Fejér Megyei Hírlap, 1975. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-23 / 275. szám
Vasárnap, 1975. november 23. Munkásmozgalmi emlékeinkből „...keressenek munkát másutt...” Ismeretes az, hogy 1897. november 24-én a földművelődésügyi miniszter a képviselőház elé terjesztette „A munkaadók és a mezőgazdasági munkások közötti jogviszonyok szabályozásáról” szóló törvényjavaslatot. December 24-én pedig sor került a magyarországi mezei munkások második kongresszusára, ahol 130 község 212 küldöttel képviseltette magát. Ezen a kongresszuson az ország elnyomott és kizsákmányolt agrárszegénysége tiltakozott a Darányi-féle javaslat törvényerőre emelése ellen, egyben a javaslat visszavonását követelték. A képviselőház azonban 1898. január 15-én elfogadta a Darányi-féle tervezetet és az Országos Törvénytárban 1898. február 4-én a közléssel egyidejűleg törvényerőre emelték. Kétségtelen, hogy a törvény az 1897-es nagy agrármozgalom visszahatásaként keletkezett. 1897 nyara ugyanis döbbenetet váltott ki az uralkodó osztály képviselőiből s egyben váratlan támadást is jelentett, mert felkészületlenül érte a nagybirtokos réteget az agrárszegénység nyílt fellépése. Erről a körülményről nem egy korábbi dokumentum is tanúskodik. Itt kell megemlítenünk Vajda Ödön zirci apát 1898. február 11-én kelt levelét, amelyben beszámolt Fejér megye főispánjának az uradalom szerinte egyetlen lehetséges megoldásnak szánt intézkedéséről. Vázolta az uradalmat ért károkat és sérelmeket és egyben rögzítette azoknak az intézkedéseknek a sorát, amelyet az uradalom eszközölni kívánt az 1898-as gazdasági évre vonatkozólag. Figyelemre méltó levelének az a része, amelyben azt sérelmezte, hogy az államhatalom képtelen volt teljes mértékben védelmet és védettséget biztosítani az egyház tulajdonát képező gazdaságnak. Ezzel, kapcsolatban nem érdektelen idéznünk levelének ide vonatkozó sorait: ......az államhatalom nem volt képes minket megvédelmezni a zsarolással szemben, nem volt képes a törvényes szerződéseknek érvényt szerezni, nehogy ISZS-ban is ki legyünk téve a nép hűtlen árulásának, elhatároztam, hogy az ő munkájukat nem veszem igénybe, keressenek, munkát másutt.. És az uradalom nem volt hajlandó munkát adni többé a munkát kereső helybeli lakosoknak, ezt a körülményt rögzítették azok a sorok, amelyek* * ben tudomásul vétel végett közölték a főispánnal, hogy az uradalom aratógépeket szerzett be, és egyben felfogadott 490 munkást Mezőkövesdről, akik a szerződés értelmében 1898. május 1. — október 1. között az uradalom mezőgazdasági munkálatait elvégzik. Nem érdektelen felhívni a figyelmet arra, hogy 1897 félelmetes erejű agráf mozgalma megismétlődésétől tartva az előszállási uradalmi vezetőség csendőrlaktanya építését határozta el, s szorgalmazta a csendőrkülönítmény felállítását az uradalom közvetlen határában, attól tartva, hogy az intézkedés következtében a munkától elesettek minden erejükkel megakadályozzák idegenek munkavállalását az uradalom területén...........mert máris arról értesülök, hogy a gaz izgatók egyik fenyegető levelet a másik után küldik Mezőkövesdre, felfogadott munkásaink elrettentésére. . 