Fejér Megyei Hírlap, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
4 A gánti bányamúzeum Olyan ez a felsebzett, feldúlt táj, mintha mohó, ide-oda kapkodó emberek tevékenységét akarná illusztrálni. Helyenként több tíz méter mélyre hatolt le az ember és vitte el a földkéreg anyagát, másutt éppen csak felsértette vagy érintetlenül hagyta. Vannak olyan helyek is, ahol — még ma is jól érzékelhetően — hirtelen abbahagyta a munkát, mintha elfáradt és feladta volna vagy a pillanat szeszélyének engedve, máshol kezdte újra. Az eredmény: teljesen átformált felszín, ami elvesztette eredeti, természetes szépségét. Új, mesterséges dombvonulatok, mélyedések keletkeztek. Kevesebb lett a növény, s uralkodó színné vált a vörös, ami korábban, legfeljebb csak foltokban volt látható. Mégis, mindez együtt — új értéket jelent. Egy földtani-külfejtési múzeumot. Védett területet, szép kellemes kiránduló helyet. Bárdos B. Miklós, a Fejér megyei Bauxitbányák főgeológusa a múltba kalauzol , jóval az emberiség kialakulását megelőző időszakba. Mintegy 100 millió évvel ezelőtt, a földtörténet felső kréta korában kezdődött el a folyamat. Több szempontból érdekes és vitatott korszak ez. Földünk történetének ebben az időszakában érte el a tenger a legnagyobb kiterjedését, amikor a mai szárazföldek nagyobb részét is víz borította. Az állatviág fejlődését jelentős, fordulat érte: kihaltak az óriás emlősök, a saurusok, aminek okát ma is vitatják; a szakemberek egy része kozmikus jelenséggel, például a naprendszerhez viszonylag közel lévő szupernóva robbanásának hatásával magyarázzák. Hasonlóan nem teljesen tisztázott még a krétakorban végbement másik folyamat, a bauxitosodás kérdése sem. Amiben általában ma már megegyeznek a véleményekvízből kiemelkedő földdarab lehetett annak idején a gánti terület is, aminek agyagjellegű anyagát (hogy pontosan mi volt ez, hogyan keletkezett? — az még kérdés) a felszíni vizek és a part menti sekély öblök tengervize feloldották és a mélyebb területek felé szállították. A mélyedésekben az alumínium-hidroszilikátok a gyengén lúgos vízben feloldódtak és alumínium-tartalmuk hidroxid formájában kicsapódott, miközben a kovasav a vízzel együtt eltávozott. A bonyolult fizikai-kémiai folyamatoknak emberi mértékkel mérve roppant hosszú időre a felső krétától az alsó eocén korig terjedő időszak mintegy 10—15 milió évére volt szükségük, hogy számottevő bauxitréteget halmozhassanak fel. A földkéreg nyugalmának megszűnésével, új földrészek kiemelkedésével, a régiek egy részének lesüllyedésével, a tenger visszahúzódásával, illetőeg előretörésével gyökeresem módosultak a fizikai-kémiai feltételek, s így megállt az alsó eocén korban a bauxitosodás folyamata. Új, de merőben más folyamatok indultak meg a környéken: kialakultak a balinkai-móri-pusztavámi-oroszlányi és a másik határos területen a nagyegyházi-mányi eocén szénmedencék. Az egykor itt dolgozó bányász — a látszat ellenére! — alapos munkát végzett. Szigorú szempontok alapján, módszeresen és folyamatosan dolgozott. Miközben kibányászta a bauxitot, egyben feltárta szabaddá, láthatóvá tette a bauxit kialakulását közvetlen megelőző időszak felszíni alakzatait, a dolomittömböket, mélyedéseket és vetőket, a dolomitvíz által kioldott, karsztosodott üregeit, a különböző ásványok kicsapódását, színező hatását stb. Éppen a gánti külfejtés igazolta a szakemberek számára: nemcsak a feltárt, mélyedésekben, hanem azokat feltölt-ek, az árkok, vetők fölött is keletkezett bauxit — de csak a mélyedésekben maradhatott