Fejér Megyei Hírlap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Vasárnap, 1972. május 14. A vendég nem váratlan KIVÁLÓ CÍMMEL tüntet­ték ki a Fejér megyei Ven­déglátóipari Vállalatot, amely­­­re az elmúlt évi eredményeik adtak jogot. Az eredmények mind üzletpolitikában, mind gazdálkodásban, mind pedig fejlesztési törekvésekben megnyilvánultak és összege­­ződtek. Célul tűzték ki többek között, hogy elsősorban a be­szerzés forrásának kiszélesí­tésével az árukínálatot is vá­lasztékosabbá teszik, hogy különös gondot fordítanak a Velencei-tó környéki vendég­lők áruválasztékára­, áraira és a fokozódó ifjúsági igé­nyek kielégítésére is. Szerves részét képezte az üzletpolitikájuknak az elmúlt időszakban, hogy módszere­sen növelték, fejlesztették dolgozóik szakmai tudását, is­mereteiket­­, amelyet a jól szervezett munkaversenyek kiegészítettek és eredménye­sebbé tették. Hozzájárult az eredményekhez az ösztönzési rendszer további finomítása­, a törzsgárda erkölcsi és anya­gi megbecsülése. A vállalat elmúlt évi for­galma 156 millió forint volt 6,8 százalékkal magasabb a megelőző évinél. Székesfehér­váron elég számottevő az ide­genforgalom,­­ igyekeztek a vendégek ellátásáról jól gon­doskodni —, de elsősorban a helybenlakók érdekében vé­gezték el azt a közvélemény­kutatást, amely a közétkezte­tés egyes kérdéseire várt vá­laszt. Az elmúlt évben egyéb­ként szélesítették az előfize­téses étkeztetést, s az 20,7 %­­kal emelkedett. Abban a fel­jegyzésben, amelyben a válla­lat elmúlt évi eredményeit, gazdálkodását rögzítik, olvas­ható, hogy árpolitikájukban igyekeztek szem előtt tartani a vállalat funkciójából adódó társadalmi elvárásokat is,­­ és 1971-ben az ételek áránál nem alkalmaztak haszon­­kulcs-emeléseket. A fő célki­tűzésük volt­­változatlan árak mellett növelni az ételforgal­mat A munkaerőgondok a Ven­déglátóipari Vállalatot sem kerülték el, sőt az itteni mun­ka és időbeosztás miatt még fokozottabb mértékben je­lentkezett, s a fluktuáció csaknem 50 százalékos! Csak­nem kizárólagosan a nők hagyják ott a vállalatot­­, ahol nincs szabad szombat, és­­gyakran a vasárnap is munkanap. A vállalat vezetői megfelelő intézkedésektől várnak eredményeket, a fluk­tuáció csökkenését. Általános bérrendezést hajtottak végre, az idényjellegű egységeiknél 40 százalékos idénypótlékot vezettek be —, a törzsgárda­­tagság kiemelt anyagi, erköl­csi elismerését már említet­tük. Sokat tettek ezeken túl a munkahelyi szociális léte­sítmények korszerűsítéséért, s a vállalat dolgozóinak üdülé­se érdekében. Ami a hálózatfejlesztést il­leti, az elmúlt évi lehetőségek korlátozottak voltak, néhány új büfét adtak át rendelteté­sének —, a fő törekvésük a meglévő kapacitás jobb ki­használása volt, éppen ezért a fenntartásokra, korszerűsíté­sekre áldoztak többet. A munkaversenyvállalások és azok teljesítése segítette a vállalatot törekvéseinek el­érésében. A vállalások dön­tően az áruforgalom növelé­sére, a termelékenyebb mun­kára ösztönöztek­­. Az el­múlt évben indult el a moz­galom, amely a virágos és tiszta egységekért nevet vi­seli —, az első évben még nem érte el a kívánt, szintet. A vállalat