1898. február 1-én Kálmán Vince a székesfehérvári járás főszolgabírája a megye főispánjához intézett levelében a seregélyes munkászavargás okairól tájékoztatta a törvényhatóság vezetőjét. Február 15-én pedig Panaiott alezredes tett jelentést a főispánnak azokról az intézkedésekről, amelyeket a szocialisztikus mozgalmak meggátlására foganatosított. Ezek sorában kell megemlítenünk a csendőrőrsök létszámemelésére tett intézkedéseit, amelynek következtében a megye területén a csendőrőrsök létszámát 23 csendőrrel emelték. Február 18-i jelentésében pedig utasította a csendőrőrsöket, hogy kötelesek a szocialistákat előjegyzésben tartani. Február 17-én Huszár Ágost alispán beszámoló jelentést küldött a főispánnak arról, hogy a megye három járásában, az adonyi, a sárbogárdi, valamint a székesfehérvári járásokban az agrárszegények népgyűléseket tartottak, ahol a szónokok a szocialista tanokat hirdették. Az adonyi járásban Nagy-Perkáta és Dunapentele községekben tartottak népgyűléseket, melyenmég a duna-adonyi, rácalmási, és a sárbogárdi járásbeli Hercegfalva község agrárproletárai vettek részt. A jelenlevők száma a jelentés tanúsítása szerint nyolcszáz fő volt. A gyűléseken a szocialista tanokat hirdették. Nagy-Perkátán a gyűlés szónoka Csizmadia Sándor újpesti lakos volt, aki nyíltan hirdette a fennálló társadalmi rend megszüntetésének szükségességét. Megfigyelhető az a körülmény, hogy az agrárproletárok mind szélesebb rétege olvasta a Népjog és a Földművelők Lapja című újságokat. Az alispán jelentésében beszámolt arról is, hogy a sárbogárdi járásban a múlt évi aratósztrájk főfészkében vagyis Hercegfalván a fővárosból jött szónok hirdette a szocialista tanokat. Itt már a tiltakozás, az elkeseredés óriási méreteket öltött. Ez az elkeseredés nem volt véletlen, ugyanis az uradalom korábbi intézkedése miatt a hercegfalvi lakosok nagy része munka nélkül maradt. A gyűlésen indítványozták, hogy a munkaszervezés ügyében küldöttséget indítanak az alispánhoz, azzal a követeléssel, hogy a munkanélkülieknek juttasson munkát az uradalom.• Az egész megyében hasonló volt a helyzet. A ,,rabszolgatörvény” elmélyítette a válságot, méginkáb megvilágította a szakadékot a két ellentétes érdekű osztály között. És ekkor megoldásként, mintegy levezető csatornaként egyetlen út és egyetlen menekvés jelentkezett az agrárszegénység számára, elvándorolni abból az országból amely képtelen volt munkalehetőséget biztosítani. Tengernyi szenvedésük, pusztulásuk az agrárszegénység küzdelmeinek új fejezete. Szilvágyi Irén HÍRLAP 5 VImK (Gyerekkoromban — ki ne tette volna — a sínre állva egyensúlyoztam: meddig tudok leesés nélkül elmenni. A sín végtelensége vonzott? Vagy a kíváncsiság, s a tény: a sín vezet valahová? Később rájöttem: a távolságért nem érdemes egyensúlyozni, csak a célért.) — A sín? Itt a fehérvári csomóponton 52 kilométernyi sínpár tartozik hozzánk. Szabó Miklós állomásfőnökkel és Pintér Lajos főnökhelyettessel gyalogolunk a sínek között a gurítódomb felé. —«■ Végeredményben egyszerű szorzás — mondja Pintér Lajos —, a vágányok száma szorozva ezervalahány méterekkel. Az ötvenkét kilométer elég lenne Budapest határáig, vagy Veszprémig, Pusztaszabolcson, Sárbogárdon tűtig. Ezervalahány méter. S a vasutak százezer kilométerei. Helybenjárás. — Úgy szólnak rólunk: a Dunántúl kapuja a csomópont. öt