meg! Ezen a területen ugyanis jórészt hiányoznak a krétát követő eocén kori üledékek, amelyek az évnylliók során az árkok, vetők széléig lekoptak, s velük pusztult, vagy — éppen védelmük hiánya miatt — elszennyeződött a bauxit felső rétege. Ezért tűnik rendszertelennek a bányász munkája: kutatásával feldúlta a felszínt, s csak ott bányászott, ahol kellő vastagságú és jó minőségű ércet talált. A műút bal oldalán, a múzeum bagolyhegyi területén még ma is jól láthatók a megmaradt, egy későbbi vetődés által védett eocén rétegek: a földkéreg oldalirányú mozgása (térrövidülés) következtében hullámosan meggyűrt szén- és márgarétegek. Hosszanti kiterjedésüket többszöri függőleges rétegmozgások (vetők) szakították el egymástól. Mindezek alapján nyomon követhetők a földkéreg belső erőinek sokrétű, összetett pusztító-építő jellegű hatásai. A széntelepek közötti, illetőleg fölötti agyagos-márgás rétegek jól megőrizték az eocén kor tengeri és szárazföldi élővilágának maradványait: a megkövült csiga- és kagylóvázakat, állat- és növénylenyomatokat. Ezekben a rétegekben keletkeztek a híressé vált gyönyörű gánti gipszkristályok is. Gánt igazolta egyebek között a bauxitréteg vastagsága és minősége közötti egyenes arányú összefüggést, a kovasav vízzel történő eltávozását, ami a bauxitképződés egyik legfontosabb feltétele volt. A dolomitkúpokon vetőkön látható karsztosodott (víz által kioldott), s néhol barlangszerűen kiszélesedett vájatok, üregek mutatják az oldott kovasav eltávozásának lehetőségét. A műút másik oldalán, a múzeum Meleges II területén még jobban a szemünk elé tárulnak ezek a lilás-feketés és egyéb színekben pompázó karsztos formák. Felületüket ugyanis vékony, esetenként 1—2 decimétert is elérő vasasmangános réteg vonta be, közvetlenül a bauxitosodást megelőzően. Később, a földmozgások következtében helyenként megtörtek, ablakot nyitottak a dolomitra, ami a víz hatására porladni, mállani kezdett és ma is tovább mállik a rétegek alatt, mintha le akarná dobni ősrégi köpönyegre. Felkeresik majd ezt a gánti múzeumot a geológiát tanuló egyetemisták, s a szakemberek is. Számukra a látvány béltartalma, lényege lesz a vonzó. Ez az ismeret és persze szakmájuk szeretete teremti meg részükre az elsődleges értékeket. A nem szakember, a laikus nincs ennek az ismeretnek a birtokában. Elsősorban a látnivaló külső jegyei, a színek, formák gazdagsága, harmóniája alapján ítél majd, ezek a máshol nem látható különlegességek adják számára az értékeket. Magára utaltságát a Fejér megyei Bauxitbányák Vállalata tetemes munkával csökkenteni igyekezett, amikor letakarította, teljesen szabaddá tette a látnivalókat, utakat, sétányokat épített, jelző-magyarázó táblákat helyezett el és mesterséges tárót készített, ahol egyebek mellett a gánti bányászat történetét és eszközeit állította ki, mutatja be. Érdemes egy szombat vagy vasárnap déutánt rááldozni! TAKÁCS FERENC KERESZTELŐ Kocsis Annus döbbenten meredt a konyhaajtóra, amely az imént csapódott be anyósa mögött. Hallotta még a folyosó kőkockáin az aprózó, kemény lépteket, aztán csend lett, olyan hirtelen beállott nagy csend amelynek jelenléte hirtelen szokott rászakadni az egyedül maradó emberre. Igaz, Kocsis Annus nem volt egyedül, mert tán a dörrenésre, felsírt halványkék függönyös kocsiban a háromhónapos Elvira. — Csitt picim, csitt — mondta Annus a kocsit ringatva. Nehezen járt rá a nyelve az Elvirára. Náluk a családban mindenki valamilyen egyszerű nevet viselt, valamilyen könnyen kimondhatót, parasztosan. Kati, Mari, Bözsi