Fejér Megyei Hírlap, 1975. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-23 / 275. szám

Vasárnap, 1975. november 23. Munkásmozgalmi emlékeinkből „...keressenek munkát­­ másutt...” I­smeretes az, hogy 1897. nove­mber 24-én a föld­művelődésügyi miniszter a képviselőház elé ter­jesztette „A munkaadók és a mezőgazdasági munkások közötti jogviszonyok szabályozásáról” szóló törvényjavaslatot. December 24-én pedig sor került a magyarországi mezei munkások második kongresszusá­ra, ahol 130 község 212 küldöttel képviseltette magát. Ezen a kongresszuson az ország elnyomott és kizsák­mányolt agrár­szegénysége tiltakozott a Darányi-féle ja­vaslat törvényerőre emelése ellen, egyben a javaslat visszavonását követelték. A képviselőház azonban 1898. január 15-én elfogadta a Darányi-féle tervezetet és az Országos Törvénytárban 1898. február 4-én a közléssel egyidejűleg törvényerőre emelték. Kétségtelen, hogy a törvény az 1897-es nagy agrár­mozgalom visszahatásaként keletkezett. 1897 nyara ugyanis döbbenetet váltott ki az uralkodó osztály kép­viselőiből s egyben váratlan támadást is jelentett, mert felkészületlenül érte a nagybirtokos réteget az agrársze­génység nyílt fellépése. Erről a körülményről nem egy korábbi dokumentum is tanúskodik. Itt kell megemlí­tenünk Vajda Ödön zirci apát 1898. február 11-én kelt levelét, amelyben beszámolt Fejér megye főispánjának az uradalom szerinte egyetlen lehetséges megoldásnak szánt intézkedéséről. Vázolta az uradalmat ért károkat és sérelmeket és egyben rögzítette azoknak az intézke­déseknek a sorát, amelyet az uradalom eszközölni kívánt az 1898-as gazdasági évre vonatkozólag. Figyelemre méltó levelének az a része, amelyben azt sérelmezte, hogy az államhatalom képtelen volt teljes mértékben védelmet és védettséget biztosítani az egyház tulajdonát képező gazdaságnak. Ezzel, kapcsolatban nem érdekte­len idéznünk levelének ide vonatkozó sorait: ......az ál­lamhatalom nem volt képes minket megvédelmezni a zsarolással szemben, nem volt képes a törvényes szerző­déseknek érvényt szerezni, nehogy ISZS-ban is ki le­­­­gyü­nk téve a nép hűtlen árulásának, elhatároztam, hogy az ő munkájukat nem veszem igénybe, keressenek, munkát másutt.. É­s az uradalom nem­ volt hajlandó munkát adni többé a munkát kereső helybeli lakosoknak, ezt a körülményt rögzítették azok a sorok, amelyek* * ben tudomásul vétel végett közölték a főispánnal, hogy az uradalom aratógépeket szerzett be, és egyben felfo­gadott 490 munkást Mezőkövesdről, akik a szerződés értelmében 1898. május 1. — október 1. között az urada­lom mezőgazdasági munkálatait elvégzik. Nem érdekte­len felhívni a figyelmet arra, hogy 1897 félelmetes erejű a­gráf mozgalma megismétlődésétől tartva az előszállási uradalmi vezetőség csendőrlaktanya építését határozta el, s szorgalmazta a csendőrkülönítmény felállítását az uradalom közvetlen határában, attól tartva, hogy az in­tézkedés következtében a munkától elesettek minden erejükkel megakadályozzák idegenek munkavállalását az uradalom területén...........mert máris arról értesülök, hogy a gaz izgatók egyik fenyegető levelet a másik után küldik Mezőkövesdre, felfogadott munkásaink elretten­tésére. . 