világ színházművészetének mindmáig legnagyobb, legegységesebb korszaka zajlott itt le. Itt, színészkedett, írt, adta elő drámáit egy London melletti kisvárosból, Avonból, a családmellől a fővárosba szökött férfiú, William Shakespeare. Világítás híján már délután háromkor elkezdődtek az előadások, s a földszinti közönség úgy izgulta végig a gyilkosságokat, tragédiákat, mint mi most a képernyő előtt a krimiket. Hogyan is zajlottak le az előadások ebben a Globe Színházban? A mai néző nagyon meglepődne, hogy a Rómeó és Júlia mai pompázatos díszletei mennyire nem az eredeti előadást képviselik! Függöny sem volt ebben a színházban, hiszen nemcsak a földszinti nézőtér, de a színpad eleje is fedetlenül állt, csak a hátsó részt — amiből két vagy több ajtó és ablak nyílt — és az emelvényes felső, erkélyszerű színpadrészt fedte valami zsindelyféle. Ez volt minden díszlet. Legfeljebb, ha egy széket, egy asztalt, vagy egy ágyat hoztak be, ha szükség volt rá. Amikor pedig vége volt a jelenetnek, a színészek kivitték a széket, az ágyat, az asztalt,meg a hullákat. A színpadnak valamelyik másik részén aztán bejöttek, és a játék folytatódott. Honnan tudta a néző, hogy mikor és hol játszódik a jelenet? Nos, a szövegből. A szerzők igyekeztek ezt már a jelenet legelején beleszőni a beszélgetésbe. Shakespeare csodálatos színpadi dialógusai még a természetet is oly költői hitelességgel érzékeltették, hogy a néző bízvást érezhette a Globe deszkái között a Macbeth felé közeledő erdőt, a Lear királyt tépázó vihart. Persze, nem volt könnyű a korabeli néző dolga. Maradt is fenn egy kis panaszkodás, így ír A költészet védelme című munkájában 1589-ben Sir Philippe Sidney: „Majd három hölgy sétál be, hogy virágot szedjen, és attól kezdve kertnek kell hinnünk a színpadot. Aztán ugyanazon a helyen hajótörésről értesülünk, és magunkra vessünk, ha nem látunk zátonyt. Erre még ráadásul egy rémítő szörny mászik tűzben, füstben, s a szerencsétlen nézők most barlangot kötelesek feltételezni”. A nézők mindenesetre nem érezték magukattúlzottan szerencsétlennek ... Csak a szövegre kellett nagyon figyelniök, és képzeletük különb helyszíneket teremtett, mint a legkülönb díszlettervező. Ha elhitték a Globe Színházat építő Mister Burbadge fiáról, hogy ő Lear király, másnap meg Macbeth — mert ő játszotta ezeket a szerepeket, — miért ne hitték volna el, hogy a deszkákon most virágoskertet, zátonyt, vagy barlangot kell látniok? A legfontosabb ugyanis az volt, hogy a szemük előtt, általuk is elképzelhető, átélhető emberi indulatok csapjanak össze. Ha kell, szavak, ha kell, kardok, ha kell, egész hadsereg párviadalában.