Fejér Megyei Hírlap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-25 / 200. szám
Szerda, 1976. augusztus 25. Barátok között Bulgáriában jártunk Az utazás mindig az élet fontos része volt. Bizonyára nem véletlen, hogy közös múltunknak annyi nagy utazó hőse van. Mint ahogy az sem, hogy lankadatlan érdeklődéssel ismerkedünk nagy utazások történetével. Vagy az, hogy napjainkban is egy-egy bátor vállalkozást az "gész világ figyelemmel ki. Megyénk harminc pedagógusaa pontosság kedvéért: volt köztük pártbizottsági munkatárs, KISZ-bizottsági munkatárs, tanácsi dolgozó, szakszervezeti funkcionárius, pszichológus, muzeológus, könyvtáros, más közművelődésben dolgozó) szerencsés helyzetben volt: bolgár testvérmegyénk, Blagoevgrád volt turistaútjának fő célja, s ez eleve hozzásegítette a csoportot a gondolkodásra késztető kapcsolatokhoz. Az ember személyek révén kedvel meg egy másik országot. Nem az volt elsősorban megragadó, hogy a testvérmegye vezetői, köztük Sandev elnök elvtárs fogadták a csoportot, felvilágosították Blagoevgrád megye művelődésügyéről, vendégül látták a csoport tagjait, és megajándékozták őket jelvényekkel. Blagoevgrád megyét bemutató színes albumokkal. Ez is a vendégszeretet kifejeződése volt, és nagyon sok ismerethez hozzásegített, nem utolsósorban ahhoz az élményhez, hogy a testvérmegyei barátságot, amely oly sok nagyszerű kezdeményezés elindítója lehet még, Blagoevgrádban komolyan veszik. Két kísérőnk, Peter Ivanov és Dimiter Abramov állandóan velünk volt. Ez a jelenlét más-más módon nyilvánult meg. Ivanov nemcsak tudott magyarul, értette is a magyarokat. Nemcsak azt tudta, mit jelent a magyarul feltett kérdés, hanem azt is, mit gondol a kérdés feltevője, így amikor kellett, ez a csendes, halk szavú ember (a megyei továbbképzési kabinet egyik csoportjának vezetője) előlépett a tolmács mögül és pontos felvilágosítást adott. Dimiter Abramov (a Bolgár PedagógusokSzakszervezetének Blagoevgrád megyei titkára) fáradhatatlanul terjesztette köztünk az ismereteket a bolgár föld e sokat átélt darabjának múltjáról, jelenéről. Az ember akkor tud valakire érdeklődéssel figyelni, ha megérzi az elkötelezettséget. Dimiter csendes lelkesedése ránk is átragadt, amikor Nikola Parapunov kommunista forradalmár razlogi szülőházában voltunk, amikor Jan Szandanszki múltszázadi forradalmár életéről, tetteiről hallottunk a melnyiki múzeumban, vagy amikor Nikola Vapcarov kommunista költőmártír banszkoi múzeumában jártunk. S közben meghatódtunk azon, hogy Vapcarovról (akinek a vitrinben látható Nemzetközi Békedíj oklevelén ott áll Joliot-Curie és Pietro Nenni saját kezű aláírása) a költő még élő húga beszélt nekünk. Elgondolkodhattunk azon — Jan Szandanszki és Nikola Parapunov sorsát megismerve (mindkettőt meggyilkolták) —, hogy milyen pokolian primitív logikával próbálja útját állni a reakció a haladásnak, amikor azt hiszi, hogy a haladó mozgalmak vezetőinek kiirtásával magát a haladást pusztítja el. S eközben Dimiternek arra is volt gondja, hogy a csoport minden tagjának szedjen afrissítő illatú szerecsenlevélből, vagy arra, hogy a melnyiki pasaházban csak úgy véletlenül megjelenjen a helybeli tanácselnök, néhány csendes-kedves szóval kifejezve örömét a testvérmegyéből jött turisták jelenléte miatt. Ivanovot és Abramovot megszerettük. De megszerettük Dórát is, az idegenvezetőt, akipedig hányszor elmondhatta már őket!) ugyanúgy a szülőföld szeretetére, a bolgár népdalokra tanított bennünket. Megszerettük a gépkocsivezetőnket, akinek merész kanyarjait eleinte fel-felszisszenve, később derűs érdeklődéssel figyeltük, s aki — ennyire egy volt a társasággal — vezetés közben is hajlandó volt második szólamot énekelni, s aki egészen addig kísért bennünket a repülőtéren, ameddig csak engedték. Megszerettük tehát a bolgárokat, kapcsolatunk elméletiből valósággá vált. Utazásunk legfontosabb eredményét foglaltam mondatba. S ha mindeddig Szófia, Blagoevgrád, Rila, Sztanko