rendszeresen gondoskodik az utánpótlás­ról, nagy gonddal neveli a szakmunkásjelölteket Tavaly­­ az első, másodéves szakmun­­­kástanulókat beszélgetésre hívták egybe, amelyen saját helyzetükről és a vállalat dol­gairól esett szó. A KIVÁLÓ CÍM­­, ame­lyet egymás után másodszor­­ , ra nyertek, további jó mun­kára ösztönöz, mert a vendég nem lehet se hivatlan, se vá­ratlan. * HÍRLAP Egy, kettő, három — egy se ismerek egy munkásasszonyt. Fiatal még. Négy kicsi gyermeke van. Kora reg­gel indul dolgozni, de előbb még iskolába küldi, óvodába viszi a gyerekeit. A legna­gyobb leány két éve bevásárló, még taka­rít is és az egyszerűbb ételeket megfőzi. A mama sokszor hazakényszerül egyik, másik beteg gyereke mellé. Legalább öt éve ugyanazt a pulóvert látom rajta, nyá­ron eljár egy szandálban, egy kartonruhá­ban. A gyerekek gyorsan szétrúgják a cipőt, széttépik a ruhát. Meg esznek is. Naponta legalább három liter tejet, két­­három kiló kenyeret. Hetenként egyszer húst sütnek — sok zsírban és így van mit a kenyérre tenni. Vasárnaponként a gye­rekek elmennek a moziba, a délutáni elő­adásb­a, vagy matinéra. Emlékszem, amikor a negyedik gyere­kük született, a környéken az ismerős asszonyok elhúzták a szájukat, megjegy­zéseket tettek — nem is éppen hízelgőket. Hülye ez a Szabóné (nevezzük így a fiatal­­asszonyt), nincs még elég baja?"„Nem mur száj világrahozni a semmire ennyi gyerek, két. Hiszen még rendes bútor sincs a la­kásukban...” . . Néhány nap múlva, amikor a fiatalasz­­szony kijött a kórházból, kicsit még sá­­­padtan, de már maga látta el az otthoni munkát, nem akadt segítség — talán azért sem, mert baráti, társadalmi kapcsolatok ápolására, szomszédi bszélgetésekre soha­sem volt ideje. Egyébként ma sem értik az ismerősök, minek kell manapság gürcölni ennyi gye­rekkel, ha egyszer nem muszáj, ha az asszonynak megvan rá a lehetősége,­­ hogy annyi gyereket hozzon a világra, amennyi neki tetszik.­­Ha nem tetszik, akkor egyet sem. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy Szabóék netán valóban szeretik is a gyerekeket és ezért vállalják a velük járó gondot, áldo­zatot és lemondást. Így aztán, finoman fogalmazva, a sze­gény kis Szabóné közmosolygás tárgya lett a maga szegénységével, kopottságával, az örökké kialvatlan, agyonnyúzott arcá­val, a mosott ruháival, s nem egészen „di­vatos” gyermeklétszám miatt. Amikor X-ék, vagy Y-ék üdülni mentek, vagy bútorszállító kocsi­­állt meg a ház előtt, szép, új bútorokkal, amikor tévét, szőnyeget vásároltak a szomszédok, nem tudom eszébe jutott-e a fiatalasszonynak, hogy ezek a földi javak nem az ő szá­mukra termettek, mert aki négy gyereket hívott a világra, annak a napi alapvető szükségletek előteremtése is nagy-nagy erőfeszítés. Mostanában gyakrabban esik szó arról, hogy kevés gyerek születik, hogy a csalá­dok nagy többsége csupán egyetlen gyerek felnevelésére vállalkozik, s hogy ez a csa­ládlétszám nem ideális. Persze, hogy nem az. Az is igaz, hogy mi, mai felnőtt nem­zedék, is megvoltunk annak idején vala­hogy a nagyobb családokban. Felnőttünk, emberré váltunk, talán nem is emléke­zünk arra, hogy éheztünk volna­­, szü­leink