1898. február 1-én Kálmán Vince a székesfehérvári járás főszolgabírája a megye főispánjához intézett leve­lében a seregélyes­ munkászavargás okairól tájékoztatta a törvényhatóság vezetőjét. Február 15-én pedig Pana­­iott alezredes tett jelentést a főispánnak azokról az in­tézkedésekről, amelyeket a szocialisztikus mozgalmak meggátlására foganatosított. Ezek sorában kell megem­lítenünk a csendőrőrsök létszámemelésére tett intézke­déseit, amelynek következtében a megye területén a csendőrőrsök létszámát 23 csendőrrel emelték. Február 18-i jelentésében pedig utasította a csendőrőrsöket, hogy kötelesek a szocialistákat előjegyzésben tartani. Február 17-én Huszár Ágost alispán beszámoló jelen­tést küldött a főispánnak arról, hogy a megye három járásában, az adonyi, a sárbogárdi, valamint a székes­­fehérvári járásokban az agrárszegények népgyűléseket tartottak, ahol a szónokok a szocialista tanokat hirdet­ték. Az adonyi járásban Nagy-Perkáta és Dunapentele községekben tartottak népgyűléseket, melyen­­még a duna-adonyi, rácalmási, és a sárbogárdi járásbeli Her­cegfalva község agrárproletárai vettek részt. A jelen­levők száma a jelentés tanúsítása szerint nyolc­száz fő volt.­­ A gyűléseken a szocialista tano­kat hirdették. Nagy-Perkátán a gyűlés szónoka Csizmadia Sándor újpesti lakos volt, aki nyíltan hirdette a fennálló társadalmi rend megszüntetésé­nek szükségességét. Megfigyelhető az a körülmény, hogy az agrárproletárok mind szélesebb rétege olvasta a Népjog és a Földművelők Lapja című újságokat. Az al­ispán jelentésében beszámolt arról is, hogy a sárbogárdi járásban a múlt évi aratósztrájk főfészkében vagyis Hercegfalván a fővárosból jött szónok hirdette a szoci­alista tanokat. Itt már a tiltakozás, az elkeseredés óriási méreteket öltött. Ez az elkeseredés nem volt véletlen, ugyanis az uradalom korábbi intézkedése miatt a her­cegfalvi lakosok nagy része munka nélkül maradt. A gyűlésen indítványozták, hogy a munkaszervezés ügyé­ben küldöttséget indítanak az alispánhoz, azzal a köve­teléssel, hogy a munkanélkülieknek juttasson munkát az uradalom.• A­z egész megyében hasonló volt a helyzet. A ,,rab­szolgatör­vény” elmélyítette a válságot, mégin­­káb megvilágította a szakadékot a két ellentétes érdekű osztály között. És ekkor megoldásként, mintegy levezető csatornakén­t egyetlen út és egyetlen menek­vés jelentkezett az agrárszegénység számára, elvándo­­­rolni abból az országból amely képtelen volt munka­­lehetőséget biztosítani. Tengernyi szenvedésük, pusztu­lásuk az agrárszegénység küzdelmeinek új fejezete. Szilvágyi Irén HÍRLAP 5 V­I­­­m­K (Gyerekkoromban — ki ne tette volna —­ a sínre állva egyensúlyoztam: meddig tudok leesés nélkül elmenni. A sín végtelen­sége vonzott? Vagy a kí­váncsiság, s a tény: a sín vezet valahová? Később rájöttem: a tá­volságért nem érdemes egyensúlyozni, csak a cé­lért.) — A sín? Itt a fehérvári csomóponton 52 kilométer­nyi sínpár tartozik hozzánk. Szabó Miklós állomásfő­nökkel és Pintér Lajos fő­nökhelyettessel gyalogolunk a sínek között a gurítódomb felé. —«■ Végeredményben egy­szerű szorzás — mondja Pintér Lajos —, a vágányok száma szorozva ezervala­­hány méterekkel. Az ötvenkét kilométer elég lenne Budapest határá­ig, vagy Veszprémig, Pusz­­taszabolcson, Sárbogárdon tűtig. Ezervalahány méter. S a vasutak százezer kilométe­rei. Helybenjárás. — Úgy szólnak rólunk: a Dunántúl kapuja a csomó­pont. öt irányból érkeznek hozzánk