Dimitrov, Razlog, Banszk, Melnyik, Borovec, Szandanszki, Szamokov egy-egy felirat volt a térképen vagy néhány kép, adat az utazási könyvből, a földrajzkönyvből; ha a Pirin, a Rilai-hegység, a Vitosa eddig egy-egy barnább folt volt a térképen, most személyesen átéltük a természet és az emberi alkotás esztétikumát, mely ezáltal életünk része lett, és a barátságot erősíti. Láttuk, hogy ez a gazdag országban élő nép hogyan lép ki a múlt szegénységéből, s válik anyagiakban is egyre gazdagabbá, s milyen szép lehet a jövője. Szeretjük Bulgáriát. S mindenkinek csak ezt mondhatjuk: baráti kéz nyúl onnan felénk, s a testvérmegyei kapcsolat adjon mind több alkalmat a kézfogásra. Lőrinczy Attila pjjj 1^ Pásztor Ferenc a Leshegyen XLIV. — Azt fogsz, testvér, de nem akármilyent. — Ügy lett. Különleges osztaghoz kerültem. Volt egy autónk. Sátorféle kaszni volt a tetején. Azt mondanák ma, hogy lakókocsi. Volt benne egy hangerősítő berendezés, két hangszóró, egy tábori sokszorosító Partizánka volt a neve. Az lett a feladat, hogy a két vonal között kellett járnunk. Átbeszéltünk a front másik oldalára, szólhattunk a magyar katonákhoz. Később a németekhez is. A Partizánkával röpcédulákat gyártottunk. Két célja volt ennek. Egyik része arra szólította fel a katonákat, hogy tagadják meg az engedelmességet a fasiszta tiszteknek és szökjenek át a vonalon, a mieinkhez. A másik részen orosz és magyar nyelven egy felirat hogy ez a kis cédula igazolásul szolgál, hogy átszöktek a frontvonalon, s önként jelentkeznek minálunk. — Életveszélyes vállalkozás volt ez Franci bácsi! — ámult a kislány, falfehér volt már az arca, hihetetlennek tűnhetett előtte, amit az öreg mondott. Itt vannak a dokumentumok is. Néhány röpcédulát megőriztem. Azokat a szörnyűséges negatívokat hazahoztam magammal. Még senkinek sem mutattam. De nézzétek meg. Szembe kell ezzel nézni a ti korosztályotoknak is. Életveszélyes volt? Az hát. Előfordult, hogy elég volt egy-egy foglyot kihallgatni, jó információkat szereztünk tőle. De olyan is volt, hogy magunknak kellett átkúszni a drótakadályokon, magunknak kellett nyelvet fogni, hogy másnap friss értesülésekkel agitálhassunk. Olyan is előfordult, hogy egy géhás német zsebéből csak az étlapot szedtük ki. Onnan tudtuk, hogy például pénteken szárított burgonyából készült levest kapnak a német katonák. Pontosan délben megszólaltak a mi „Agit-ágyúink”. Egyszerre. Két löveg olyan lövedéket lőtt az ebédosztásra felsorakozott nácik közé, amiben nem volt robbanóanyag, csak papír, de az jó sok. Potyogott közéjük a papír, mint az eső. A hangszórókon pedig élőszóval jelentkeztünk, mondtuk nekik: „Német katonák, minálunk is most ebédelnek a katonák! Ma babgulyást kaptak és fejenként két darab lekváros buktat. Vacsorára kása lesz hússal. Nektek csak az a híg lötty, az undok konzerv krumplileves jut? Csak ennyit értek a Führernek, hogy még enni sem ad?” — A nácik tudták, hogy a hírszolgálatunk nagyon jó, de azt nem hitték el, hogy még a hasukba is belelátunk. — Minek szaporítsam a szót. Nyomultunk előre. Ott éltem a két tűz között. Társam volt egy zombori horvát gyerek, egy penzai német nyelvtanár, egy szibirják mérnökjelölt. Krakkó és Poznan között fogságba ejtettük a 350-es munkaszolgálatos maradékot. Alig száz csonttá soványodott nyomorult maradt meg belőlük. Szándékosan igazítottam úgy, hogy viszszakerüljek oda. A keretlegények közül sokat elfogtunk. Legalább húszan a kezünk közé kerültek. Az alezredest is elfogtuk. Holtrészegen találtak rá felderítőink. Akkor a Beszkidek északi lejtőjénél, egy Sucha nevű település közelében táboroztak. Még mindig azokban a barakkokban, még mindig az a falitábla állt a kapuban. Még mindig csak félig elföldelt sírokban feküdtek a halottak. Új sírok is domborultak már. Voltak olyanok, akik csak öszszeestek, és meghaltak, voltak, akiket a keretlegények végeztek ki. Az alezredest bíróság elé akarták állítani. Nem sikerült, mert az egyik