Tercsi. De Elvira? Ez is az anyósa agyában született meg, hogy az unokája ne hallgasson közönséges névre. A legjobban tán azt fájlalta, hogy Sándor helyeselt. Igaz, Sándor mindent helyesel, ami az anyja szájából elhangzik. A pici abbahagyta a göcörgést. Elaludt. Elhalkultak anyósa léptei is. Csak a szavak visszhangzottak fájdalmasan. — Úgy készült, hogy vasárnap keresztelő! Ült a konyhában a hokedlin és csak nézett maga elé. Előtte a bögrében már régen kihűlt a tea. Félretolta, felállt, tett-vett a konyhában, szinte gépiesen cél nélkül. Harmadszorra is kezébe került a lista, amelyre anyósa felírta, mi mindent kell beszereznie a vasárnapi ünnepségre. Mert a keresztelőre meghívta a rokonságot. — Én állom a vendégséget, egy filléretekbe se kerül! — Nem is erről van szó anyám... — próbált vitatkozni Annus — de értse meg, mi nem akarunk keresztelőt... — Hogy-hogy mi? Ki az a mi? — Sándor és én. — Igaz ez, fiam? — fordult Szökoliné a fiához. — Igaz ez, amit Annus mond! — Hát — kezdte Sándor és idegesen tiporgott. — Majd megbeszéljük még, anyám. Nem úgy gondolta azt Annus ... Annus közbevágott. Talán először, mióta itt lakik ebben a házban, ahol úgy megváltozott az egész élete. Ő elöltöztette a kicsit és ■ kivitte sétálni. Szép, napsütéses ősz volt. Nem és nem. Ezt hajtogatta magában, mintha harcra készülődne, de a harchoz nagyon magányosnak érezte magát. És gyengének is. Ez utóbbi érzést rémülten fedezte fel magában. Hát gyenge lenne? Legyőzték volna és ilyen gyorsan? Megfordította a gyerekkocsit, s hazafelé tartott. Legelsőként a férje érkezett munkából. Hallotta, amint cipőt vált az előszobában, túl sokáig matatva. — Alszik? — lépett oda a kislányhoz. — Alszik — bólintott Annus. — Éhes vagyok. — Nem főztem. — Nem? — Nem. Dacosan felvetette a fejét. — De hát, Édesék is itthon lesznek nemsokára... — Aki éhes, majd talál. Sándor levágott egy szelet kenyeret, a hűtőben talált kolbászt, evett néhány falatot, s közben idegesen kapkodta a fejét az ajtó felé. — Bevásároltál? —— kérdezte reménykedve. — Nem vásároltam. — De hiszen tudod, hogy vasárnap... — Mi lesz vasárnap? — kérdezte Annus ellenségesen. Megkérdeztetek ti engem, hogy akarom-e? Nem akarom ! Az én gyerekemet nem tartjátok keresztvíz alá. — Most mit vagy úgy oda, nem olyan nagy ügy az egész. Elmegyünk és kész. A békesség kedvéért — tette hozzá békítő hangon a férje — különben is, nem tudja meg senki a munkahelyeden. Az asszony keze után nyúlt, Annus azonban elfordult tőle. — Mintha csak azt kérnétek, hogy adjak egy pohár vizet. HÍRLAP Vasárnap, 1976. október 10. --------------------------------------------------------------------------■ Mezőfalvi legendák Aligha van magyar község vagy város, amelynek ne volnának legendái, történelmünk zivataros századainak egyik vagy másik időszakára utalva, s amelyek nem csekély folklorisztikusesztétikai értékükön túl a történelemtudós számára ne adnának figyelemre nagyon is méltó szempontokat. A dunántúli nagybirtok, a zirci cisztercita apátság gigantikus birtoktestének kellős közepén levő Mezőfalva (Hercegfalva) is bővelkedik ilyen legendákban, elpusztuló, elhalványodó, az idősebb generációval együtt kihaló szájhagyományban. Lássunk ebből a pusztuló kultúrkincsből, ebből az elsüllyedő kultúrkincsből („Versunkenes Kulturgut”) néhányat. Történeti tény, hogy a falut — egy tanyaközpont körül — József nádor alapította a múlt század elején. A hercegfalvi birtok része volt az előszállási uradalomnak, s a tanya régi neve Újszállás volt. Ugyancsak történeti tény, hogy