erőfeszítése mindig előteremtett egy darab kenyeret, s olykor mellévalót is. Emlékszem, az utcában, ahol mi laktunk, volt olyan család, ahol hat-hét gyerek is szaladgált, ez nem volt ritkaság. Nem volt soha megtiltva, hogy ezekkel a gyerekek­kel barátkozzunk, a tiltás csak a rossz­hírű és tisztességtelen családokra vonat­kozott. Most meg valami szánakozás lebeg irántuk a levegőben, amely gyakran le­nézéssel párosul. Az anyaság rangja — ne is tagadjuk — gyakran szenvedett és szenved ma is csor­bát és elsősorban azok tépázzák meg e gyönyörű szép tisztséget, akik maguk nem igen tudják, hogy mi az, akik élik szép, vagy szépnek vélt gyerektelen, gondoktól mentes életüket, akik ilyen vagy olyan ok­ból és megfontolásból, éppen hogy vállal­tak egy gyereket, ők azok, akik még ak­kor is kevesebbet adnak a társadalomnak, ha­­egyébként ügyes szakemberek, jó al­kalmazottak, mérnökök, vagy tanárok. Nem akarok olyan nagy szavakat hasz­nálni, mint a társadalommal szembeni kötelesség... az utódok biztosítása, stb. Meggyőződésem, hogy ezért még senki sem hozott világra gyereket. Ettől függet­lenül, az, aki felnevelt kettőt, hármat, vagy ennél többet, az akarva, akaratlan a társadalommal szembeni kötelességét is teljesítette. Hogy mégis könnyebb azoknak, akiknek nincs? Hogy elsősorban nekik van kocsi­juk, telkük, szépen berendezett lakásuk, a takarékbetétkönyvük? Így igaz. Hogy mindezek ellenére az ő életük lenne gaz­dagabb és szebb, — már nem állítanám. Önzőbbé válik az az ember, akinek csak magára van gondja, érzéktelenebb lesz a mások ügye-gondja iránt. Sírva panaszko­dott egy édesanya a minap, hogy beteg gyereke mellett már napok óta otthon kell maradnia; mit szólnak a munkahelyén? Nos, a munkahelyek nem örülnek az ilyesminek. És ha a főnöknek sohasem volt gyereke, akkor még nehezebben érti meg az anya helyzetét. A rangról beszéltem az imént, az anyá­sát, rangjáról. Sok szó esett erről az or­szággyűlés legutóbbi ülésszakán is. Arról, hogy a közszellemet is formálni, alakíta­ni, befolyásolni kell. Az egyik képviselő­ azt javasolta, hogy bizonyos gyerekszámtól függően számítsák az anyák gyerekneve­lési munkáját — valóban munkának. Gondolom, ez a lelkes javaslat egyelőre még irreális. De a közszellem formálása, befolyásolása az anyai rang tisztelete, az mindannyiunkon múlik. Balázs Katalin A barikád utcává omlik (Folytatás az 1. oldalról.) Az Alba Regia tagjai a vá­rosért dolgoznak. Azok is, akik nagyon messziről vona­toznak ide Fehérvárra. Abo­­nyiak is vannak köztük. S jószerint ők is Fehérvár la­kói, hiszen csak a hét végén látják őket a Tiszán innen. A brigádvezető is abonyi. Farkas András a neve. A he­lyettese is.Farkas, de István. Öccse a kevés beszédű bri­­gádvezetőnek. Ha lehet ő még kevesebbet szól. Lapátol, ás, köveket illeszt egymás mellé — dolgozik. .Sütött a nap, mikor leg­utóbb arra jártam. A brigád két embere volt csak a teráp­iám mellett. Szurtos, nagy, kerekes köcsögben főzték a bitument („jó kilencvenest” — mint mondták, ez kell a kövek közé). Három hasított fa tüzelte a fortyogó felszínt. A munka végét jelenti ez náluk. Elkészült a sziakasz köves út, a