vonatok, öt irányba indítunk vonatokat. A sze­mélyforgalmon túl, napi 35—46 érkező és ugyanany­­nyi induló teherszerelvény. S közben a vonatok, szerel­vények szétszedése, összeál­lítása. Ferencváros pályaud­var után talán csak Fehér­vár és Szolnok bír ilyen kulcspozícióval... (Míg beszél Szabó Mik­lós, talán észre sem veszi, a talpfák ritmusában lép. Pintér Lajos kezét kabátja zsebébe süllyesztve a sín vonalát követi.) — A vasút a végtelenbe vezető sínt jelenti, a haladó mozdonyt... •— A vasút azt is jelenti. De nekünk, akik itt dolgo­zunk mást is­­jelent. Azt, hogy ide érkeznek és innen indulnak a vonatok. Ne­künk itt helyben van a cél: fogadni és indítani.­­Diesel-mozdony kürtje, kerekek csattogása. A két egyenruhás két felől vigyáz rám. Veszélyes üzem. A szerelvény huzatot kavar, eltűnik. Mehetünk tovább. Egy pillanatra kedvem tá­mad: fülemet tenni a sín­re, figyelni a kerekek tá­volodó zúgását... Nem le­het. Nem vagyok már gye­rek, s ez itt nem játék.) — Kettő a huszonkettő­­reee... egy a tizenhatvana... Száz fantom-hangszóró teríti a gurításvezető hang­ját,­­ a gurítódombról a hangra elindul hangtalanul két teherkocsi, hogy a hang­talanul nyíló, csukódó vál­tók parancsa szerint eljut­tasson két vagont a huszon­kettős vágányra, egyet a ti­zenhatosra. — Felmegyünk a torony­ba? — invitálnak kísérőim. Az épületben megcsap a „vasút-szag”. Valamikori füstös mozdonyok korom­­szaga, mint balatoni vasút­állomásokon vihar előtt, be­­itta magát mindenbe. S hiá­ba a dieselek dübörgése, a falakban még érzik a gőzö­sök füstje. — A toronyban hatalmas ablakok, irányítópult, ak­várium. — Ez a III. állító köz­pont — tanítanak. — Sas­falvi Béla térfelvigyázó és Stadler Ferenc váltókezelő van most szolgálatban. (Emlékeztek a régi vál­tókra, amelyek mellett ott állott piros zászlóval min­dig a bakter?) — Ezen a központon mú­lik ennek a nyolc vágány­nak a forgalma — úgy mu­tatják, hogy ha tetszik a pult kivilágított térképéről tanulhatom, ha akarom, ak­kor a toronytávlatából az „eredetin”. — A váltók többsége már elektromos ál­lítású, gombnyomásra lehet, innen föntről azokat irá­nyítani. — Mondják, nem félnek? Sasfalvi Béla és Stadler Ferenc egymásra néz. — Félni? Mitől? — Hogy „rossz gombot nyomnak meg”. — Aki fél az nem marad itt meg soká. Az itt meg­bolondul. De miért félne bárki is a munkájától? Igaz, ezt a munkát szeretni kell. — Százak utaznak a vo­natokon, milliós értékeket szállítanak... — Úgy mondják, nálunk, a vasúton nem lehet hibáz­ni. De ha egy ember hibá­zik azt a biztosító rendsze-­ rünk kivédi, s soha nincs senki egyedül... Ismét a sínek között. — János bááácsin­ vi­­gyázzananak­... Sárga védőmellényes, pi­ros zászlós ember int kö­­szönőleg a torony felé, az­tán tereli négy emberét odébb a sínek közül: vonat jön. Kinyitja az öreg a pu­­fajkát, alatta vasutas szék kabátjából órát húz ki, lán­cos zsebórát, pedig hát tud­ja, hogy ez a kanizsai sze­mély.