irányból érkeznek hozzánk vonatok, öt irányba indítunk vonatokat. A személyforgalmon túl, napi 35—46 érkező és ugyananynyi induló teherszerelvény. S közben a vonatok, szerelvények szétszedése, összeállítása. Ferencváros pályaudvar után talán csak Fehérvár és Szolnok bír ilyen kulcspozícióval... (Míg beszél Szabó Miklós, talán észre sem veszi, a talpfák ritmusában lép. Pintér Lajos kezét kabátja zsebébe süllyesztve a sín vonalát követi.) — A vasút a végtelenbe vezető sínt jelenti, a haladó mozdonyt... •— A vasút azt is jelenti. De nekünk, akik itt dolgozunk mást isjelent. Azt, hogy ide érkeznek és innen indulnak a vonatok. Nekünk itt helyben van a cél: fogadni és indítani.Diesel-mozdony kürtje, kerekek csattogása. A két egyenruhás két felől vigyáz rám. Veszélyes üzem. A szerelvény huzatot kavar, eltűnik. Mehetünk tovább. Egy pillanatra kedvem támad: fülemet tenni a sínre, figyelni a kerekek távolodó zúgását... Nem lehet. Nem vagyok már gyerek, s ez itt nem játék.) — Kettő a huszonkettőreee... egy a tizenhatvana... Száz fantom-hangszóró teríti a gurításvezető hangját, a gurítódombról a hangra elindul hangtalanul két teherkocsi, hogy a hangtalanul nyíló, csukódó váltók parancsa szerint eljuttasson két vagont a huszonkettős vágányra, egyet a tizenhatosra. — Felmegyünk a toronyba? — invitálnak kísérőim. Az épületben megcsap a „vasút-szag”. Valamikori füstös mozdonyok koromszaga, mint balatoni vasútállomásokon vihar előtt, beitta magát mindenbe. S hiába a dieselek dübörgése, a falakban még érzik a gőzösök füstje. — A toronyban hatalmas ablakok, irányítópult, akvárium. — Ez a III. állító központ — tanítanak. — Sasfalvi Béla térfelvigyázó és Stadler Ferenc váltókezelő van most szolgálatban. (Emlékeztek a régi váltókra, amelyek mellett ott állott piros zászlóval mindig a bakter?) — Ezen a központon múlik ennek a nyolc vágánynak a forgalma — úgy mutatják, hogy ha tetszik a pult kivilágított térképéről tanulhatom, ha akarom, akkor a toronytávlatából az „eredetin”. — A váltók többsége már elektromos állítású, gombnyomásra lehet, innen föntről azokat irányítani. — Mondják, nem félnek? Sasfalvi Béla és Stadler Ferenc egymásra néz. — Félni? Mitől? — Hogy „rossz gombot nyomnak meg”. — Aki fél az nem marad itt meg soká. Az itt megbolondul. De miért félne bárki is a munkájától? Igaz, ezt a munkát szeretni kell. — Százak utaznak a vonatokon, milliós értékeket szállítanak... — Úgy mondják, nálunk, a vasúton nem lehet hibázni. De ha egy ember hibázik azt a biztosító rendsze- rünk kivédi, s soha nincs senki egyedül... Ismét a sínek között. — János bááácsin vigyázzananak... Sárga védőmellényes, piros zászlós ember int köszönőleg a torony felé, aztán tereli négy emberét odébb a sínek közül: vonat jön. Kinyitja az öreg a pufajkát, alatta vasutas szék kabátjából órát húz ki, láncos zsebórát, pedig hát tudja, hogy ez a kanizsai személy.Sokáig azt hittem, a sínek örökké élnek. Most tanulom, hogy van sín, van váltó, melyet két-három hónaponként cserélni kell. Hol van hát a nyárba utazó ,valamikori álomkattogásom? Lekoptatták már azt mások utazását.) — Úgy kell minden síncserét, váltócserét megoldanunk, hogy lehetőség szerint minimális ideig álljon üresen a vágány. Itt nem lehet nálunk elmaradás. Naponta