kövek közé vert homokra vékony sugárban forró bitument kell csorgatni, hogy sokáig út legyen az út. S az arra járók némelyike úticéljáról feledkezve meg­­megáll nézni a csillogó feke­te fonalat, amint hálóssá tölti a kövezetét. — Lassú munka —, mondta Szilágyi János, — a szabályok szerint csak szél­csendben szabad végezni, kü­lönben rossz helyre fújja a szél a forró masszát. Az bi­zony csúnya. „De mikor van Fehérváron szélcsend?” Ta­lán sosem. — feleli magának és ismét felemeli a csorgató edényt. Géza fejedelem maj­dani szobra körül a szél fúj­ja a füstöt, s hátul, ahol ösz­­szehányva hevernek a kövek, a nedves homokban még ott a kövezők térde nyoma. A többieket a Petőfi mo­zinál sürgeti a munka, no meg a művezető. Betonszek­rényt csinálnak a vízcsapok­nak. A zsaluzat már lent van, belső oldalát támasztja a be­tonnak. A teherautó is meg­hozta már az anyagot. Szinte magától értetődő találékony­sággal helyettesítik a hiányzó külső deszkafalat. Hiányozna a deszka, — mondja Csog Imre, a művezető. — Ha nem segítenének magukon egy újítással felérő szabálytalan­sággal, deszkadoboz köré na­gyobbat emeltek, de téglából, kőből, betondarabokból. Ami épp kézbe akad, ahogy a csá­kány kibuktatja a földből. A friss betont közéje dob­ják, tömörítik. Ahogy emel­kedik a fal, úgy hányják kö­ré a földet is. S mire estére kész az egész, már nem is látni, betakarja tetőig a föld. Aztán majd idelátogat más­nap a locsolókocsi. Körbeön­­tözi, megtömöríti a földet. Ideális körülmény ez a be­tonnak. Szilárdabb lesz, mint­ha vasból öntötték volna. A munka gyorsan halad. Látszik, hogy nem rajtuk múlott, a határidő elcsúszása. A művezető­ csak néhányat említ a millió közbejött aka­dályból: a vizesek, a gázasok, a csatornázók mind most akarták elvégezni saját ten­nivalójukat. • Akadályozták egymást is, meg a brigádot is. De a legemlékezetesebb ta­lán hosszú évekig az lesz még, amikor a csákány úgy hozta ki a földből az ott fe­lejtett tányéraknákat, hogy az nem robbant fel. Volt ott kézigránát, katyusalövedék, és a legigazibb háborús em­lékként: csontvázak. . Most, hogy végre dolgozni tudnak, még beszélni sem ér­nek rá. Néhány szót kapok, aki is csak lapátemelés, bitu­­mencsurgatás közben. . Meg hát amúgy­ is hallgatag embe­rek ők. Kemény munkát vé­geznek, ez a munka nem ked­vez a fecsegésnek, csevegés­nek. Csak úgy, ha magukban gondolkoznak, mormolnak. De hát azt ki hallhatja. Hango­san is csak annyit: vigyázz a lábadra, add ide a lécet, ide még egy lapáttal. Dolgoznak. Reggel hattól este­ fél hatig. A hajnali hű­vösben, a déli hőségben, dél­utáni enyhe szellőben. Egyi­kük sem szakmunkás. Kubi­kosok, s mint ilyenek, min­­denhez értenek. Egymástól tanulták a mozdulatokat, a fogásokat. A megfontoltsá­got is. S talán még azt is önmaguktól­­tanulták, hogy a várost építsék, szépen és jól. Úgy ahogy egyikük megfo­galmazta: sokáig tartson. Dolgoznak tehát. Az em­­bernyi korú Alba Regia bri­gád az ezerévesért, Alba Re­giáért. ^ Elekes Gábor Értéke vagy ára 7 (3) Kedvező, kedvezőtlen Az olvasó, eljutván eddig, talán még mindig bizalmat­lan; miről akarják meggyőz­­ni? Arról, hogy semmi gond­ja, baja