munkaszolgálatos még őrizetbe vétel előtt szíven szúrta egy törött szuronnyal. Az őrmestert is megtaláltam. Visszavettem tőle a fényképezőgépemet. Őt a helyszínen agyonlőtték. Ennyit tudok a 350-es táborról. A település, Sucha Krakkótól délre fekszik, Madowice és Madow között... — Nem tudtam sokat időzni ezen a helyen. A front ment tovább. Számomra a Magdeburgnál, Berlintől nyugatra ért véget a háború. Május nyolcadikén sóhajtottunk egy nagyot, sírtunk, nevettünk, majdnem megháborodtunk a boldogságtól. Akkor azt mondtam az én jó szibirják barátomnak, a mérnökjelöltnek. Tudod-e holja, hogy mit kezdek most? Hazamegyek. Ha kell, gyalog megyek Leshegyig. Van nekem ott egy kis szőlőm, meg egy öreg házacskám, amit édesapám rámíratott. Amíg tart bennem a lélek, addig ott maradok, szőlőt nevelek, gyümölcsöt termesztek. Azt megfogadom, hogy minden május nyolcadikén ünneplőbe öltözöm, felmegyek a hegybe, a borházba. Kirakom a legjobb bort, annyi poharat teszek körbe, ahányan most itt vagyunk. Kiiszom őket szép csendesen, rátok gondolok. Lehet, hogy sírok. Nem baj. Egyedül leszek. Azt a ti emléketeknek szentelem. Minden esztendőben egy napot így is lett. Itt vagyok, élek, nekem jó, nem szoktam beszélni róla. Évente csak egy ünnepet ülök meg. A két gyerek megszeppent ijedten nézett az öregre. A kislány borzongva tartotta a kezében a fényképet. Sápadtan, félősen húzódott Andráshoz. (Folytatjuk.) Birkáskiállítások külföldön Magyar városokban (legutóbb Balatonfüreden, Keszthelyen és Ajkán) rendezett kiállításai után az NSZK- beli Düsseldorfba készül műveivel Birkás István dunaújvárosi festőművész. Az ősszel kezdődő évad végére, május hónapra meghívást kapott a düsseldorfi Robert Schumann Intézettől önálló tárlat rendezésére. Júniusban Hollandiába utazik, Borbás Tibor szobrászművész és Kéri Imre grafikusművész társaságában, hogy — ugyancsak meghívásra — közös kiállítást rendezzenek az eindthoveni Modern Múzeumban. Őzhívás Felhangzik az őz panaszos hívása, ugrik a bak és a lesben álló vadász puskája máris dörren. Hogyan lehet síppal megtéveszteni az őzeket? Erről szól dr. Bertóti István könyve, amely alapos szakismereteket nyújt a vadásznak. A könyv érdekes, olvasmányos, sőt izgalmas, ezzel magyarázható, hogy a Mezőgazdasági Kiadó második kiadásban is megjelentette. Nemcsak vadászörömről és élményről van szó. Elsősorban az őzállomány szabályozását segíti elő az, ha az őzhívást a vadászok tökéletesen elsajátítják. Az őzhívásnak ez a módja éppen most időszerű. HÍRLAP A Művészet-melengető Sárbogárd Sárbogárdról ugyan mi juthatott eszébe az embereknek évtizedeken, évszázadokon át? Tompa Mihály lelkészkedésének ideje? A Sárbogárd környéki táj sajátos varázsa, ugyan ki szólt volna róla? Ki szólt arról sokáig, hogy ez a táj nevelte föl a magyar kultúrának Csók Istvánt, ezt a tájat vallhatta szülőföldjének Mészöly Géza? Nem Sárbogárd nagyon sokáig nem róluk, hanem a nevében hordott sárról és esetleg a sárbogárdi sertéstenyésztésről volt nevezetes... Most, mint új kultúraépítő, új művészet-melengető nagyközség neve vált ismertté a Sárbogárd név. Láttunk már ebben a hajdani sárt rózsával legyőző községben képzőművészeti tárlatot. Láttunk már alkotásokat a község környékéről, az ottani tájról vallomást tevők kezemunkája nyomán. Augusztus 20-a óta majdnem majdnem országos hírű kiállítással írja be nevét ez a méltatlanul sárosnak — ma már inkább rózsásnak — nevezett község megyénk kulturális krónikájába. A Grafika’76 elnevezésű kiállításnak ez a nagyközség ad otthont, immár esztendők óta helyet s szívet kerítve az alkotásoknak. „Már hagyomány — így szólhatott Kovács István, a sárbogárdi járási hivatal elnökhelyettese a kiállítás megnyitóján —, hogy minden páros esztendőben, augusztus 20-án Sárbogárd grafikai kiállítást rendez, amelyen a megyénkben élő művészekkel együtt a szomszédos megyékben élő alkotók is részt vesznek. A mostani kiállításon valamennyi dunántúli megye és Budapest