az Árpádok idejében a hantosszéki kunkapitánysághoz tartozott, tehát a kunok egyik dunántúli szállása volt. Mármost, hogyan él az alapítás története a mezőfalvi öregek száján? A magyar történelem legtehetségesebb, s számunkra, magyarok számára is legrokonszenvesebb Habsburgja, József nádor állítólag errefelé vadászott egyszer, és egy dombtetőn megpihenve sétabotját leszúrva azt mondta, hogy „Nagyon szép hely ez, az isten is arra teremtette, hogy emberek lakják: legyen hát itt falu!” A továbbiak sokkal érdekesebbek településtörténeti szempontból. Tény, hogy József nádor tiszteletére később szobrot emeltek itt a templom előtti téren, de — a szájhagyomány szerint — felirat nem volt rajta. Az átjáró német ajkú idegenek, elsősorban a dunaföldvári vásárosok nem tudták, kit ábrázol a szobor, és úgy emlegették, hogy „Sankt i’ waas net”, azaz „Nem tudom, miféle szent”, amit a magyarok így hallottak: Szentivánrend” — rajta is ragadt ez a név a szobron. József nádor eseténél azonban sokkal régibb legendák is élnek itt. Van egy magaslat Mezőfalván, amelyet tatártemetőnek hívnak az öregek; állítólag kutyafejű tatárokat temettek el itt annak idején, s az itt-ott beleszakadó régi pincékről azt mesélik, hogy a tatárjáráskor a régi falu lakói ezekben a földalatti folyosókban kerestek védelmet Batu kán hordái elől. Részben tatár emlékeket őriz Mezőfalva eddig történetileg pontosan meg nem határozott vármaradványa, az úgynevezett Bolondvár.’A Nagy-Bolondvárnak gyűrűalakú sánca még ma is látható nyomaiban. A legenda szerint ebben a várban leltek védelemre a település lakói a tatárdúlás idején, s a szájhagyomány szerint még „egérútja”, föld alatti alagútja is volt a várnak. A név eredetét így magyarázzák: a kutyafejű tatároknak igen jó volt a szimatjuk, akárcsak a vadászkutyáknak, és minden házba, minden udvarba beszimatoltak ; emberszagot érezve így jutottak el a kazamatán át a várba, s ott minden teremtett lelket agyonütöttek és felfaltak — bolond volt hát az, aki ide menekült. A kegyetlen dúlás után azután Béla király „letette a fegyvert Világosnál”. Kétségtelen, hogy ez a képtelen legenda az 1849-es világosi fegyverletétel emlékét őrzi. A „bolond” név másik változata ez: a török időkben egy török úré volt a vár, akit még Mohácsnál úgy bólintott volt főbe Jobbágy Jancsi, Lajos király inasa, hogy belebolondult, és ha a magyar parasztok pénzért könyörögtek neki, mindig ezt mondta „Dzsebimbe”, azaz „zsebemben”, és a paraszt akkor kivehetett egy ezüstpénzt a török úr zsebéből — bolond volta tehát nyilvánvaló volt. Kevésbé kikerekített szájhagyomány szerint az avarok gyűrűs vára volt a Bolondvár, s a gyűrűben mérhetetlen kincsek rejtőznek a földbe ásva. Kutattak is a kincsek után itt, de „csak” csontvázakat, törött cserepeket találtak. A csontvázak persze mind magyar rabok voltak, akik nem szabadulhattak ki, mert a várkapun hetednaponkint kivágtató bika (más változat szerint kicammogó medve) nyakában lógó kulccsal lehetett volna csak kinyitni a börtönkaput, ehhez pedig senkinek nem volt mersze. Mezőfalva (Hercegfalva) csak egy Fejér megye közöségei közül. Az itt-ott (egyebek között Dunaföldváron) összeszedett legenda-töredékek kiegészíthetőek volnának az anyakönyv bejegyzései, a temetőben levő sírkövek és fejfák feliratai, s elsősorban a még élő, de maholnap eltávozó hetvennyolcvan évesek emlékezetében rejtőző emlékekkel. S hány községe, hány tanyája van még a megyének, amelynek legendás történeti múltjáról még ennyit sem, vagy egyáltalában semmit sem tudunk! — KD —