az árakat illetően? Csupán egyetlen szándékunk van a cikksorozattal: tények, s nem érzelmek alapján szól­ni mindarról, amit az árprob­léma sűrít. Érzékeltetni, hogy kedvező és kedvezőtlen ha­tások közepette változik ész­szerűbbé — tehát igazságo­sabbá — az árrendszer. Ked­vező a fogyasztó szemszögé­­ből például, hogy 1960 és 1970 között olcsóbb lett a hű­tőszekrény, a hagyományos mosógép, a televízió, de ked­vezőtlen, hogy drágább a tég­la, a falburkoló csempe. Ol­csóbb a gáz, a villanyáram — 1 kWó 1,21 Ft volt 1960-ban, ma 0,91 —, de drágább a hajvágás, az öltönytisztítás. Kitűnik ebből, hogy az „ol­csóbb” meg a „drágább” függ attól is, mit vásárolunk, mit fogyasztunk, azaz ugyanannyi pénzből, fogyasztása szerke­zetétől függően, különbözően élhet két család. Esetek és irányzatok Sorolhatjuk: 1960 és 1970 között 26,60-ról 34 forintra emelkedett egy kiló sertés­tarja ára, a gyulai kolbász 69 helyett 80, a csemege szalámi 70 helyett 100 forint,s egy ki­ló fejeskáposzta 1,30-ról 2,90- re tornászta fel magát Csök­kent a citrom, narancs ára, a szőlőé nőtt, az almáé keve­sebb — 1960-ban 5,50 volt, 1970-ben 4,60 —, emelkedett az égetett szeszek pénzbéli ellenértéke, ám felénél keve­sebbre — 400 forintról 178-ra — apadt a kávéé. Olcsóbb a férfiing, a női harisnya, de drágább a férfiöltöny, a női kötöttruha, a gyermekruhá­zat Esetekkel, egy-egy áruval nem jutunk tisztább képhez, adott termék áránál fonto­sabbak az irányzatok. . A szóbanforgó évtizedben jellemző volt az idénycikkek árának folyamatos emelkedé­se, s az iparcikkek mérsékel­tebb áron való kiárusításá­nak — téli, nyári vásár, leér­tékelések — rendszeressé és kiterjedtté válása. 1951 óta az első lényegesebb árváltozá­sokra is ebben az időszakban került sor, 1966. februárjá­ban. (Például 32-33 százalék­kal nőtt a hús és a húskészít­mények ára, csökkent a zsíré, a szalonnaféléké.­­1968. janu­ár 1-én szélesebb körű árren­dezést hajtottak végre — pl. a bútor drágább, a tv olcsóbb lett —, s ez 1960-hoz mérten három százalékkal növelte az árszínvonalat, összessségében. Az érték és az ár közelebb hozása ugyanis — s nem ke­vésbé a kínálat és a kereslet egyensúlyának keresése — el­kerülhetetlenné tette, hogy míg a ruházati árszínvonal csökkent — 7,9 százalékkal 1960-hoz mérten —, az élel­miszereké — 6,9 százalékkal emelkedett. Mindezt a csalá­dok nem egyformán érezték meg költségvetésükön. Ahogy a napjainkban végbemenő ár­változásokat sem. Átírt árcédulák A kirakatokban, a piacokon látható átírt árcédulák — bármilyen nehéz is ezt belát­ni — nem egyformán érintik a különböző rétegeket. Az, hogy 1960 és 1970 között erő­sen emelkedett az élvezeti cikkek árindexe, józan ítéletű embert aligha bosszant. El kell fogadni azt is, hogy a szolgáltatások ára növekedett, hiszen nemzetközi méretek­ben irreálisan olcsó volt, s ép­pen ezért — mert szorosan összefügg! — alacsony szín­vonalú. Aligha fogadható lel­kesedéssel, hogy a munkás és alkalmazotti háztartásoknál 11,8 százalékkal emelkedett az élelmiszerek árindexe, dön­tően az idénycikkek drágulá­sa miatt. Számolni kell vele, hogy ugyanez a forint az or­szág különböző részein, s