ezer-ezerkétszáz kocsit kell új szerelvénybe tennünk. Szabó Miklós „kell”-je: kategorikus. Parancs. Nem, nem egy ember parancsa, hanem a munkáé. S bár a parancsot nem szokás magyarázni, mégis csak címszavakban: amikor az ötvenes években bővítették a pályaudvart nem Számoltak ekkora forgalomra. További bővítés azóta sem volt lehetséges, mégis az utóbbi öt évben megduplázódott a forgalom. Ahhoz, hogy minden teherszerelvényt fogadni tudjanak gyorsabban kell üríteni a vágányokat, gyorsabban indítani, a vonatokat. — Hányan dolgoznak itt? — A csomóponton? Kétezer-ötszázan körülbelüli A rendezőpályaudvaron három műszakban összesen vagy kétszázan, de mindig munkaerőhiánnyal küzdünk... (Régen, igaz évtizedekkel ezelőtt a vasúthoz bekerülni: rang volt. Hány kérvényt írtak akkortájt göcsörtös betűkkel „Azzal az alázatos kéréssel fordulok a Kegyelmes Úrhöz...” Vasutas, postás , nyugdíjas, állami állás volt. Máshol nem volt biztos a kenyér. Most mindenhol az. Ki vállalja az ingyen ruháért, ingyen jegyért ezt a munkát? Pedig vállalják! Vállalják a Nap melegét, sínek tüzet, vagy éppen bőrtépő hidegét, szél csípését, kocsik magas lépcsőjére az ugrást, a test tévedhetetlenségét. Vállalják. Miért? — Annyit tudunk fizetni, mint egy,jó ipari üzem. Talán a korábbi nyugdíj... ez lehet vonzerő. Mégis: felvettünk ebben az évben ötven új embert. Közülük csak harminc maradt meg. A többi megszökött. — Szökött? — A vasutas munkát vállalni szív is kell.Barátom apja nagyon készült a nyugdíjra. Mikor elétte négy napig otthon ült, olvasott, pihent. Az ötödik napon hajnalban felhúzta az egyenruhát, asszonyával elkészíttette a tízórait, zsebébe vágta, s kiállt az utascsarnokba irányítani , segíteni. Házának négynapos íve kiegyenesedett.) — Maga mióta dolgozik itt? — Sutyor Ferenc — nyújtja a kezét —, hogy mióta? 1961. március 28-a óta. Ez az első munkahelyem. — Nem talált jobbat? — Nem is kerestem. Tudja, Somogyból jöttem, munkát kerestem, itt volt felvétel, ide jöttem. Nem bántam meg. — Mi a beosztása? — Kocsirendező. De most sarus vagyok. Beosztjuk, hogy ki mikor legyen, mert az talán a legnehezebb. Ez a munka.Sarus. A saru hatalmas vaspapucs, amit a sínre tesznek, hogy fékezze a lökött, gurított vagonok lendületét. Egy saru súlya nyolc kiló körül van. Naponta háromszázszor legalább használni kell. Egyszer az egyik vágányon, másszor a másikon, egyszer az első tíz méteren, máskor a gurítótól ezer méterre. Néha rohanni kell. És mindig vigyázni. Ez a beosztás nyolc-tíz év múlva megszűnik. Addig vigyázni kell. Mert a hatvantonnás kocsik és a törékeny ember...) — A csomóponton ebben az évben nem volt személyi sérüléssel járó üzemi balesetünk. — Úgy mondja az állomásfőnök, hogy hangsúlyában érzik az öröm, s a félelem. Öröm, hogy sikerült megelőznie a baleseteket, és a félelem, mert baleset mindig lehet. — Az embereink egymásra vigyáznak. — Hiszen rám is vigyáznak — mondja a sarus — meg én is rájuk, ez a munkánkhoz tartozik. (A „Jó szerencsét” bányászköszöntés. A vasutasoknak nincs ilyen köszöntésük. Legfeljebb a tisztelgés Igen az az örök jelkép: robogó vonatból a zászlós-lapipás bakter sziluettje. Mindig azt hittem a tisztelgés a vonatnak szól. Pedig nem! A vasutasnak!) S. Boda András (Fotó: Rabáczy Szilárd)