­­Sokáig azt hittem, a sí­nek örökké élnek. Most ta­nulom, hogy van sín, van váltó, melyet két-három hónaponként cserélni kell. Hol van hát a nyárba uta­zó ,valamikori álomkatto­gásom? Lekoptatták már azt mások utazását.) — Úgy kell minden sín­cserét, váltócserét megolda­nunk, hogy lehetőség szerint minimális ideig álljon üre­sen a vágány. Itt nem lehet nálunk elmaradás. Naponta ezer-ezerkétszáz kocsit kell új szerelvénybe tennünk. Szabó Miklós „kell”-je: kategorikus. Parancs. Nem, nem egy ember parancsa, hanem a munkáé. S bár a parancsot nem szokás ma­gyarázni, mégis csak címsza­vakban: amikor az ötvenes években bővítették a pálya­udvart nem Számoltak ek­kora forgalomra. További bővítés azóta sem volt le­hetséges, mégis az utóbbi öt évben megduplázódott a forgalom. Ahhoz, hogy minden teher­­szerelvényt fogadni tudja­nak gyorsabban kell üríte­ni a vágányokat, gyorsab­ban indítani, a vonatokat. — Hányan dolgoznak itt? — A csomóponton? Két­ezer-ötszázan körülbelüli A rendezőpályaudvaron há­rom műszakban összesen vagy kétszázan, de mindig munkaerőhiánnyal küz­dünk... (Régen, igaz évtizedek­kel ezelőtt a vasúthoz be­kerülni: rang volt. Hány kérvényt írtak akkortájt göcsörtös betűkkel „Az­zal az alázatos kéréssel fordulok a Kegyelmes Úr­höz...” Vasutas, postás , nyugdíjas, állami állás volt. Máshol nem volt biz­tos a kenyér. Most mindenhol az. Ki vállalja az ingyen ru­háért, ingyen jegyért ezt a munkát? Pedig vállalják! Vállalják a Nap melegét, sínek tüzet, vagy éppen bőrtépő hidegét, szél csípé­sét, kocsik magas lépcsőjére az ugrást, a test tévedhe­tetlenségét. Vállalják. Mi­ért? — Annyit tudunk fizetni, mint egy,jó ipari üzem. Ta­lán a korábbi nyugdíj... ez lehet vonzerő. Mégis: felvet­tünk ebben az évben ötven új embert. Közülük csak harminc maradt meg. A többi megszökött. — Szökött? — A vasutas munkát vál­lalni szív is kell.­­Barátom apja nagyon készült a nyugdíjra. Mikor elétte négy napig otthon ült, olvasott, pihent. Az ötödik napon hajnalban felhúzta az egyenruhát, asszonyával elkészíttette a tízórait, zsebébe vágta, s kiállt az utascsarnokba irányítani , segíteni. Há­zának négynapos íve ki­egyenesedett.) — Maga mióta dolgozik itt? — Sutyor Ferenc — nyújt­ja a kezét —, hogy mióta? 1961. március 28-a óta. Ez az első munkahelyem. — Nem talált jobbat? — Nem is kerestem. Tudja, Somogyból jöttem, munkát kerestem, itt volt felvétel, ide jöttem. Nem bántam meg. — Mi a beosztása? — Kocsirendező. De most sarus vagyok. Beosztjuk, hogy ki mikor legyen, mert az talán a legnehezebb. Ez a munka.­­Sarus. A saru hatalmas vaspapucs, amit a sínre tesznek, hogy fékezze a lökött, gurított vagonok lendületét. Egy saru súlya nyolc kiló körül van. Na­ponta háromszázszor leg­alább használni kell. Egy­szer az egyik vágányon, másszor a másikon, egy­szer az első tíz méteren, máskor a gurítótól ezer méterre. Néha rohanni kell. És mindig vigyázni. Ez a beosztás nyolc-tíz év múlva megszűnik. Addig vigyázni kell. Mert a hat­­vantonnás kocsik és a törékeny ember...) — A csomóponton ebben az évben nem volt szemé­lyi sérüléssel járó üzemi balesetünk. — Úgy mondja az állomásfőnök, hogy hangsúlyában érzik az öröm, s a félelem. Öröm, hogy si­került megelőznie a balese­teket, és a félelem, mert baleset mindig lehet. — Az embereink egymásra vi­gyáznak. — Hiszen rám is vigyáz­nak — mondja a sarus — meg én is rájuk, ez a mun­kánkhoz tartozik. (A „Jó szerencsét” bá­­nyászköszöntés. A vas­­utasoknak nincs ilyen kö­szöntésük. Legfeljebb a tisztelgés Igen az az örök jelkép: robogó vonatból a zászlós-lapipás bakter szi­luettje. Mindig azt hittem a tisztelgés a vonatnak szól. Pedig nem! A vas­utasnak!) S. Boda András (Fotó: Rabáczy Szilárd)­

Next