több alkotója mutatkozik be színvonalas művekkel.” A kiállítás megrendezése — a korábbi tárlatok megnyitása is — nem csupán a művészet melengetői elhatározásától függött. Meg tudjuk-e rendezni megfelelő színvonalon? Hogyan fogadja a közönség? Megértik-e a művészek törekvéseit, azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyeket alkotásaikkal ki akarnak fejezni? Kérdések, amelyeket őszintén föltettek maguknak a nagyközség kulturális életének szervezői, irányítói. A választ az első kiállítás után a látogatókönyv bejegyzései, a sárbogárdi emberek őszinte érdeklődése, az új, a művelődés, a kulturálódás útján első lépéseit már megtett község igénye írta meg. A korábbi kételyeket bizonyosság váltotta föl: szükségét érzik Sárbogárdon is a művészet közvetlen jelenlétének, szükségét érzik világukat, szülőföldjüket, otthonukat a képzőművészek szemén át is megismerni. Sárbogárdon az első sikeren fellelkesülve határozták el, hogy minden második évben megrendezik a grafikai kiállítást. A rendszeresség, s nyilvánvalóan a közbeeső időszak egyéb kiállításai is, nevelték a közönséget. A valami új ízre ráérzett sárbogárdiak növekvő érdeklődése bátorította a művelődés irányítóit. „Így érkeztünk el — mondotta Kovács István — a mostani kiállításhoz, amit mindenképpen jelentős állomásnak tekintünk a kiállítások sorában. Először tudjuk érvényesíteni azt a követelményt, hogy ezen a kiállításon csak grafikai művek szerepeljenek Ebben az évben negyvenhárom művész küldte be műveit kiállításunkra, méghozzá meglepően színvonalas anyagot... A negyvenhárom művész magas színvonalon reprezentálja valamennyi dunántúli megye és Budapest grafikai műhelyeit. A dél-dunántúli képzőművészek Pécsi grafikai műhely címmel egységes, külföldi kiállításon is szerepelt kollekciót küldtek Sárbogárdra. Sárbogárdról ugyan mi juthatott eszébe az embereknek évtizedeken, évszázadokon át? A határában terpeszkedő uradalmak népének nyomora, a mindentől elzárt puszták istállói, a sár, amely rabságban tartotta a szellemet, a jobbra törő, szépre vágyó igényt is. S most? A képzőművészeti tárlatok sora, a Grafika’76 című kiállítás, a műveltséget építő a művészetet melengető Sárbogárd, az igény új érzésekre, az ember szép arcú kultúrára. Vincze István Gyorsított tanulás Századunk embere joggal elvárja a technikától, segítse hozzá, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb ismeretanyagra tegyen szert. A gyorsabb, könnyebb és hatékonyabb tanulási — főleg nyelvtanulási — módszerek egész sora van már forgalomban. A türelmetlen tanulók részt vehetnek a laboratóriumok programozott oktatási formáiban, az audovizuális módszereket is alkalmazó intenzív tanfolyamokon, a szuggesztopédia pszichológiai módszerét használó „játékos” tanfolyamokon A nyelvtanulókat többnyire az a módszer érdekli, amellyel a hagyományos, több éven át tartó oktatás üresjáratait elkerülhetik. Az audovizuális oktatásban a cél hangosított szöveggel kísért álló- vagy mozgóképek szemre-, fülre való ráhatásának a kihasználása. Legalább ötszöri „visszacsatolást” kell végrehajtani egy-egy témánál, hogy az ismeretanyag megfelelően rögződjék. Sok pedagógus véleményeszerint a nyelvek intenzív tanulásánál nincs feltétlenül szükség audovizuális — tehát a hallásra és a látásra egyaránt építő — oktatási formára, jól megfelelnek az, audio-orális — a magnószalagos hangtechnikában rejlő lehetőségeket messzemenően kihasználó — módszerek is (ez természetesen egyénektől függő kérdés is). Egy angol cég ennek alapján építette fel „Flexilab” elnevezésű, teljesen tranzisztorizált készülékekkel rendelkező, kazettás magnószalagokat használó nyelvoktató rendszerét. Segítségével mintegy 40 tanulóval foglalkozhat egyszerre a tanár, megfelelő, előre kidolgozott program alapján végezvén az oktatást. Az egyes készülékek közti vezeték nélküli összeköttetés nagy költséggel kiépített laboratóriumi helyiség nélkül is lehetővé teszi az audio-orális oktatást.