más és más foglalkozású emberek kezében nem ugyanannyit ér. Mert igaz, minden fogyasztót kedvezően érintett, hogy a szóbanforgó évtizedben mér­séklődött az egyes ruházati és egyéb iparcikkek, valamint a fűtés, az energia árszínvona­la, de végső összesítésben tény, hogy 1970-ben 1965-höz mérten a munkás és alkalma­zotti családok fogyasztói ár­színvonala öt százalékkal volt magasabb, míg a paraszti és kettős jövedelmű háztartáso­ké 1,5-e. Törvényszerű, hogy az élet­­színvonalpolitikában növekvő szerephez jut a differenciálás, a sokféle hatást kiegyenlíten­dő. Az önellátó — vagy rész­ben önellátó — falusi lakos­ság például kevésbé érzi az idénycikkek árának emelke­dését, míg a boltokban, a pia­cokon vásárlók azt tapasztal­hatták, hogy — átlagosan — 1970-ben 18, 1971-ben 12 szá­zalékkal nőtt a zöldség és fő­zelékfélék ára, s bár az összes kiadásokból ez jelentéktelen hányadot képvisel — 1,5—2 százalékot —, mivel napi­szükségletről van szó, a bosz­­szúság, a „kommentálás” is mindennapos. Az egészet mérve bővíthettjük tovább a pél­datárat. Az alacsonyjövedel­mű családokat, a kevés kere­sővel de sok gyerekkel ren­delkező háztartásokat, az azo­nos társadalmi rétegek eltérő jövedelmű csoportjait stb. más és más módon érintik az árak változásai. Ezért szúr joggal szemet, ha nő a gyer­mekruházat ára — márpedig nő— , ha az olcsóbb húské­szítmények nem kaphatók a boltokban, s így tovább. A szakemberek sűrűn hangoz­hatják, hogy az árrendszert nem lehet „filléres mércével” megítélni. Igaz. Hiszen példá­ul a múlt esztendő júliusában 12 százalékkal olcsóbb volt az idényáras cikkek csoportja, mint 1970 júliusában, szep­temberben viszont — az előző év megfelelő hónapjához mérten — húsz százalékkal drágább. 1971-ben az újbur­gonya 21, a zöldbab 48 száza­lékkal többe, a paraj húsz, az élőbaromfi nyolc százalékkal kevesebbe került, mint 1970- ben. Drágább volt az alma, olcsóbb az őszibarack, mint egy évvel korábban, s bár az idényáras cikkek a boltokban 12,2 a piacokon 11,9 százalék­kal kerültek többe, az árin­dex egész évre számítva ösz­­szességében csak 1,7 száza­lékkal emelkedett. ..Nagy a szóródás” — mondják szak­szerűen, s hozzáteszik: az egészet mérve lehet ítélkezni. Ne vitassuk, mert nem is vitathatatjuk; igaz. Ki tagad­ná, hogy ritka kivételtől elte­kintve ma a családok jobban élnek, mint tíz vagy­ öt esz­tendeje, bár az árszínvonal — ahogy taglaltuk — emelke­dett. Ám arra van szükség, hogy termelésben, értékesí­tésben tisztábbak legyenek a frontok; előállító, eladó és vásárló elyaránt érzékelje, mi az érték, mi az ár, hol húzódik a határ tisztességes haszon és nyerészkedés kö­zött. Ezért ..a termelő­k és a kereskedelmi vállalatoknak és felüigyeleti szerveiknek na­gyobb gondot kell fordítaniuk a párt és a kormányzat gaz­­daságpolitikájával összhartg­­ban levő árpolitika érvé­nye­sítésére a mindennapi élet­ben", — amint azt a párt X. kongresszusának határozata megállapította. Mert az ár­­­­politika nem elvont közgaz­dasági fogalmak összesége. Mint neve is­­mutatja: az árakkal való eolitizálést je­­lenti, 10 376 000 hazai fo­gyasztó számára. Mészáros Ottó (Vége) - 3 -

Next